Tökfejkirály

Fantasy / Novellák (1171 katt) Craz
  2010.12.19.

A műben előforduló szereplők és karakterek szinte mind-mind csak mások képzeletének szülöttei. Bármiféle hasonlítást köztem és a bizonyos mások között csak megtisztelésnek veszek.

Első fejezet, amelyben megismerjük hősünket, és belepillantást nyerünk egy tökfaragó műhely mindennapjaiba


– Elkészült vele, mester? – érdeklődtem, miután helyet foglaltam a kényelmes karosszékben.
– Hogyne, Tökfejkirály – válaszolt határozottan. – Készen áll, uram?
– Persze – jeleztem neki, mire közelebb lépett, kezében egy jókora bozótvágó késsel, és elmetszette a torkomat.
Furcsa, kellemes csiklandozást éreztem a nyakam felett, miközben szuszogva nyiszált. Nemsokára befejezte a műveletet, a fejem pedig elgurult, egészen a szemközti falhoz. Onnan pillantottam fel a testemre, és néztem, hogy matat torzómon.
– Készen is vagyunk, uram – szólt pár perc múltával, amint beverte a két tartópöcköt a sikeresen felcsavart új fejembe. – Elégedett vele?
– Nem rossz, nem rossz – feleltem, immár a megszokott perspektívából szemlélve a falitükörbéli másomat. – De mi ez a girland a bal szememben?
– Ó, ez a legújabb dizájn, uram. És a látást se zavarja túlságosan.
– Ühüm – könyveltem el az információt, majd elköszöntem és hazaindultam.

Második fejezet, amelyben megjelenik a bonyodalom egy aprócska szárnyas lény személyében, avagy kezdetét veszi a küldetés

Vidáman battyogtam a főutcán, mikor is kétségbeesett visítozásra lettem figyelmes. Láttam, hogy nem messze tőlem Morzsi kutyus marcangol egy apró, szárnyas alakot. Említett eb egy északi medveölő és egy vérfarkas módosult tudatállapotban elkövetett temetőkerti nászából született teliholdkor, így cseppet sem hasonlított egy pudlira. Mivel az új fejem miatt jó hangulatom kerekedett, elmondtam Morzsira egy moccanatlanság varázst, és kiszabadítottam a pórul járt áldozatot.
– Ó, köszönöm tökf… köh-köh… tök jó, hogy megmentettél – rebegte a szárnyas hölgyemény.
– Semmiség az egész – szerénykedtem, majd alaposan szemrevételeztem az alapból lengén öltözött megmentettemet, akit még Morzsi is megtépázott picinykét.
– Tudod, én egy jótündér vagyok – mondta a jótündér, összébb húzva köldökig érő és immár bal oldalt ujjatlan blúzát, amit szemmel láthatóan nem a zord téli fagyokra készítettek.
– Akkor teljesíted három kívánságomat? – reménykedtem, megcsillogtatva a mesékkel kapcsolatos tudálékosságomat.
– Egy frászt – közölte a tündérke. – De tudod mit? Mivel megmentettél ettől a pokolbéli fenevadtól – mutatott a varázslattól oldalra borult merev kutyára –, ha végrehajtasz egy küldetést, akkor egye fene, kívánhatsz egyet.
– És mi lenne az? – kérdeztem elgondolkozva.
– Ó, csak el kellene hoznod nekem pár apróságot – adott a kezembe egy furcsa tárgyat. – Ez egy multifunkcionális napszemüveg – magyarázta. – Itt a lista – tette hozzá még, kezembe nyomva egy papírlapot.
– Lista – kezdtem volna meggondolni magam, de a láthatóan magára talált magbízóm ekkor egy térkaput nyitott egy közeli fa oldalán, engem pedig nemes egyszerűséggel belelökött.
– A szemüveggel és a papírlappal tudsz majd kommunikálni velem, ha valami gondod adódna – hallottam még a hangját, majd elnyelt a dimenziók közti örvény.

Harmadik fejezet, amelyben egy egyszerű példán keresztül megismerjük a dimenziókapuk működésének alapelvét

Jó párszor utaztam már térkapun keresztül. A legegyszerűbb úgy elképzelni ezt, hogy van egy hatalmas tök, felületén rendezetlen krikszkrakszokkal, amik a tökhéjat végtelensok részre osztják. Ezen belül el kell még képzelni a tökben rengeteg nyüzsgő kukacot, amik girbegurba alagutakat rágnak, összekötve a végtelensok tökrészt.
Egy-egy rész jelképez egy-egy valóságot, avagy egy-egy világot, avagy egy-egy dimenziót, avagy egy-egy univerzumot, avagy egy-egy létsíkot.
Utazni pedig úgy lehet, hogy nyitsz egy térkaput, ami átteleportál egy másik tökhéj szeletre.
Hiszen orbitális baromság lenne a féreglyukakat használni!
Mert mit csinálsz, ha szembejön a kukac?

