Új krónikák I.

Fantasy / Novellák (512 katt) bel corma
  2016.05.22.

Anzelm ugató köhögése kísérteties visszhangokat vert a csarnok öreg, kopott oszlopai között. Csak nehezen csillapodott légszomja, ám végül erőt vett magán, és sikerült előhalásznia egy selyemkendőt a zsebéből. Remegő ujjakkal törölte meg vele az ajkát, és rá sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, a hercegi címerrel díszített, finom kelmét most vörös cseppek pettyezik.

A terem végében elmélyülő homály fokozatosan adta át a helyét egyfajta sűrű, cseppfolyós sötétségnek. Olyan volt, akár egy élő, lélegző massza, a férfinek pedig hirtelen olyan érzése támadt, mintha jéghideg, nyálkás csápok tapogatnának végig finoman elméje felszínén.

Ösztönösen reagált és veleszületett képességére hagyatkozva, egy mágikus mantra monoton igéit kezdte el citálni magában, mire a kellemetlen motozás megszűnt. A lelkében feltámadó harag ködén át is tisztán hallotta a halk, gúnyos kacajt, majd az azt követő, nem kevésbé ironikus megjegyzést is:

- El sem tudom képzelni, milyen fárasztó lehet egy ilyen roham… Mondd csak, hogy zajlik le pontosan ez az egész? Úgy értem; előbb szétpattannak az erek a tüdődben, azután pedig szép lassan…
- Ha azt akarod elérni, hogy semmissé tegyem az egyezségünket, akkor jó úton haladsz!

A sötétség méhében baljós fodrozódás ébredt. Anzelm egy pillanatra elbizonytalanodott, ám a mozgás, amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan meg is szűnt. A homály hangja most nyugodt volt és tárgyilagos:

- Szükségem lesz a tizenkét legjobb emberedre.
- Miért pont ők kellenek? Elég lenne…
- Talán nehezedre esik összeszedni ennyi, hozzád hűséges katonát?

A herceg úgy tett, mintha nem hallaná az árny szavai között megbújó iróniát, és igyekezett magára ölteni a nemtörődömség álarcát. Tudta, hogy a démon próbálja megingatni a magabiztosságát és gondolatban vállat vont. Biztonságban érezte magát, ezért úgy döntött, hogy belemegy a lény kisded játékába.

- Megkapod, amit kérsz, de van egy feltételem…
- Igen?

Az idegen hangjában most mohóság vibrált, Anzelm pedig végre, újra nyeregben érezte magát, és a nemesekre jellemző, leereszkedő hangon szólalt meg:

- Gyógyíts ki engem ebből a nyavalyából!

A tintaszínű entitás némaságba burkolózott, ő pedig már épp azon volt, hogy – éreztetvén vele felsőbbrendűségét – dölyfös hangon felelősségre vonja a válasszal késlekedő lényt, amikor újra megérezte azt a csontig hatoló, hűvös érintést.

Az árny újra próbálkozott, ám éteri csápjai most roppant erővel feszültek a férfi mentális védelmének. Amaz kapkodva igyekezett életre hívni mágikus mantrája erejét, ám – legnagyobb megdöbbenésére – a varázserejű szavak most értelmüket veszítették és száraz homok módjára peregtek ki az elméjéből. Érezte, hogy elakad a lélegzete a fájdalomtól, ahogy a démon jéghideg érintése a lelkét szaggatta és még hallotta annak mohó, ám annál elégedettebb hangját, mielőtt öntudatának lángja egy utolsót lobbanva végleg kihunyt.

- Már azt hittem, hogy sosem kérsz meg rá!

***

Az omladozó oszlopok tetején gubbasztó vízköpők kíváncsian figyelték az őrizetükre bízott tér törött járólapjain tapodó, percidejű lényeket. Csak ritkán adódott alkalmuk megfigyelni őket, ez a négy pedig igencsak különbözött az általuk eddig megszokottaktól. Furcsa, idegen öltözetük és harmonikus, erőt árasztó mozdulataik is felkeltették az érdeklődésüket. Tisztán érzékelték az entitások felől áradó, az éter nyugodt hullámait felkavaró indulatokat is, és mozdulatlanságra kárhoztatott testükben életre keltek a múlt lassan halványuló képei. A kövek tisztán emlékeztek rá, hogy ugyanilyen indulat feszítette azoknak a lényeknek a szívét is, akik egykoron csillogó vértekbe burkolózva, kezükben a halál dalát zengő fegyverekkel betörtek a városba, hogy elpusztítsák az embereket, akik réges-régen kőbe álmodták őket.

Synca ügyesen fogást váltott a fegyverén; a penge most hűvösen simult az alkarjához, a vérébe ivódott, ismerős mozdulat pedig megnyugtatta őt. Lábát csak hajszálnyira csúsztatva a talaj fölött, könnyedén oldalra lépett, a három, körötte keringő szerzetes pedig azonnal reagált a mozdulatra. Gyorsítottak táncuk ritmusán, ezzel egy időben pedig a gyűrűt is sikerült szorosabbra vonniuk a lány körül.

