Új krónikák II.
A függöny finom szövetén át tűnődve néztem az udvaron szorgoskodó katonákat. Láttam, hogy jókora, gyantát izzadó fenyőrönköket halmoznak a kockakövekből összerótt tér közepén felállított oszlop köré. Ezen a hajnali órán még csak kevesen lézengtek az utcákon, és azok se nagyon figyelték a lassan épülő alkalmatosságot, inkább álmosan siettek a dolguk után, bármi legyen is az. Mesterem hangja zökkentett ki töprengésemből:
- Valami mocskos dolog folyik ott lenn, délen. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor annak a tökelütött hercegnek a varázslói felhasították a föld kérgét. Akkor egy ártatlan szerelmi bűbájnak indult az egész, ám végül hosszú hónapokon át tartó véres harcok árán tudtuk csak legyűrni a föld alól özönlő, istentelen teremtményeket.
- A maldoci őrgróf serege ott a legjelentősebb erő és elég nagy befolyással bír ahhoz, hogy a saját zászlaja alá gyűjtse a terjeszkedő sötétségtől rettegő bárókat. Tán ő is a lekötelezettünk? - fordultam kíváncsian a nagymesterhez.
Amaz látszólag szórakozottan simított végig deresedő szakállán, ám éles szememet nem kerülte el tekintetének elégedett csillogása. Olyan volt most, mint egy jóllakott ragadozó, aki azért még eljátszadozik a prédájával csak úgy kedvtelésből.
- Sokkal jobb: ő a mi emberünk, vagyis a rendünk tagja. Persze egyetlen nemes, sőt még maga a király sem sejti, hogy az őrgróf a mi érdekeinket képviseli. Már tegnap beszéltem vele, és megkapott tőlem minden információt az üggyel kapcsolatban. Elég sok energiánkba került, hogy leárnyékoljuk az égi csatornánkat, de az új elementálunk végül tökéletesen ellátta a feladatát.
- Minden beavatottnak a lelkéből és vele együtt a tudásából is megkapott egy aprócska darabot. Az a legkevesebb, hogy teljesíti a kötelességét.
Az öreg kurtán biccentett, majd rövidet kortyolt a kelyhében hullámzó, rózsaolajjal illatosított kristályvízből.
- Ez a valami… lenyűgöző! Erőt önt a megfáradt tagokba és az elmét is felfrissíti. Megkóstolod?
- Talán majd később… - mondtam gondolataimba merülve és kedvtelve végigsimítottam az itallal teli palack karcsú nyakán. - Mi a helyzet a királyi hadakkal? Szép dolog, hogy Cristian és a kisebb bárócskák is egyesülnek a zászlóink alatt, de a király elit csapatai nélkül nem sok esélyünk van a győzelemre. Én is érzem az alvilág mozgolódását és – bár nem mertem szétnézni a negatív síkokon, de – biztos vagyok benne, hogy több magas rangú démon vezeti azt a sereget. Egyáltalán hogyan sikerült megszállniuk Kuth hercegének és leghűségesebb embereinek a testét?
- Annak idején a király tanácsadója voltam, így sokat forgolódtam udvari körökben, szóval… emlékszem Anzelmre. Rögtön feltűnt nekem, hogy nem érzi jól magát a bátyja árnyékában. A testvére daliás volt, jóképű és éles eszű, az udvari dámák szinte elolvadtak a pillantásától, ám ő… Vézna, tüdőbajos és a beszéde is bizonytalan, akadozó. Éreztem a hatalom iránti mohó vágyát és az irigységet, mellyel bátyja minden mozdulatát szemlélte. Jó emberismerő lévén már akkor tudtam, hogy hiányoznak belőle azok az erkölcsi gátak, melyek egy átlagos emberre jellemzőek. Viszont elvetemült volt és elég elszánt ahhoz, hogy egy ilyen, mocskos teremtmény segítségét kérje a hatalomra jutáshoz. Azután már csak a bátyjától kellett volna megszabadulnia.