Negyedik fejezet, amelyben hősünk már rendelkezik valódi orral és füllel, de ezt csak, mint tájékoztatást jegyzem meg, a történet minél jobb követhetősége, a cselekmény utáni sodródás helyett annak értő megélésének érdekében

Egy pont a hallásküszöb alatti pukk hangzott fel, amikor megérkeztem. Első pillantásom egy szögletes monstrumra esett, ami igen sebesen felém vágtatott. Az utolsó pillanatban oldalra vetődtem, majd még a földön – azaz valami szürke kemény dolgon – fekve egy villámgolyót vágtam utána. Azaz nem.
Milyen hely az, ahol nem működik a mágia? – morfondíroztam magamban, miközben feltápászkodtam, és egyre jobban átadva magam a meglepődésnek körülnéztem.
– Haver, vedd fel azt a szemüveget, ronda ez a monokli! – kacsintott rám egy arra-járó-kelő.
– Monokli? – merengtem megpiszkálva girlandos bal szememet. – Aú! – közöltem közvetlen környezetemmel, és konstatáltam, hogy itt kissé másképpen működik a valóság. – Szemüveg – méláztam még, majd orromra és fülemre illesztettem azt a tündértől kapott foncsorozott izét.
Egyből más megvilágításban, árnyaltabban láttam a tetthelyet. Hasznos kis szerkezet volt ez a napszemüveg, mert például kiírta szemem elé az általam ránézéssel felfedezett dolgok nevét. Nem mintha értettem volna az idegen szavak jelentését, inkább csak ráéreztem.
Autó, úttest, járda, étterem, a kezed te hülye olvastam a levegőbe révedve, és próbáltam magamba szívni az új tapasztalatokat, mint bugyuta zombi a krematórium füstjét.
Később eszembe jutott a lista, így előszedtem a papírost és kihajtogattam.
Először szerezd meg Vincent Vega pisztolyát – állt rajta mindössze.
– És mégis hogyan tündérkém? – diskuráltam a semmivel, majd a papíron találtam a választ: Menj be az étterembe. – Hurrá, varázspapír – somolyogtam orrom alatt, majd mit tehettem mást, követtem az utasítást.

Ötödik fejezet, amelyben hősünk megkóstolja a földi hamburgert, majd informálódik a világ dolgairól, persze nem tévesztve szem elől a feladatát sem, mihez nem várt segítséget kap

Fészkelődtem kicsit a nagyon is kényelmetlen narancssárgás színű ülőalkalmatosságon, majd kerek szemeket meresztettem a hamburgerre. Olyan érzésem volt, hogy az meg visszapislog.
– Ez biztosan ehető? – diskuráltam a helyi étlappal, amire feltűnés mentesen ráillesztettem a listát, azaz a kétirányú kommunikációs bizbaszt.
A látszat ellenére egy honos háziállatból készítik – jött a magyarázat –, vágj hozzá jó pofát.
Reménykedve, hogy nem kutyából, vagy vérfarkasból készítették a bennszülött barbár népek, beleharaptam. Kellemesen csalódnom kellett, az íze inkább a macskáéra hasonlított.
Elégedetten nyammogtam a gasztronómiai specialitáson, amikor a szemközti asztalnál egy tarka inges férfi maga elé rakott valamilyen tárgyat.
Pisztoly – tudtam meg napszemüvegem segítségével, így fokozott figyelemmel követtem az eseményeket.
„– Szeretlek, tökfej – mondta a tarka ingessel szemben ülő lány.
– Szeretlek, nyuszimuszi – mondta erre a tökfejnek nevezett, majd kezébe vette a pisztolyát, és felállt a narancssárgás ülőbútorra. – Senki se mozduljon, ez rablótámadás! – Ezt már hangosabban tette hozzá.
– Ha valamelyik picsafejű megmoccan, basszák meg, abban a pillanatban kinyírom a többi picsafejűt is, basszák meg! – csatlakozott az akcióhoz nyuszimuszi, belépőjét egy másik pisztollyal nyomatékosítva.”

