Yuki és a riporter

Horror / Novellák (874 katt) Koi
  2016.05.09.

Yuki ismét ott ült az immáron törzshelyévé vált kávézóban, a Cirill és Metód utca 43-as szám alatt. Miután a kiszolgáló, akinek megmentette a vőlegényét, kihozta neki a feketeerdő-szeletet, az aznapi H. Times-t lapozgatva elgondolkodott valamin.

Miért tért vissza az élők közé, s miért pont ebben a formában?

Hiába törte a fejét, nem bírt rájönni.

Mindegy – gondolta, s evett tovább. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen létfenntartó funkció, ami emberi életéből megmaradt: szíve már hét éve nem vert, s lélegezni se lélegzett. Egyszer csak egy mellette álló alakra lett figyelmes. A kis pincérnő volt az.

- Öhm… Mrs…
- Szólítson csak Yuki-nak.
- Szóval… Yuki… mivel megmentette a vőlegényem életét, ezért szeretném meghívni az esküvőnkre – majd gyorsan a nő elé tette a meghívót. Aki úgy meglepődött, hogy majdnem leette a frissen tisztíttatott kabátját. Miután felocsúdott, megérdeklődte.
- Annak ellenére meghívnak, hogy… az elmúlt hónapban ötvenhárom embert tettem el láb alól egyetlen ollóval, és amúgy nem is élek?
- Igen… a vőlegényem is, én is így szeretnénk…

Yuki végül felvidámodott és letette a desszertes villát.

- Elmegyek, hogyha tényleg szeretnék, de ha nem bánja, a maszkot inkább magamon tartanám.

Fizetett, elköszönt és ment tovább kóricálni.

A másnapi újságban szörnyű hír fogadta: a kis felszolgáló és férje is meghalt egy karambolban. A vétkes elmenekült a helyszínről. Te se fogsz sokáig élni – gondolta magában, és sétált tovább. Mondjuk egy kicsit meg is könnyebbült, hogy nem kell elmennie az esküvőre.

Szokott törzshelyén, a hármas asztalnál már ült valaki, amikor odaért: egy szőke, kék szemű nő, nyakában riporteri jelvényével. Yuki morgott az orra alatt egy sort és elindult a másik irányba… illetve indult volna, mert a riporter nagy székcsikorgással felállt mögötte és megfogta a kabátja szélét.

- Hölgyem… vagy szólítsam Y-négyzetnek?
- Elengedi a kabátomat, vagy kifilézzem?
- Nem is tudom…
- Ez nem kérdés volt – fordult a riporter felé a Maszkos, bal szeme alatt egy rángatózó ideggel. A szőke meghátrált.
- Csak nem akar megölni?
- Akár. Inkább örüljön, hogy a rosszfiúkat és nem például a kisgyerekeket pécéztem ki magamnak. Most pedig viszontlátásra.
- Hová megy?
- Nem én, maga megy el, ha jót akar magának. Ne akarja, hogy én tegyek fel kérdéseket…

A riporter jobbnak látta, hogyha elmegy - persze csak amíg Yuki befejezi a süteményét. Már két napja rájött, hogy leendő interjúalanya ide járogat, s végre elhatározta, hogy kifaggatja. Úgy látszik, ideges természetű – gondolta magában a szőke, és leült a szomszédos parkban, ahonnan könnyedén rálátott a nőre.

A Maszkos is pontosan tudta, hogy figyelik, és igen jelentősen idegesítette. Újságjába temetkezett, de kénytelen volt fel-felnézni, mert nagyon nem szerette, ha nézik. Örök szokásától eltérően most megette az egész szeletet, majd felpattant, jókora borravalót hagyott és elsietett.

Nyomában a riporter.

Yukinak újra eszébe jutott, hogy a kedvenc kiszolgálója meghalt az este, és ettől csak még dühösebb lett. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mióta igen véresen szétzúzta a Cavaglieri-féle bandát, jócskán lecsökkent a városi bűnözés, így a nő nem tudta hol levezetni a feszültségét.

Ideje lenne végigjárni a legrosszabb városokat – gondolta, majd eltaposott egy guruló cigicsikket. Aztán egyszerre csak annyit vett észre, hogy egy csomó ember gyűlt köré.

- Maga az, aki lemészárolta a helyi maffiát? – buggyant ki végül egy fiatalember szájából a kérdés.
- Ő hát, én láttam – mondta valaki más.

Néhányan fotózni kezdték, sőt, volt, aki akart vele csinálni egy képet. Egy merészebb figura arra vetemedett, hogy belekaroljon. Nem kellett volna.

Yuki robbant: az egyik házfalhoz vágta a fickót, előrántotta az ollót és a torkának szegezte, majd nagy felhangon felordított.

