A zongorajavító

Szépirodalom / Novellák (529 katt) Petya
  2016.06.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/7 számában.

„ …ki kell tárnia a szívét, hogy meghallja a hibátlant a hibában… ”

Csodálatos nap virradt a kicsiny kastélyra. Mindenki így hívta a környéken, pedig nem épült kőből és nem is húzódott várárok körülötte. Nem feszült rács a bejárat előtt és nem voltak se falai, se tornyai. Nem lakták királyok, se királynők. Udvartartása is visszafogottnak mondható, hiszen csak egy kertész és cseléd felesége tartozott ebbe a körbe. Mindenki más, a szakács, az erdész, a varrónő, a suszter és még sokan mások inkább a faluban laktak, távolabb a kastélytól. A kertész és felesége is csak azért, mert a kastély urának feltétlen szolgálói voltak. Annak az úrnak, aki sajnálatos módon már eltávozott az élők sorából, ám akinek nem felejtették el azon jó cselekedeteit, amelyeket élete során elkövetett velük szemben. Pedig az életük nem volt ugyanolyan, mint azelőtt. Azóta, hogy uruk eltávozott, az úrnő volt parancsolójuk. És a hosszú évek alatt, amit irányítása alatt töltöttek, bizony még jobban megtanulták értékelni azokat az időket, amiket azelőtt éltek. És azt is, hogy felkel a nap. Hogy a virágok zöldellnek, a madarak csicseregnek. Ami nem volt elmondható a kastély úrnőjéről.

A kastély második szintjén egy csukott ablak üvegében egy arc tükröződött. Vonásai kemények voltak, szája lekonyult. Elnézte, ahogy a kertész munkálkodik. Majd elunta és továbbindult a folyosón. Megállt egy csukott ajtó előtt. Lenyomta a kilincset és kinyitotta. A szobában sötét volt. Ablakai elfüggönyözve, szélein halovány napsugarak ültek. Lassú léptekkel az ágyhoz sétált. Leült a szélére és karját a takaróra helyezte. Szeme még nem szokta meg a sötétet, tapintása hamarabb tudomására hozta: az ágy üres. Lady Cattermole-nak ez felettébb ellenére volt. Ekkora ütötte meg fülét a zaj. Odalentről jött. Felállt, kiviharzott és becsapta maga után az ajtót.

A földszinten hatalmas előszoba terült el. Tűzhellyel, kanapékkal, bundával a padlón. A tágas ablakok csak úgy nyelték a fényt. Mindent ezerszeresen sugároztak vissza, fényárba borítva a helyiséget. Az egyik kanapé sarkában egy kupac pléd alatt egy kis test kuporgott. Amint megérezte, hogy reggel van, kiugrott a takaró alól, és az ablakhoz sietett. Ott állt ugyanis letakarva hófehér lepellel egy gyönyörű zongora. Felhajtotta addig, hogy a billentyűket szabaddá tegye és leült a háttámla nélküli kis hokedlire. Játszani kezdett. Olyan szépen játszott rajta, hogy odakinn a kertész megállt a munkában. A cseléd pedig, aki az első emeleten takarított szintén leült arra az időre. Gondolataikba mélyültek és elmosolyodtak anélkül, hogy tudták volna. A kis kezek szorgalmasan ütötték a billentyűket. Egészen addig, míg meg nem jelent egy alak a lépcsőfordulóban.

- Miért játszol a zongorán? – kérdezte Lady Cattermole.

A kislány, aki az imént még önfeledten játszott, most elszomorodott. Abbahagyta a játékot és anyja felé fordult.

- Azt hittem, szabad. Reggel van.
- Igen, reggel van – tett néhány lépést a kislány felé –, de csak a felügyeletem alatt játszhatsz. Megmondtam neked, Elisabeth.
- Bocsánat – súgta a kislány.
- Büntetésből ma nem játszhatsz többet. És ahogy hallottam, még egy jó darabig nem.

A kislány felkapta a fejét és anyja szemébe nézett.

- Meddig nem játszhatok? És miért nem?
- Egy darabig. Amíg meg nem javítják a zongorát. Szörnyen hamisan szól. Nem szeretném, hogy elhangolt hangszeren gyakorolj. Árt a tudásodnak.

Azzal a lepelhez lépett, lehajtotta a billentyűfedelet és letakarta. Elisabethnek eszébe jutott egy emlék. Egy fekete koporsó, ahogy a föld alá helyezik és elföldelik. Könny szökött a szemébe. Felpattant és kirohant a kertbe. Onnan meg sem állt, míg ki nem ért a kapun túl. Futott, míg el nem tűnt a kertész követő szeme elől. A bejárati ajtóban megjelent Lady Cattermole.

- Magnus! - szólt a kertésznek.
- Igen, asszonyom!
- Menjen be a faluba és hirdettesse ki, hogy zongorajavító kerestetik a kastélyban.

Magnus mélyen meghajolt, majd megkérdezte.

