Gyilkosok kora III/2.

Fantasy / Novellák (487 katt) anonim88
  2016.05.22.

Hiába a kényelmes vendégágy, ha az ember szeme kopog az éhségtől. Legalábbis Victor így érezte. Ide-oda forgolódott, de sehogy se találta helyét. Felült, ételért fohászkodott. Ajtajukban két szolgáló jelent meg, egyikük a már jól ismert Rian, a másik egy szemrevaló, ifjú hölgy, Rita. Csak úgy, mint ikertestvérének, Ritának is sötétbarna haja, és sötét szeme volt. Így egymás mellett állva inkább tűntek ikernővéreknek, ez leginkább Rian lányos arcvonásainak tudható be.

- Sir Castiel, sir Adam, kérem, fáradjanak Ritával, ő megmutatja, merre található az étkezde. Ti ketten gyertek velem! – mutatott a másik kettőre. Victor imái meghallgattattak.

Castiel karba fonta kezét, valami nem tetszett a szolgáló mondatában.

- Erre mi szükség van? Azt hittem, lord MacTir mindnyájunkat megvendégelt.
- Ez így is van, sir – bizonygatta hevesen Rian. – Ugyan azt az ételt kapja mindenki a kastélyban, ez a lord rendelkezése, azonban a lánya személyes sértésnek veszi, ha… khm… „arra érdemtelenekkel” kell egy asztalnál étkeznie.
- Akkor ki kell ábrándítanom a kisasszonyt – felelte mogorván a fiú. – Itt nincsenek nemesek és parasztok, csakis harcostársak. Vagy mind leülünk az asztalukhoz, vagy egyikünk se! – jelentette ki határozottan.
- Cass, ezt azért mégse kéne – szólt finoman Adam. – Elvégre az ő házuk, az ő szabályaik.
- Úgy viselkednek, mintha mi kérnénk szívességet tőlük – mondta dühösen. - Akár el is mehetünk, aztán védjék meg a lányt, ahogy akarják!
- Nyugodj meg! Biztosan nem akartak ezzel megsérteni minket, csupán ilyenek a szokásaik. Tudod te is, milyenek a nemesek.
- Rá se ránts, Cass! – vágta hátba Victor. – Szívesebben eszem szolgálókkal, mint valami piperkőc bagázzsal. Ott legalább nem kell ügyelnem minden mozdulatomra, vedelhetek, meg böföghetek, mint egy férfi!
- Mi egyáltalán nem így étkezünk, sir. Szolgálók vagyunk, nem állatok – szólt közbe sértődötten remegő hangján Reid, de ügyet sem vetettek rá.
- Nekem aztán mindegy, csak együnk már – vont vállat Daniel.
- Így-így – bólogatott Victor a szakállával játszva. – Menjetek csak bájologni a kis csitrivel ti! Haha!

Alfons MacTir a hosszú faasztal végén foglalt helyet, balján Castiel, mellette Adam, jobbján egy üres szék, egyetlen gyermekének fenntartva.

- Emlékszel a lányomra, igaz, Castiel? – kezdte a beszélgetést Alfons, mikor leánya belépett a terembe. Castiel az ajtó felé fordult, egy gyönyörű, fiatal lányt pillantott meg. Haját kontyba fonták, hogy kiemeljék kecses nyakát, mély lila ruhája vállát szabadon hagyta, testén végigsimult kiemelve dús kebleit, formás csípőjét, majd bő szoknyában folytatódott egészen bokájáig.

- Igen, bár, be kell valljam, sokat változott az elmúlt öt évben – szólt Castiel. Emlékeiben egy kilenc éves kislány élt, aki a terembe lépett azonban már egy hölgy volt.

Tekintetük találkozásakor Castielt elborította a vágy. Nem tudta megmondani, mi az, ami igazán felizgatta. Talán a lány gyönyörű, vörös ajkai, a hófehér bőre, vagy azok a ravasz szemek, amikből csak úgy áradt a titokzatosság? Való igaz, az ilyen csodaszép, világoszöld szemek különösen ritkának számítottak, főleg Fereldenben. Az a szóbeszéd járta a zöldszemű nőkről, ravaszak, mint a vágydémonok, álnokok, akár a viperák, és az ágyban igazi vadmacskák. A szóbeszédből különösen az utolsó rész különösen megmozgatta fantáziáját.