- Azonnal fejezzék be ezt a baromságot és kotródjanak az utamból! Örüljenek inkább, hogy a maffiát kezdtem el kiiktatni és nem a maguk drágalátos gyermekeit, ami egyébként sokkal inkább passzolna hozzám! Hagyjanak békén, vagy hullazsákban viszik el magukat! Nem hős vagyok, a rohadt életbe, hanem egy ártó szellem, bár magyarázhatom maguknak! Takarodjanak! – majd lehúzta a maszkot, szeme elszíneződött és nevetni kezdett.

Egy hajszál választotta el attól, hogy tömegmészárlást rendezzen.

Az emberek pánikba estek, és elszaladtak. A nő elengedte a merész figurát is, bár nagyon szívesen megölte volna. Némiképp megkönnyebbült, hogy végre tisztelik. Az, hogy mellé félnek is tőle, nem érdekelte. Visszahúzta a maszkot, immár sokadjára, ment tovább, le a folyó felé.

Léptek kopogását hallotta meg maga mögül, majd hátrafordulván a riportert látta meg, amint utána siet. Sóhajtott, majd elgyötört hangon ennyit mondott.

- Nagyon meg akar halni?
- Ha az kell a sztorihoz, akkor igen – mondta eltökélten a szőke.
- Ott az internet.
- Nem elég. Felhasználtam már amúgy is, de nem volt elég, csak arra a hat oldalra, ami mellékletként megjelent a múlt héten. A főszerkesztő már így is leordított, hogy miért nem tudtam magával eddig beszélni.

Yuki végül leült az egyik padra, és szórakozottan csattogtatni kezdte a szövetollót, a riporter nem kis ijedelmére.

- Legyen, de mindösszesen hat kérdést tehet fel, mielőtt én kezdek kérdezősködni. Ajánlom, hogy tudja, miről beszélek.

A riporter bólintott, majd munkához látott: elővette a hangfelvevőt. Illetve vette volna, mert a Maszkos megrázta a fejét.

- Márpedig itt nem lesz, csak szép tollbamondás. Ha már tanult az iskolában írni.

A felvevőt jegyzetfüzet és toll váltotta. Yuki, kényelmi okokra hivatkozva levette a maszkját, bár a szőkének kényelmetlen volt a kegyetlen látvány.

- Nos, az első kérdés: esetleg tudja-e, hogyan változott… ilyenné?
- Többszörösen megerőszakolt, megkínzott, majd a folyóba dobott egy Piszok Mick nevű ember, akit azóta sikeresen el is intéztem.
- Ja, akit kettévágva, egy fára szögezve találtak meg?
- Pontosan – mondta a Maszkos, pontosan számon tartva, hogy ez már a második kérdés volt – Aztán nem tudom, hogyan, de másnap feléledtem. És azóta ez van.
- A második kérdésem arra irányulna, hogyan lehet az, hogy halála után el tudta végezni a középiskolát, mindennemű lebukás nélkül?
- Nem tudom.
- Hány embert ölt meg eddig?

Yuki számolni kezdett.

- Azt hiszem, ötvennyolcat. És tizenegyet hasítottam fel.
- Miért teszi ezt?
- Mert úgy érzem, hogy ebben a városban, sőt, az egész országban el kell tüntetni a bűnözést. Mivel én is egy ilyen esemény áldozatává váltam, próbálok minél több embert megmenteni a veszélytől… persze, a drákói szigor létem miatt is szükséges.
- Értem. Még egy utolsó kérdés. Mit javasolna azoknak, akik példaképüknek tekintik?
- Keressenek más példaképet.
- Köszönöm, akkor ennyi volt.

A nő felállt, visszahúzta maszkját, fejét balra döntötte és tompán megszólalt.

- Itt az ideje, hogy én kérdezgessek.
- Mi-micsoda? – a szőke leizzadt félelmében.
- Arról volt szó, hogy hat kérdés után kezdek el én kérdezgetni.
- De csak ötöt tettem fel…
- Miért, a „Ja, akit kettévágva találtak meg?”, az nem kérdés?

A riporternek elnyílt a szeme. Ez nem igaz, ez kinyír – gondolta rettegve.

- Nos, akkor én kérdezgetek. Szép vagyok? – kezdte csattogtatni az ollót Yuki, szokásához híven. A szőke köpni-nyelni nem tudott, csak félénken bólintani. A Maszkos félrehúzta a fedőtextilt.
- És most?

A szőke sikítása elfojtott bugyborékolásba fulladt…

- Na mi van, L., beöltöztél az interjúalanyodnak?
- Főszerkesztő úr, kérem, most hagyjon egy kicsit.
- Miért, mi történt?

A szőke riporternő levette az orvosi maszkját, hogy alatta feltűnjön a kétoldalt kihasított, a helyreállító műtét után még hegtengerrel borított arca. A főszerkesztő még sokáig rémeket látott…

Előző oldal Koi