- Vajon hol csúszott hiba a számításába?
- Csak találgatni tudok, de… Gyanítom, hogy felkészületlenül nézett szembe a sötétséggel. Talán meghívta őt a saját testébe, ez pedig végzetes hibának bizonyult.
- Mi lett az idősebbik testvérrel?
- A testőröknek az utolsó pillanatban sikerült kimenteniük őt a halál karmai közül. Most maldocban várja, hogy visszatérhessen a népéhez. A kérdésedre visszatérve… Már beszéltem a királlyal, és nem kis győzködés árán, végül sikerült rávennem őt, hogy seregei színe-javát, sőt még elit testőrsége egy részét is a déli végekre vezényelje. Három napon belül érnek ide, azután pedig mi is csatlakozunk hozzájuk.
- Hogy lehet, hogy ilyen könnyedén ráállt a dologra?
- Bölcsen belátta, hogy a birodalom ezen részének biztonsága nagyban megkönnyíti majd az ő kormányzását is, emellett jókora hadizsákmánnyal kecsegtettem őfelségét, aminek azután nem tudott ellenállni. Még abba is beleegyezett, hogy a hadjárat végeztével egy jelentős számú békefenntartó erőt állomásoztasson majd Maldoc közelében. Neki sem hiányzik az, hogy újra elfajuljon a helyzet – mondta kedélyesen és újra nagyot kortyolt a finom nedűből. – Mondtam már neked, hogy imádom a diplomáciát?
- Olyan, mintha rajta tartanánk az ujjunkat a világ ütőerén – suttogtam vigyorogva, ám kíváncsi tekintetem már az udvart fürkészte.
A halálraítéltet – egy csinos, szőke hajú lányt – már kirángatták az udvarra a katonák. A kezét szorosan összekötözték, ám ez nem akadályozta meg őt abban, hogy villámgyorsan bele ne könyököljön az egyik fogdmeg orrába. Amíg az vérző arcát tapogatta, addig keményen ágyékon rúgta a másikat és megpróbált elmenekülni. Nem jutott messzire, mert a túlerő gyorsan legyűrte őt, ám folytonos rúgkapálásával továbbra is igyekezett megnehezíteni a férfiak dolgát.
- Tudsz valamit a halálraítéltről?
- Csak annyit, amennyit az inkvizítorok elmondtak róla. Renegát fejvadásznak adta ki magát, de valójában tolvaj és gyilkos, aki a sötét, boszorkányos praktikákhoz is konyít valamicskét. Tudtad, hogy megölt két karótiai szerzetest?
- Egyszerre kettőt is? – mondtam, majd elismerően füttyentettem. - Eltenni láb alól két harcos papot, bizony nem hétköznapi teljesítmény!
- Nekem mondod? A harmadik alig bírta türtőztetni magát, és minden hosszú, meditációval eltöltött évének tapasztalatára és bölcsességére szüksége volt ahhoz, hogy ott helyben ne tekerje ki a lány nyakát.
- Nyugodtabb lennék, ha magam mellett tudnám a harcban. Több ambíció van benne, mint a legtöbb katonánkban…
- Már megint meg akarsz menteni egy elveszett bárányt? Hányadik is lenne ez?
- A hatodik, azt hiszem.
- Ugye tudod, hogy hiábavalóan próbálnál a lelkére beszélni? Az első adandó alkalommal megszökne tőled, vagy – ami még rosszabb – elvágná a torkodat álmodban.
- Ennyire egyszerűnek gondolsz engem? Mintha nem te tanítottál volna mindenre!
- Ez rosszabb, mint amilyen Ariel volt – mondta az öreg komolyabb hangon. – Biztos, hogy készen állsz erre?
- Ennél biztosabb még semmiben sem voltam – suttogtam vigyorogva és néztem, ahogy a lányt a máglyához kötözik.