- Lady Elisabeth… Jobb volna, ha utánamennék előbb.
- Nem, Magnus. Nem lenne jobb. Majd megbékél és visszajön. Mindig visszajön.

Magnus megvárta, míg Lady Cattermole becsukja maga után az ajtót, és csak azután indult el a faluba. Út közben azon járt az esze, vajon minek ide zongorajavító, ha egyszer gyönyörűen szólt az a hangszer Sissy kisasszony kezei alatt. De Magnus arra is gondolt, hogy Lord Cattermole özvegye parancsot adott és azt neki teljesíteni kell. Akkor is, ha nem érti az okát.

Messziről érkezett. A napját se tudja, mióta van úton, ezért betért az első fogadóba, amit a kis faluban talált. Odabenn nagy élet volt. Valaki nagy hangon mesélte élete történetét. A többiek hallgatták vagy közbeszóltak. De a nagyhangú csak nem hagyta elnyomni magát. Túlkiabálta mindet. Az utazó leült egy kis asztalhoz. Ahogy látta ezt a csapos, egyből ott termett mellette.

- Mit kíván az úr?
- Azt kívánom, bár volna valami, amiben segíthetnék.

A csapos egy szempillantás alatt mogorvább lett. Gyümölcsöző üzleti lehetőség ugyanis kevés rejlik egy efféle felajánlkozásban. Odafordult hát az ivó társulathoz, odaballagott hozzájuk és egyiküket vállon veregette. Majd az utazóra mutatott és visszasétált a pult mögé. Az idős férfi felállt és a kis asztalhoz sétált.

- Adjon Isten! – ráztak kezet.
- El kéne a segítség. A zongorákhoz ért-e?

Az utazó nem tudta, mit feleljen, jobbnak látta hát, ha őszintén válaszol.

- Értek én egy kicsit mindenhez.
- Hát jó. Meglátjuk. Magnus vagyok, szolgálatára.

A kis Elizabeth kisírt szemekkel végül hazaindult. Egy kis domboldalon csücsült egészen estig. S mikor a nap eltűnt szeme elől, úgy döntött, feláll. Ideje hazamenni. Apukája mindig ezt mondta, mikor elnézték a lemenő napot és az eltűnt az égbolton. Szerette nézni, ahogy lemegy a nap. Úgy érezte, ilyenkor apukája is ott van mellette. Megnyugtató érzés volt. Aztán belémart a tudat, hogy ez nem valóság. A valóság odahaza várja. De muszáj hazamennie. Hiszen anyukája várja őt.

Félúton, ahogy egy kis tisztáson haladt, két emberbe botlott. Egyiküket rögtön felismerte.

- Magnus! – rohant oda a kislány boldogan.
- Sissy kisasszony! – kapta föl a férfi a kis testet.
- Ő kicsoda? – kérdezte érdeklődve a szimpatikus ismeretlenről.
- Az úr azért jött, hogy megjavítsa a zongorát.

Az utazó mosolygott és csak ennyit kérdezett.

- Szeretsz rajta játszani?
- Igen – rázta meg a fejét a kislány.
- Jó. Akkor feltétlenül meg kell nézni, miért rakoncátlankodik.

Mikor kiértek a fák közül, Magnus szólalt meg.

- Íme a kastély!

Az utazó megcsóválta a fejét.

- Dehogy kastély ez. Legfeljebb villának mondanám. Annak is karcsú.
- Mindenki így hívja – nevetett Magnus. – Megszokásból.
- Á, értem. A szokás nagyúr. Képes megtelepedni az emberben és elhatalmasodni rajta. Még azt is elfeledteti vele, amire azelőtt szentül megesküdött.
- Valahogy úgy – mosolygott Magnus. – Ha a zongorákhoz is így ért, mint a szokások elemzéséhez, Lady Cattermole igazán elégedett lesz.
- Ezt én is így gondolom.
- Ma estére legyen a vendégünk. Holnap nekilát a munkának. Reggel bemutatom az űrnőnek.
- Úrnő… Érdekesen hangzik.


Lady Cattermole felettébb elégedett volt. Nem elég, hogy Elisabeth az utasításának megfelelően cselekedett, vagyis az ágyában aludt és nem nyúlt a zongorához, de még egy hangszerjavítót is kerítettek. Igazán szép napnak indult a mai. A cselédje segítségével elkészítette magát. Nem akárhogy akart mutatkozni az idegen előtt. Tudta, hogy már itt töltötte az estét és azt is, hogy minden bizonnyal alkalmas a feladatra. Legnagyobb örömére a zongora ismét teljes pompájában szólalhat meg. Elege volt már abból, hogy nyeszlett, cincogó hangok tépázzák az idegeit. Ráadásul Elisabeth is méltó módon gyakorolhat, hogy apja nyomdokaiba léphessen.