Könnyű, kurta botjaikat ördögi módon forgatták, Synca pedig rövidesen azon kapta magát, hogy folyamatos védekezésre szorul. Egy alkalommal megpróbált kitörni a gyűrűből, de a combjába és a derekába hasító éles fájdalom egyértelművé tette számára, hogy ezek a fickók igazi mesterei a botvívás művészetének. Érezte, hogy felhorgad benne anyjától örökölt makacssága, és fogát összeszorítva, lángoló szemmel kereste a kiutat szorult helyzetéből.

„Talán…”

Észrevette, hogy az egyik fickó, a támadásai végén mindig leengedi kissé a fegyverét. A lány tudta, hogy csak egyszer próbálkozhat és a vágások, hárítások és elhajlások őrült forgatagában, végül sikerült a tenyerén lüktető szimbólumba sűrítenie manája egy részét. A gyakorlat és az ösztön finom keveréke szülte minden mozdulatát, ahogy ráállt ellenfelei támadásának ritmusára és nem is kellett sokáig várnia a kedvező pillanatra.

„Most!”

Könnyed szellő lágy érintése volt csupán, ahogy végigsimított a karótiai halántékán és inkább érezte, mintsem látta, hogy a férfi bőrén felizzik a káosz-bélyeg. A másik kettő rögtön észlelte a szentségtelen energiát, és a fiatalabbik, a segíteni akarás vágyától hajtva, a sebesült felé mozdult. Egy lépést tett csupán a részeg módjára támolygó ember felé, amikor idősebb társa keményen megragadta és a földre rántotta őt. Épp időben, mert az áldozat teste hirtelen őrült vonaglásba kezdett, majd hatalmas reccsenés közepette, véres salakká robbant szét. Csontszilánkok és húscafatok potyogtak az égből, a szitáló vérpermet pedig mindhármukat beterítette.

A lány már talpon volt, amikor a másik kettő még csak felfelé kászálódott. Esélyt kapott végre a menekülésre, és már majdnem nekiiramodott, amikor észrevette, hogy a fiatalabbik küszködve próbál felállni. Éles szeme rögtön kiszúrta, hogy egy vastag csontszilánk fúródott a combjába, a sebéből bőven patakzó, élénkpiros vér pedig egyértelművé tette számára, hogy a szerzetes súlyos sebet kapott. Egy pillanatra sikerült elkapnia az öreg aggodalomtól terhes tekintetét, miközben az megpróbálta talpra rángatni a társát. Úgy sejtette, hogy a mestere lehet, talán az apja, a gondolatra pedig kéjesen elvigyorodott. Felkapta a földről elejtett fegyverét, majd a rövid, ívelt pengéjű kardokat ügyes csuklómozdulattal megforgatta a levegőben. Lángoló szemével, vérmocskos arcával sokkal inkább tűnt most az Acheron egyik démonának, mintsem embernek. Dühödten, szinte utálkozva köpte a számára oly gyűlölt szót:

- INKVIZÍTOR!!!

A szerzetes elbizonytalanodott, és tanácstalanul figyelte tanítványa küszködését, majd tekintete találkozott a lányéval. Nem látott benne könyörületet, ezért ő is magához vette elejtett fegyvereit, védekező állásba helyezkedett, majd ridegen biccentett kihívója felé. Újra összecsaptak.

Ez a harc most más volt, mint az előző. Syncát, az előbb már megérintette a kudarc szele, ebből fakadó haragja pedig - melyet büszkesége csak tovább szított -, most veszélyes ellenféllé tette őt. A szerzetes nem volt rosszabb harcos nála, társa iránt érzett aggodalma viszont meglassította és bizonytalanná tette a mozdulatait. Még állta ellenfele rohamait, ám egyre inkább védekezésre szorult.

A lány egy erősebbre sikeredett csapása nyomán azután eltört az egyik botja, a támadás erejétől pedig megbotlott és fél térdre zuhant. Az üldözött most esélyt kapott rá, hogy pontot tegyen az ügy végére, ám mozdulatát megakasztotta valami. Halk nesz volt az, melyet füle nem, csupán kifinomult, belső érzékei jeleztek számára. Hosszú évek gyakorlatai során ivódott a vérébe a mozdulat, mellyel most oldalra lépett és vakon hárította a háta mögé lopódzott sebesült erőtlen csapását. Egy villanás volt csupán, ahogy könnyedén befordult annak karja alá, és bár megkímélhette volna a szerencsétlen életét, hagyta, hogy teste végigvigye a megkezdett mozdulatot. Hajszálpontosan szúrt a két csigolya közé.

Az elvágott gerincvelő jellegzetes, nedves reccsenését hallva kéjesen elvigyorodott, ám elkövette azt a hibát, hogy túlontúl belefeledkezett az ölés örömébe. Ösztönei újra jeleztek, ám ezúttal késve reagált a veszélyre. Éles fájdalom hasított a koponyájába, és még hallotta csontjának reccsenését, azután körbeölelte őt a sötétség…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 8 db)