Gyilkosok kora III/3.

Fantasy / Novellák (467 katt) anonim88
  2016.06.05.

A hintó lassan döcögött a hepehupás erdei úton, néha nagyot döccenve a hepehupás úton, mire a fakerekek hangos reccsenéssel reagáltak. Adam minden alkalomnál azt hitte, most tényleg kettétörnek. "Csupán idő kérdése" - mondogatta magának.

Eliset két régóta ismert testőre fogta közre, velük szemben ült Castiel, Adam mellett. A hintón a kocsis mellett további két katona. A kompánia kiválasztásától egészen az ülésrendig, mindent Castiel felügyelt. Még a páncélzatokat és fegyvereket is gondosan ellenőrizte.

Elise némán ült, kezeit ölében pihentette. Igyekezett leplezni remegését, azonban Castielt nem tudta megtéveszteni. A fiú gyengéden kezéért nyúlt.

- Minden rendben lesz – mondta, ő pedig elhitte. Volt valami azokban a fakó, kék szemekben, ami minden lányt rabul ejtett. Bólintott. Szíve még mindig kalapált mellkasában, azonban most először talán nem a félelemtől, hanem az izgalomtól, amit az ifjú lovag érintése váltott ki belőle. Egy erős, kérges kéz, egy harcos keze, mégis oly gyengéd.

- Veszélyes ellenséggel állunk szemben, de ne feledjük, ezek akkor is csak orgyilkosok – Castiel beszéde inkább a katonáknak szólt. – Az egyetlen erejük a meglepetés, mi azonban pontosan tudjuk, melyik útszakaszon fognak rajtunk ütni.
- Tudjuk? – a lány felkapta fejét.
- Ezek gyáva, kiszámítható népség – bólintott a mellette ülő szakállas lovag, Graed. Sebhelyei elárulták, több csatát látott, mint Castiel és Adam összesen. – A kanyar után fognak támadni. Valamennyi orgyilkos így tenne, a többi meg ostoba.
- A szavaitokból ítélve nem igazán tisztelitek őket.
- Ez csak természetes, hölgyem – felelte Adam. – Emberek, akik az árnyékból támadnak védtelen áldozataikra, gyakran használva alattomos módszereket, vagy mérget? Az efféléket nincs miért becsülni. Sok harcos megveti őket, még többen félnek tőlük, de tisztelni, senki sem tiszteli az orgyilkosokat.

Castiel kilesett a hintó függönye mögül.

- Most érünk be a sűrűjébe. – Kijelentésére Adam feszülten bólintott, Elise nagyot nyelt, sir Graed és sir William nyugodtnak tűntek.

,,Talán annyi év után, amennyi mögöttük van, én sem fogom holmi rajtaütések miatt izgatni magam – gondolta Castiel a lovagokat figyelve. – Már, ha megérem azt a kort.”


A birodalmi út egyre szűkült, mindenfelé csalán, gaz, elburjánzott bokrok, dús lombú fák. Castiel már értette, miért ez a rész az útonállók egyik kedvenc helye a rajtaütésekre.

- Ha most nem történik semmi, akkor Ostagarig fellélegezhetünk? – érdeklődött Adam.
- Mi van, ha azt akarják, hogy ezt higgyük? – töprengett Castiel. Ingerülten beletúrt dús, fekete hajába. ,,A Termetőre! Itt ülni és várni, hogy megtámadjanak! Ez nagyon nem nekem való!" - ezt gondolta, ki mégse mondta. Nem akarta, hogy a lány feszültnek lássa. Számára úgy kellett tűnnie, minden a terv szerint halad.

- Áh, a remegő kéz, az ideges pillantások. Hajdan volt fiatalságomra emlékeztet – Williem hátracsapta hosszú, barna fonatait. Egy ősz hajszála sem látszott, sőt jobban megnézve kifejezetten fiatalosnak tűnt.

A kanyar bevétele után a hintó olyan lendülettel állt meg, Castiel majdnem – ismét – Elise combjai között találta magát. A kocsis hangos káromkodásából arra következtettek, az utat akadály állja el. Adam kiszállt a hintóból, egy hatalmas farönköt fedezett fel a hintó előtt.

- Vajon a tegnapelőtti vihar következménye lenne? – töprengett.
- Nem hiszek a véletlenekben. Különösen ilyen helyzetekben nem – csóválta a fejét Castiel a hintó másik oldalán. Valami kellemetlen érzés kerítette hatalmába, mintha az egész erdő őt figyelné. ,,Itt vannak” – ezt azonnal megértette. A felismerést követően valami becsapódott a lábánál, mire sűrű füst ölelte körbe a hintót.

Árnyak jelentek meg körülötte, az egyik egyre élesebben rajzolódott ki előtte, végül egy fiatal férfi képében öltött testet. Azt hitte, a meglepetés ereje elég lesz egy gyors győzelemhez. Az orgyilkos vágott egyet, Castiel gurulva kitért, rögvest felpattant, s tőrét a mellette álló merénylő nyakába mélyesztette.

Nem is olyan távol tőle acél csörrent acélon.

,,Adam is becsatlakozott a táncba” – értette meg.

- Védjétek a hintót, bárki, aki a közelébe megy, habozás nélkül vágjátok le! – kiáltotta a lovagoknak Castiel, ahogy újabb támadóit kicselezte. Két jól irányzott vágás, s az út két holttesttel gazdagodott. Ma egészen biztosan nem ők lesznek az utolsók.

,,Eddig könnyen megy” – gondolta egy újabb ellenséggel végezve.

A feltámadó tavaszi szél tovafújta a füstöt, végtagról-végtagra kirajzolva a földön heverő tetemeket. Castiel megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát. A szél üde volt és kellemes. Tovafújta a vérszagot, helyette a vihar illatát hozta. Ellenfél híján Castiel a gyülekező felhőkre nézett.

- Jobb lesz, minél előbb útra kelnünk – szólt háta. – Ha belefutunk egy komoly záporba, napokat tocsoghatunk a sárban.

Magabiztossága egy pillanat alatt tovaszállt, akár az iménti füst, mikor hátrafordulva szembesült társai sorsával. Sir Graed az ülésen terült el, arca fájdalmas grimaszban. Sir William a lépcsőn feküdt természetellenes pózban, félig kilógva a hintóból, torka összezúzva.

Elképedve felnézett, egy szürke palástot viselő férfi állt előtte, maga előtt tartva túszát, Eliset, aki még mindig fején viselte mályvaszínű csuklyáját, de riadt, barna szemei így is tisztán látszódtak. Segélykérőn Castielre nézett, szólni szeretett volna, de remegő ajkai nem adtak ki hangot.

- Helló, Castiel – köszöntötte a borostás férfi hidegen.

Előző oldal anonim88
Vélemények a műről (eddig 2 db)