A verőfényes nappaliban találkoztak. Az utazó a kanapén foglalt helyet, míg várta az úrnőt. Lady Cattermole a lépcsőfordulóban köhintett egyet. Az idegen felkapta a fejét és a zaj felé fordult. Mikor megpillantotta az „úrnőt”, nem érzett különösebb késztetést aziránt, hogy hajbókoljon. Már ahogy egy úrnő előtt szokás.

- Adjon Isten, Mrs. Cattermole.
- Lady Cattermole – helyesbített, miközben lépdelt lefele a fokokon. Mikor egy szintre ért az utazóval, de az még mindig nem szólt egy szót se, megkérdezte.
- Megtudhatnám a nevét?
- Bocsásson meg, de ha jól tudom, nem a nevem miatt vagyok itt. Már, ha nem sértem meg.
- A stílusa hagy némi kívánnivalót maga után. Remélem hatalmas szaktudás mellett törpül így el.

Nem is nézett tovább a férfira. A fehér lepelhez lépett és lerántotta a zongoráról.

- Tessék. Lásson hozzá.
- Mi a baj vele?
- Hamis.
- Akkor hangolni kell rajta.
- Minden bizonnyal.

S azzal Lady Cattermole szívesebben fordított volna hátat és sétál el, magára hagyva az idegent, semmint megtapasztalni azt, ami azután következett.

- Mit szólna egy sétához a kertben?
- Micsoda? – értetlenkedett az úrnő.
- Egy sétához. Velem. Szép idő van. Miért kuksolna itt benn?
- Magának a zongorával van dolga. Nem velem.

Az idegen felhajtotta a billentyűtakarót. Lenyomott egy hangot. Majd még egyet. Végighúzta a kezét a legmagasabbtól a legmélyebbig, majd visszafele is. Aztán leült és játszani kezdett. Szépen szólt a zongora. Kifogástalanul.

Lady Cattermole ajkai fellazultak. Arcának ráncai kisimultak. Szemei kikerekedtek.

- Maga…

Az utazó abbahagyta a játékot és felállt.

- Kérem, sétáljon velem egyet…

A kertben madárcsicsergés hallatszott. Zöldelltek a fák, virágillat-áradat töltötte ki az orrokat. Sütött a nap és gyenge szellő lengedezett.

Lady Cattermole bizalmába engedte az idegent, pedig még a nevét sem tudta, s jól esett neki magáról mesélnie. Az utazó figyelmesen hallgatta, s mikor eleget hallott így válaszolt.

- Azért vélte hamisnak a zongorát, mert a kislánya olykor elütött rajta egy-egy hangot. A férje hatalmas zongorista lehetett és titkon hozzá mérte. A történet, ahogy a férjét elvesztette, szörnyű. Fogadja részvétemet. Valószínűleg mind a mai napig képtelen feldolgozni a veszteséget. S a régi szokások rabjává vált. Kastélynak hívja az otthonát, önmagát pedig úrnőnek. Udvartartást vezet és hercegnőt nevel. Csak azért, hogy elviselje a terhet.

Odabenn a kis Sissy játszani kezdett. Ugyanúgy, ahogy eddig. De mégis máshogy. Valami megváltozott.

- Ez a kis hamisság a kislány gyakorlati hiányosságából fakad. De önnek ki kell tárnia a szívét, hogy meghallja a hibátlant a hibában. Elfogadni őt így, akár ezen az úton akar továbbhaladni, akár nem. Bátorítania kell, ha más irányt akarna venni. A kislány most még az apja emléke miatt játszik. Így dolgozza fel. Hagyni kell, míg szívből jön.

Egyszer csak a kislány dalra fakadt. Addig Lady Cattermole olyan szépen senkit nem hallott énekelni, mint tulajdon kislányát. Megállt az ablak alatt és hallgatta. Eszébe jutott megboldogult férje. A vele töltött idő. Amikor még szegény sorsú fiatal volt, de William felkarolta őt. A harag, ami éveken át emésztette, amiért olyan hirtelen elment. Az elvesztegetett idő, amit saját fájdalmába ölt. Ahelyett, hogy örülne annak, ami megadatott. Ennek a hatalmas háznak, a kertnek, a virágoknak. Sissynek. A pillanatnak. Azoknak, akiknek William szintén az életét köszönhette. Magnus és felesége. A többieket ő üldözte el a viselkedésével. Csakis az ő hibája. Nem az övék.

Elisabeth pedig csak játszott és énekelt. Őt hallgatta mindenki, aki a közelben volt. Se Magnus, se felesége nem rejtegették könnyeiket. Ahogyan többé Mrs. Cattermole sem. Többé soha.

Az utazó pedig továbbállt. Máshol akad dolga a széles világban. Éhséget nem érez, ahogy fáradságot és szomjúságot sem. Csak a dolgát teszi. Segít másokon. De azt mindig ott, ahol felüti fejét a szükség. Úgyhogy csak halad tovább rendületlenül. Ki tudja, talán épp felénk igyekszik.

Előző oldal Petya