Új krónikák IV.
A lány alig egy fertályórával ezelőtt fogadta csak a testébe az ártatlannak tűnő, aprócska ékszert, ám most ennek hála a kínok-kínját kellett kiállnia. Egyetlen, halovány vigasza az volt, hogy a rátörő, görcsös fejfájás kezdetén még volt annyi lélekjelenléte, hogy kulcsra zárja szobája ajtaját, így most senki nem láthatta őt ebben a méltatlan helyzetben. Ezt az elégtételt legalább nem adta meg, annak a bölcselkedő majomnak…
A rosszullét újabb hulláma tört rá, ám a roham ezúttal sokkalta erősebbnek bizonyult az előzőnél. Synca teste egy pillanatra felmondta a szolgálatot és az elméjére ereszkedő vörös köd fátylán túlról, halványan érzékelte a combján és a lábszárán végigcsorgó melegséget.
„Sikerült összevizelnem magam, hála neked… BASZÓDJ MEG, TE NYOMORONC!”
Ezúttal jobban járt, mert elájult a kíntól, és amikor magához tért, meglepődve tapasztalta, hogy elméje valamiképpen alkalmazkodott a túlélés szabályaihoz. A lelkében izzó harag parazsa már csak halványan pislákolt, ő pedig igyekezett egy gyors, felületes pillantás után útjára engedni az őt megkísérteni igyekvő, negatív érzéseket és gondolatokat is. Ez kezdetben nehezen ment, ám egy idő után végre sikerült elmerülnie a gondolat nélküliség jótékony, puha kábulatában. Az érzés idegen, mégis valahogy kellemes is volt számára, és érezte, ahogy a görcs lassan oldódni kezd a testében.
Úgy döntött, hogy szusszan egyet, és alaposan átgondolja a lehetőségeit. Ennél sokkal rosszabb helyzetekből is sikerült már kikeverednie, az ösztönei pedig azt súgták neki, hogy a férfi mindkettőjük érdekében cselekedett, amikor rávette őt a paktum megkötésére. Talán az idealizmusa miatt bajba keveredhet a jövőben, ám a lány úgy érezte, hogy ez a kockázat még vállalható a számára. Mivel egyebet nemigen tehetett, igyekezett megbarátkozni az új társ gondolatával, és megpróbálta felidézni magában a mágus arcvonásait.
„Egészen jóképű… Ki tudja, talán, még valami jó is kisülhet a dologból!”
Pár percig elidőzött még a karosszékben, azután felsóhajtott és nekilátott, hogy az asztalra gondosan kikészített víz, szappan, rózsaolaj és kendők segítségével alaposan rendbe szedje magát.
***
Synca nagy sokára jött csak elő a szobájából, én pedig rögtön észrevettem a viselkedésében bekövetkezett jótékony változást. Szavaiból eltűntek a vad élek, és tekintetének szúrós fénye is halványabban izzott most. Elégedetten nyugtáztam a tényt, hogy a lány igazi túlélő, aki ügyesen alkalmazkodik a váratlan helyzetekhez.
Miután magára öltötte méretre szabott elegáns, fekete kezeslábasát, kecsesen körbefordult, és kedvtelve méregette magát a tükörben. Kiszúrta, hogy figyelem és megengedett magának egy halvány mosolyt.
- Szerinted is jó ez a méret?
- A lényeg az, hogy kényelmes legyen, nem az, hogy jól álljon.
Egy pillanatra lebiggyesztette az ajkát, ám sietve vállat vont, majd vigyorogva rendezte el újsütetű ruhája láthatatlan ráncait.
- Mondhatsz bármit, nekem akkor is tetszik!
- Nincs túl sok időnk, szóval, ha készen állsz, indulhatunk.
Úgy döntött, hogy egyelőre legalábbis nem hagyja magára tükörképét, és csak a válla felett kémlelt hátra kíváncsian. A jégkék tekintet ezúttal tettetett ártatlansággal rebbent meg.
- Ugyan, hová?
Úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba, ám lelkemben már gyökeret vert a fájó bizonyosság, hogy nem lesz könnyű dolgom a lánnyal.
- Azt hiszem, jobban kedveltelek, amikor tűpárna voltál…
Halkan felnevetett, majd komolyabb hangon folytatta:
- Most már tényleg kíváncsivá tettél!
- Szerintem érdekelni fognak téged a csodás játékszereink! – mondtam talányos hangon, és ezúttal rajtam volt a mosolygás sora.
***
- A saját életerődet használod a varázslataidhoz, nem igaz? – suttogtam és finoman megérintettem az egyik tű kemény gyémánthegyét. Éreztem, hogy finom remegés fut végig a manahálón, majd a hullámok, amilyen hirtelen támadtak, olyan váratlanul el is ültek. Az asztrál újra csendes volt, én pedig óvatosan az asztalra terített, finom kelmére helyeztem a drága szerszámot.
