William Wharton - Búcsú a szerelemtől

Szépirodalom / Könyvajánló (638 katt) Petya
  2016.06.14.

Egy csodálatos napon egy kedves ismerősöm a következő szöveg kíséretében nyomott a kezembe egy zöld színű könyvet: „Tessék, olvasd el”, mondta. „Tetszeni fog.” Nem akartam hinni neki, hiszen honnan tudhatná milyen az ízlésem könyv terén? Majd azt én úgyis tudom! Aztán belelapozgattam. Majd belemélyültem. Szánom, bánom, de bevallom. Az első reakciót követő élményáradat végérvényesen bebizonyította: igaza lett.

Nehezen tudom megfogalmazni miről is szól pontosan. A cím csalóka, hiszen valójában nem a búcsúzásról szól. Végképp nem a szerelemtől való búcsúról. Annál sokkal többről.

Egy hetvenkét esztendős vak francia hölgy és egy ötvenéves amerikai festőművész gabalyodik egymásba Párizs egyik impozáns terén. A szó szoros értelmében, hiszen Mirabell megszokott útvonalán közlekedve igyekezett megközelíteni kedvenc galambetető helyét Diderot szobrának lábánál. Azonban az élet meglepetéssel keresztezte útját. Jacques – aki fényes karrierjét, ámde boldogtalan életét hátrahagyva a művészetek fellegvárába költözik –, áll az útjába mialatt ihlet után kutatva a gyönyörű teret igyekszik festővásznán megörökíteni. És ezzel egy életre szóló kaland veszi kezdetét.

Egy olyan kaland, ami nem a történetben kalauzol bennünket kietlen tájakra vagy épp virágzó, lakatlan szigetekre, ahogy azt a kalandregények szokták, hanem egy teljesen szubjektív, megfoghatatlan helyszínen: azoknak a lelkében, akik nyitott szívvel fogadják e két főszereplő életének viszontagságait. S aki így tesz, az könnyen magára ismerhet és hamar ott találhatja magát a könyv főszereplőjeként.

Mirabell elveszítette látását, amikor még kislány volt. Egy tragédia folytán szánta rá magát önkéntes vakságára. Olyan biztonságba menekült így, ahonnan egy életen át nem volt, aki megmenekítse. Mostanáig. Jacques ugyanis különleges személyiségével elvarázsolja az idős hölgyet, akit bizalmába fogad. Cserébe Jacques megleli múzsáját, azt a valamit, amit egész életében kutatott Mirabell-ben leli meg. Művészi oldala robbanásszerű fejlődésnek indul, Mirabell pedig kezdi megtalálni elveszett önbizalmát. Szerelmük nem is annyira szimbolikus kifejeződése ez, amely magával ragadja és nem ereszti a rátermett olvasó képzeletét.

Az olvasó könnyen azon kaphatja magát, hogy hasonlóan Mirabell és Jacques személyéhez, saját maga is egy nagyobb változás küszöbén áll. Akár lelki, akár környezeti változás legyen az. Ha két fejezet közt letéve a kötetet képes megízlelni a pillanatot vagy ha csak törekszik is rá. Megpihenni a nagy rohanás közepette és behunyt szemmel hallgatni a körülötte lévő világot. Megízlelni egy szelet csokoládét vagy egy korty jóízű italt. Ha képes belehalni a pillanatba, megélni azt. A könyv ugyanis ebben nyújt óriási segítséget. Emlékeztetni arra, hogy ne felejtsünk el élni. Igazán élni. Mielőtt túl késő.

De létezik az a nézet is, miszerint sosincs késő! Mirabell és Jacques ebben is tud példát mutatni. Azt a kevés időt, amely megadatik nekik, nem keseregve, a múlton rágódva töltik. Egymás kölcsönös felfedezésével, folyamatos elfogadásával és a másikra való nyitottsággal araszolnak egymás felé. Végül szerelmük beteljesül és egyikük sem kívánhat többet annál, mint amijük van.

Jacques forrongó, hirtelen haragú lelkülete hamar megnyugvásra lel Mirabell mellett, személyisége kitárulkozik. Megtanul látni, igazán látni egy vak hölgy oldalán.

Mirabell pedig egy idős testbe zárt kamaszlányként kezdheti újra életét a férfi oldalán, akit szeret.

A könyv is erre tanít minket. Látni. Nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel. Ami nagyon nehéz dolog, főleg egy olyan világban, ahol az ember azt hiheti végérvényesen magára marad, ha erre az útra lép. Pedig ha felteszi magának a kérdést: Nem pont most érzem magam végtelenül egyedül? Miért nem merem követni azt, amit a szívem súg? Miért nem vagyok elég bátor hozzá?

Nos, ha az emberben hasonló, fojtogató gondolatok kavarognak jobban teszi, ha tesz magáért. Először tegyen egy próbát a regénnyel. Utána pedig hallgasson rám. Hallgasson rám abban, hogy hallgasson saját magára és azokra akik tovább vihetik azon az úton amelyiken elindult. Mert a kaland onnantól veszi csak igazán kezdetét.

Számomra egy életre szóló élmény volt. Ezért jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint amiben jómagam.

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 2 db)