Tót huszárok II.

Szépirodalom / Novellák (1291 katt) Koi
  2016.06.26.

Az osztrákok először csak néztek, mint a birkák, hogy itt most ez mi akar lenni, meg hogy mi a nagy helyzet. Már ha van rendes megfogalmazása a fent forgó esetnek. Aztán ráeszméltek, és pánikba esve próbáltak amúgy tökéletesen rendezetlen formációt felvenni, bár igyekezetükre a két hatfontos löveg magas ívből bagózott. Lőttek tovább.

Két dörrenés között Bodi átordított a lovasságnak, akik addig fegyelmezetlen nézőközönségként bámulták a rézcsövűek rendcsinálását, hogy ha már itt vannak, akkor csináljanak már egy jópofa lovasrohamot. Az ifjak kaptak az alkalmon és vadul hejehujázva, kissé sután attakra indították kölcsön lovaikat. Élen a gróffal, aki jobb kezében karabéllyal, baljában Rákóczi-korabeli öregapja kuruckergető szablyájával (labanc volt az öreg), mint valami megveszekedett, Bakony-lakó, a közbiztonságnak és az egész zsandárságnak fityiszt mutató Rózsa Sándor-féle betyár vágtázott az első sokkból még fel nem ocsúdott ellenfél felé.

Ez viszont már (mármint a százötven támadó lovas látványa) betett a császárpártiaknak: felemelt kézzel, fegyvertelenül masíroztak elő. A tüzérek még egyet odacserdítettek a lángoló romoknak, majd a puskaport elrakták, és mire az utolsó osztrák is megadta magát (amúgy a nyavalya sem értette, hogy kerültek ide, vagy ötven mérfölddel a legközelebbi csapataiktól), a kanóc helyett pipa került a lángokádó fémszörnyek kezelőinek kezébe. Élen Katz-cal.

- No, bátyámuram – szólította meg Bodi a lóról lehajolva az ágyúkeréken üldögélő zsidót -, ez szép, deli munka volt. Adna egy kis parazsat?

Adott, a gróf kajla, habos kőris pipájából ködbevesző, halovány füstcsík kezdett el a menny felé kerengeni. Elnézett a pusztába… a gyomra meg korgott. Még. A tót fiúk ugyanis szinte azonnal kirámolták az elfogottakat, a lőportól kezdve a tartalék kapcákon át még a dugi laposüvegeket is lenyúlták, gyakorlatilag szabadrablást rendezve a töltött pisztolyok miatt tehetetlenül morgó brigantik között. Még fél tucat félig odaégett csirkét is sikerült kimenteniük a parazsak közül, amik a nagy kavarodásban leugrottak az állványról (szerencsére nem szaladtak el).

- Már csak egy boroshordó kéne… - mondta Ludevít.
Valaki felordított.
- Jönnek! Jönnek a magyarok!

Csakugyan jöttek, valami kétszáz lovas kelet felől, eredetileg osztrákkergetési céllal. Dolmányuk gombjairól, mint a lobogó fáklyatűz, csillogott a ködön áttörő, egyre erősödő napfény, sisakforgójukat lobogtatta a menetszél. Meglátták a szlovák lovasokat és egyből pisztoly- és karabélytüzet nyitottak rájuk - aztán meg úgy kellett a házak közül kikiabálni nekik, hogy ne lőjenek, mert azok, akiket keresnek, foglyok, ők maguk meg velük vannak. Végül is nem lett semmilyen véresebb következmény…



Pár héttel később, december közepén a Laborc-század egy Győr-környéki faluban szállásolta el magát. Az OBH parancsára mentek oda, megkapták parancsnoknak Görgeit – amivel egyébként tökéletesen ki voltak békülve.

A tisztikar tájékoztatása után a gróf óvatosan léptetett vissza a parasztudvarra, de fokozott elővigyázatossága tökéletesen fölöslegesnek bizonyult. Sárkorom lábszárai pettyesek lettek a meg nem fagyott, fölfröccsenő sártól. Amúgy nem volt ott egy árva lélek sem, viszont az eddig bezárt disznóól ajtaja nyitva lifegett, s a szétdobált ürülékes szalma alapján Bodi előtt egyértelművé vált, hogy szegény malac elindult fajának ama vészterhes útján, mely köztes megállóként a tótok emésztőrendszerét is magába foglalta.

Röviden, a röfi ment a levesbe. Meg a hurkába, kolbászba, töltött káposztába, pecsenyébe, etc. Erre a tisztiszolga ordítása is ráhelyeselt, csak annyi javítással, hogy ezt az egész előző eszmefuttatást jelen időbe tolta.

- Vladislav, hol a böllérkés?!
Hang alapján valamelyik ifjabb tót meg azon panaszkodott, hogy „ficereg a coca”.
- Ficergesd vissza! – harsant a röhögő válasz, majd valószínűleg Vladislav meglelte a kést, mert sertésvisítás tört a mennyekig, jelezvén a tőrdöfést. Mire elhalt, a gróf odaért lovával a tett helyszínére. A jó másfél mázsás jószág már a jeges sáron feküdt, egyre inkább halottabb állapotban; fölötte Ludevít, széles parasztarcán ferde vigyorral, kezében a várt böllérkés helyett disznóvérrel borított lovassági szablyával, többek szerint is úgy, mint Francis Drake (bár néhányan megkérdezték, hogy melyik osztrák tartományból származik az emlegetett úriember).

- Szép napot, gróf úr!
- Honnan csórtátok a disznót? – csattant fel Bodi, de látszott rajta, hogy kedvére való legénységének eme cselekedete.
- Hát izé… - nevettek fel többen is. Ekkor az egyik német, akarom írni, cipszer futott elő kezében papírosokkal. Leopold Rüstung, a Lilli irányzója volt az, könnyen meg lehetett ismerni tulipánmintásra hímzett gallérjáról.
- Herr gróf! Hier ist das phóstha! – kiáltott félig németül, majd Bodi kezébe két levelet nyomott, és már ment is tovább a többi üzenettel.

Az első levél a hadparancsnokságtól jött: Windish-Gratz serege megindult a Haza felé, azonnal irány Győr. Ez világos, mint a nap, csak hát… össze kell csomagolni a malacot, vagy mi. Végül is majd a szekéren megcsinálják. A második papíros köteg került most figyelme középpontjába. Ludevít kissé odébb örömében kurjongatni kezdett: apa lett, s családja egy kis csodával és egy lánycsecsemő révén lett nagyobb.

Az apjától jött, lerítt már az első betűkről is. Amikor még október legvégén elindultak, a nála hagyott feleségének már szépen növekedett immáron második magzatától terhes hasa. Félt elmenni, de apja (aki egyébként igen alaposan ledorongolta az ifjú nemest merész ötlete miatt) biztosította, hogy vigyáz a kismamára.

A levélben egyetlen mondat volt a címzés és az aláírás között, mintha már nem lett volna több ereje írni.

„Drága Fiam!

Életed nője ma délelőtt negyed kilenckor egészséges fiúgyermeknek adott életet, akinek édesanyád akaratából a Henrik nevet adtuk.

Szerető apád, nemes bodi és kaszássi Bodi Áron gróf”


Bodi Krisztyán minden kísérlete és nemesi ellenállása ellenére, örömében elsírta magát.
Fia született.

(Folyt. köv.)

Előző oldal Koi
Vélemények a műről (eddig 2 db)