Hatodik fejezet, amelyben kicsit ugrunk az időben, mert a térkapus varázslat sem tart ki 2000 időegységig

Kiléptem a hotelszobám ajtaján – egy kis lazítás nekem is járt a jól végzett munka után –, a napfény megcsillant a kezemben tartott tárgyon. Furcsának tűnt a fegyver, olyan bumfordinak a nagy hangtompító miatt.
Lenéztem a betonozott udvarra – csopper – raktároztam el az újabb információt, majd a brummogó közlekedési eszközön ülőket vettem szemügyre.
„– Ki az a Zed? – kérdezte a hátul ülő lány.
– Zed egy halott, édes. Egy hulla.” – felelte a csoppert vezető kefehajú fickó, majd gázt adott.
Futó pillantást vetettem a csuklóján viselt tárgyra – kengurus óra –, de ezt nem értettem.
Vállat vonva zsebre vágtam Vincent Vega pisztolyát, majd tudattam a jótündérrel, hogy nyithatja a térkaput.
Ami persze még nem haza vitt, csak egy másik földrészre ebben a világban.

Hetedik fejezet, amelyben megemlítik a Mikulást is, de nem az igazit

Hasznos dolog ez a napszemüveg – elmélkedtem egy kézzel lazán a falnak támaszkodva –, nem semmi hogy szinte láthatatlanná tesz.
Pár lépésnyire tőlem egy afrofrizurás alak ült egy bőr forgófotelben.
”– Az ostobaságod az egyetlen mentséged, tahókám – mondta Rory Breaker.
– Ha? – értetlenkedett Nick.
– Ne dadogj görög köcsög! Hogy gondolhatták azok a ferde észjárású komisz kölykök, hogy ellopják az én kanabiszomat, majd eladják nekem? Ezt tekintsem hadüzenetnek? Vagy valami buzi fehér vicc, amit fekák nem értenek? Mert kurvára nem röhögök Mikulás! Nem tudod, kivel állsz szemben! Különben nem lennél olyan hülye, hogy megjelenj, tátott szájjal a seggedet vakarászva, azzal a beszari tekintettel azon a tahó képeden! De annyit biztos tudsz, hogy hol laknak a komáid? Ha bármit elhallgatsz, kinyírlak. Ha bármiben kamuzol, vagy úgy érzem, hogy kamuzol, kinyírlak. Ha bármit elfelejtesz, kinyírlak. Úgy tűnik, keményen meg kell dolgoznod azért, hogy életben maradj…”
A háttérből követtem az eseményeket, és közben rájöttem, hogy azért tudom használni a varázserőmet, csak eléggé lekorlátozza ez a Föld nevű bolygó.
Nem sokkal később, miután Rory Breaker az embereivel elhajtott a furgonon, odaléptem Nickhez, a göröghöz, és informálódtam pár dologgal kapcsolatban. Például, hogy kinek adta el azt a két hosszú csövű puskát.

Nyolcadik fejezet, amelyben hősünk folytatja a küldetést, és kezdi megkedvelni ezt az érdekes univerzumot

Guinnes – jelezte a szemüvegem, én pedig belekortyoltam a fekete színű habzó italba. Furcsa íze volt, de kellemes. Nem is olyan rossz itt – néztem körül elégedetten a kocsmában, majd a sört kortyolgatva, mosolyogva figyeltem a nem messze ülő négy srácot.
„– Végülis a zsaru azonosította a szomszédok holttestét. Ezzel tisztáztuk is magunkat. Már csak egy dolog kapcsol az ügyhöz. Azok a puskák.
– Azt már Tom elintézte. Tom, ugye megszabadultál a puskáktól?
– Épp erről akartam beszélni.
– Beszélj!
– Hát, még nem egészen. Odakint vannak a kocsiban. El akarom adni Nicknek, de még nem sikerült elérnem.
– Te hülye barom!
– Szóval. Az egyetlen egy dolog, amin lebukhatunk, az a te kocsidban van, itt a kocsma parkolójában?!
– De hétszáz font volt darabja. Hülye lennék kidobni. Tuti, hogy a puskák miatt nem fogunk lebukni.
– Komolyan mondod, hogy képes vagy hétszáz fontért kockáztatni?
– Tom! Te egy fasz vagy. Fogd a puskáidat, és dobd le őket egy hídról!
– És ha már ott vagy, ugorj le te is, jó?
– Most!”
Felhajtottam az utolsó kortyokat, majd Tom után indultam.

