Nodreharni novellák - SNSY Uruniche

A jövő útjai / Novellák (700 katt) Koi
  2016.04.22.

Alant feltűnt a rommá bombázott Kolmesin. A támadástól sújtott nagyváros döglött lepényhalként hevert, itt-ott kékes lángnyelvek törtek a magasba.

Egy hevesen menekülő Tontoi-osztályú könnyű romboló cikázott ide-oda, a kénsavas felhők között, futván néhány birodalmi vadászgépet – egyelőre sikertelenül. A kúpos, oldalról lapított orron a KZT-107 felirat sárgállott, alatta az SNSY Uruniche név – névadó városával ellentétben még csak most kezdett egyetlen füstölgő rom- és roncshalmazzá válni. Két vadászgépe még az űrben eltűnt, három pár stabilizáló szárnyán az irídium borítás cafrangosra szakadt a megszámlálhatatlan találattól, hajtóműve ijesztően füstölt. A hidraulika nyomása vészesen csökkent.

Valekrat Mirtefrühen első tiszti rangjához mérten szentségelt, majd kinézett az ablakon.

- Kap’tány! Ezek a gyíkzabálók még mindég csimpaszkodnak!

A legénység hangosan csattogtatta állkapcsát, ahogy felvidámodtak a szóviccen – a nodreharniban ugyanis a „gyíkzabáló” és a „birodalmi” szavak között mindössze egy fél hang különbség van.

Némiképp fellelkesülten küzdöttek tovább.

Jobbról előtűnt a Wezrunke Noru Stadion hatalmas, hétszögletű épülete, mellette az Állami Rádió kettétört adótornya – utóbbi még így is jóval a többi épület fölé magasodott. A hidraulika nyomása ekkor érte el a nullát.

- Vészereszkedés! – riasztott a számítógép és a karcsú-magas űrromboló azonnal ereszkedni kezdett, nyomában az időközben kettőre olvadt létszámú vadászosztaggal. A hajó zsír új háromlöveges ASL-tornyai veszettül ontották a tüzet, bár az energiaáram egyre gyengült, ahogy a hajó meghajtója haldokolt.

Rettenetes füstoszlopon suhantak keresztül: a Koromichen Repülőgépgyár egyik gyártósorán ütött ki és kezdett el mindent felfalni a pokoli tűzorkán. A gyár melletti felszállópálya egyik oldalán hosszan elnyúló, szabálytalan árkot lehetett látni, a rádiójelek alapján valami önkéntes hadosztály ásta be oda magát.

Integettek.

Édes drága jó Uruniche, csak a leszállópályát találd el – fohászkodott magában az első tiszt, de ez sem segített hajójának, ami ugyan landolt, csak sajnos egyenesen bele a Kotanav Hotel hétemeletes bal szárnyába.

- Hajót elhagyni! – harsant a parancs… a hátsó légvédelmiek ennek ellenére jó nodreharniként addig lőttek, amíg a meghajtó le nem állt…

- Menj be.
- Dehogy megyek, ez mindjárt összedől.
- A hotel talán, de én a rombolóról beszélek. Na, lódulj!

Mirtefrühen keserűen, de teljesítette a kapitánytól kapott parancsot: behatolt az elhagyatott Urunichébe, nem tudván, hogy hamarosan, a hajó műszaki mentése és kijavítása után már ő lehet a kapitánya. Addig viszont még meg kéne találni az első páncéltorony eltűntjeit.

A yukuhenuni vaksin botorkált a szétzúzott kábelek, felhasadt fémlemezek és szétszórt felszerelés között. Felkapcsolta fejlámpáját, de ugyanúgy alig lehetett látni valamit. Persze, hullák is voltak, még olyanok is, akiket a sebesüléseik és nem a becsapódás ölt meg. Hirtelen valaki a sötétből felordított.

- Itt az első tiszt! Megmenekültünk!

Végre elérte a túlélőket…

Előző oldal Koi