A boszorkánymester szobájának falát és a padlót is vastag, puha szőnyegek borították, a mennyezet vaskos, öreg gerendáit pedig már szürkére pácolta a múló idő. A helyiség sarkában megbúvó, rézből készült parázstartó serpenyőjében izzó rózsaszirmok édeskés illatú füstjén át is láttam, hogy a szemközti fal mellett sorjázó polcokon gondosan kikészített emberi csontok, zsugorított fejek és egyéb érdekességek sorakoznak. A nem mindennapi tárgyak láttán a hideg futkosott a hátamon.
- Csak módjával teszem – sóhajtott a lány, majd váratlanul felszisszent, ahogy a boszorkánymester tűje a kelleténél egy hajszálnyival mélyebben fúródott a bőrébe. – Nem áll szándékomban ősz hajú, fogatlan vénséggé változni, mielőtt megérem a negyvenedik tavaszt!
- Ezentúl nem fenyeget majd ez a veszély – mondtam tárgyilagos hangon, és elégedetten szemléltem a lány bal tenyerén lassan alakot öltő, vörös sárkányt. – A gyöngy majd segít neked a manaháló használatában, de ezután is óvatosnak kell lenned. A túl sok energia ugyanúgy kárt tehet benned, mintha elhasználnád a sajátodat!
- Csak nem aggódsz értem? – suttogta a renegát évődve, majd újra felszisszent és gyilkos pillantást vetett az agg tetoválóra.
- Azt, hol szerezted? – mondtam kitérően és a lány másik tenyerén lüktető, sötét szimbólumra böktem.
Tűnődve simított végig az ábrán, mielőtt válaszolt volna.
- Ez egy „káosz-bélyeg”, amivel egy levitézlett boszorkánymester ajándékozott meg még kamasz koromban. Tudod, megmentettem az életét, és csak ezen a módon volt képes kifejezni a háláját. Az utcán élők úgy segítenek egymáson, ahogy tudnak…
- Süt belőle a gonoszság, így ezentúl ezt nem használhatod majd – szögeztem le határozottan, és látván a lány fancsali ábrázatát, sietve hozzátettem még: - Viszont választhatsz helyette egy másikat. Tudod, valami pozitív rúnára gondoltam, ami a fény erőit mozgatja meg…
- Azt akarod mondani, hogy meg kell válnom egy olyan, szívemnek kedves dologtól, ami számtalan alkalommal mentette már meg az életemet?
Nem szóltam egy szót sem, csak némán bólintottam.
- Ne aggódj, ha képes voltam egyetlen óra leforgása alatt felülírni az irántad táplált ellenszenvemet, akkor ez sem okoz majd gondot! – minden szavának súlya volt most, és én tudtam, hogy ezúttal komolyan gondolja, amit mond.
***
A lány testét díszítő mágikus ábrák viszonylag gyorsan elkészültek, következő utunk pedig a fegyvertárhoz vezetett. Goarm az ajtónál várt ránk, és túláradó szeretete jeleként csontroppantó erővel szorított a keblére. Végre sikerült kiszabadulnom a karmai közül, és azonnal feltűnt nekem, hogy már nem viseli a bal szemét eleddig takaró, fekete selyemkendőt. A megszokott, sötét szemgödör helyett azonban most egy valószerűtlenül világos íriszű, halványkék szem nézett vissza rám.
- Látom, hogy a gyógyítóink jó munkát végeztek! Ugyanúgy működik, mint…
- Az eredeti? – kérdezett vissza kedélyesen vigyorogva egykori testőröm. – Sokkal jobban! Tudtad, hogy a miénken kívül még számtalan, érdekes világ létezik körülöttünk? Eddig nem igazán hittem bennük, de most… - mondta, majd vidáman megkopogtatta alsó szemhéját. – Már a saját szememmel látom őket!
Végre észrevette a jobbomon várakozó lányt és kíváncsian mustrálta végig a fiatal teremtést. Értő tekintetében furmányos fények villantak, ahogy gondolatban összegezte a látottakat.
- Te lennél hát az új megmentendő lélek? Téged milyen „biztosítékkal” vett le a lábadról? – kérdezte komolykodva, majd hangosan felnevetett és megrázta a fejét. – Felejtsd el, amit mondtam, csak… tanulj és próbáld meg jól érezni magad! A cimborám jó társaság, amúgy meg, mindenfajta rossz szándék hiányzik a szívéből.
Synca halkan hümmögött valamit, majd türelmetlenül a fegyvertár ajtaja felé intett a fejével.
- Azt mondta, hogy érdekes holmik vannak odabent! Bemegyünk végre, vagy inkább csak beszélgetünk?
- Rögtön a lényegre térsz, ez tetszik! – mondta Goarm elégedetten, majd sietve leakasztotta a nyakában lógó, súlyos ezüstkulcsot.