A hídon csak pár távolabb álló kandeláber adott fényt, így nagyon vigyáznom se kellet, amikor közelebb sétáltam. Akkor értem Tom mellé, amikor megcsörrent a telefonja. Ő fél kézzel kapaszkodott, eléggé kellemetlen testhelyzetben.
– Segíthetek? Megfogom a puskákat, amíg felveszed.
– Köszönöm – mondta, majd átnyújtotta a plédbe tekert csomagot.
Egy könnyed mozdulattal belöktem a folyóba, majd jeleztem a jótündérnek, hogy ez a feladat is kipipálva.
Újabb kapu nyílt mellettem, amibe besétáltam.

Kilencedik fejezet, ami térben és időben is jóval távolabb játszódik, egy sivatagos bolygón, ami két nappal is büszkélkedhet

Belekortyoltam a világos színű habzó italba. A kocsmában számos különféle intelligens létforma képviseltette magát, talán eredeti testemmel se keltettem volna feltűnést. Mindenesetre a napszemüvegem felismerő programja szorgalmasan írogatta ki, hogy mi micsoda, de meguntam, és kikapcsoltam.
Hátradőltem a székemen, és a nem messze lévő asztaltársaságot figyeltem.
„– Han Solo vagyok, az Ezeréves Sólyom kapitánya. Chewy azt mondja, hogy fuvart keresnek az Olderan rendszerbe.
– Így igaz. Elég gyors a hajója?
– Hogy gyors-e? Nem hallottak még az Ezeréves Sólyomról?
– Kellett volna?
– Birodalmi cirkálókat rázott le egy huszad másodperc alatt. Méghozzá nem holmi ócska teknőket, hanem az egész birodalmi flotta legmodernebb, szuperspéci űrhajóit. Ez csak elég gyors, öreg? Mi a rakomány?
– Csak utasok. Jómagam, a fiú, két droid, és semmi kérdezősködés.”
Chewakka ekkor kiszúrt engem, így nagyobb figyelmet szenteltem a poharamnak, és a benne fogyóban lévő alkoholos italnak.
A szőrös behemót sajátos nyelvén közölt valamit a pilótával, aki erre szintén rám nézett. Én erre gyorsan kiittam a maradék sörömet, és jeleztem a jőtündérnek, hogy megszereztem, amit akart.
Beléptem az azonnal megjelenő térkapuba, de az indulás pillanatában belepiszkáltam egy visszacsatóló varázslattal.


Tizedik fejezet, ami az utolsó, tehát már csak egy kis kitartást kérek a kedves olvasótól

– Oké – fogtam Vincent Vega pisztolyát a meglepett jótündérre –, most pedig szépen elmondasz mindent, vagy beléd eresztek pár golyót!
– Én… ööö… izé... minden az ő ötlete volt! – mutatott a jótündér a szobába belépő Mikulásra.
– Hohohohó! – kérte ki magának a nagyszakállú. – Nehogy már rám kendd az egészet! – háborodott fel, majd felém fordult. – Nem tennéd le fiam azt a fegyvert?
– Oké, de akkor halljam az igazat – ültem le egy kényelmes fotelba, a hangtompítós pisztolyt az ölembe fektetve.
– Tehát, mivel közeleg a karácsony – kezdte vallomását a Mikulás –, elgondolkodtunk, hogyan lehetne egy kis pénzt keresni. A Karácsonyi Lidércnyomás, mint jól tudod, hiszen főszereplő voltál benne, szép pénz hozott a konyhára. Elhatároztuk hát, hogy készítünk egy hasonló animációs filmet, csak éppen kisebb költségvetéssel.
– Értem. És honnan jöttek ezek a világok? Kinek az elgondolása volt?
– Nos, elraboltunk egy földlakót, és az ő agyából nyertük – közölte a Mikulás bűnbánóan.
– Nem is rossz ötlet – mosolyodtam el. – De hogy lesz az egészből animációs mozifilm?
– A napszemüveged egyben egy digitális kamera is, így minden ami veled történt, fel lett véve.
– Rendben, az ajánlatom a következő: Hatvan százalék minden bevételből, beleértve a papírzacskókból és a popkornos dobozokból befolyt összegeket is. Ezen kívül… – kezdtem bele mondandómba.

Két órával később vigyorogva intettem oda Mikulásnak és jótündérnek – immár szerződéses partnereimnek –, majd átléptem a térkapun, ami visszavitt Mos Eisley-ba.

Előző oldal Craz
Vélemények a műről (eddig 1 db)