- Sir Castiel, sir Adam – enyhén megemelt szoknyával pukedlizett. – Látogatásotok megtisztelő. Remélem, semmiben nem szenvedtek hiányt.
- N-nem, hölgyem, köszönjük – Castielnek időbe telt, mire ámulatából felébredve megtalálta a szavakat, amiket keresett. A helyzeten csak rontott, mikor Elise finom kamillaillatával elsuhant mellette. Egy pillanat alatt megértették, miért érkezik annyi kérő a lányhoz. Nem csupán a honorárium miatt, persze az is nagy szerepet játszik benne, de a leány szépsége és elbűvölő kisugárzása az, ami igazán rabul ejti a férfiak szívét.

„Egy nap királynő lesz belőle” – ehhez kétség sem fért Castiel számára.

- Az igazat megvallva, kissé megijedtem, mikor értesültem a rám leselkedő veszélyről – szólt Elise ártatlan, aggódó hangon. – De, mikor megtudtam, két ilyen daliás lovag fog vigyázni rám, minden kétségem elillant.
- Ami azt illeti, négyen vagyunk – javította ki Castiel.
- Áh, igen, persze, a két szolgálótok, vagy mi – felelte megvető hangon.
- Nos, nem egészen. Ők a társaim, igaz, nem nemesek, de nagyszerű harcosok. Legalábbis az egyikük.
Elise érdektelen arccal villája tisztaságát ellenőrizte, úgy válaszolt.
- Amíg engedelmeskednek, és tudják, hol a helyük, nem zavar különösebben. Csak ne legyenek túl közel hozzám!

A vacsora további részében Castiel – Elise kérésére – korábbi kalandjairól mesélt. A lány valamennyi történetet nagy érdeklődéssel hallgatott, de leginkább a Bíbor Ligával való összecsapás volt az, amit a lány ámulattal hallgatott.


- Ez egész jól ment – összegezte az estét Adam, a szobájuk felé tartva.
- Többé-kevésbé – hangzott a válasz.
- Biztosan megváltozik a véleménye, ha megismeri őket – nyugtatta Adam. – Csupán egy kis időre van szüksége.
- Arról gondoskodom, ne aggódj! – felelte Castiel egy kurta mosollyal. A terv nagyjából összeállt fejében a vacsora közben, csupán apró részletek vártak még megoldásra, de erre még maradt két napja, most valami sokkal közelebbi dolog aggasztotta.

Közvetlen a vacsora után, Elise búcsúzóul egy mondatot súgott a fülébe. „Ma éjjel várlak a hálótermemben”. Mégis mitévő legyen? Ha nem megy el hozzá, talán Elise megbántódik, az is lehet, nem lesz túl együttműködő a továbbiakban, de ha rajtakapják, lord MacTir egész biztosan kiheréli. Ez a visszatérő gondolat minden alkalommal egyre rosszabbul hangzott.

Hosszas gondolkodás után döntésre jutott. Megvárja, míg mindenki elalszik, beoson Elise-hez, elmagyarázza neki, miért is nem tehetik, amit tenni szeretnének. Terve fejében hibátlanul lezajlott, ám a gyakorlatban mindössze addig működött, míg meg nem pillantotta a lányt átlátszó selyemhálóingében. Elise odalépett hozzá, kibontott haja jobb vállára simult, selymes, puha kezeit finoman a fiú nyaka köré fonta.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni – súgta kéjtől csöpögő hangján.
- Ezt… ezt nem… nem szabadna – szavai olyan bizonytalanul hagyták el száját, hogy még ő maga is kétségbe vonta őket.
- Ennek a kastélynak én vagyok az úrnője. Mindent szabad, amit én jónak látok – szavainak hitelességét egy csókkal igazolta, Castiel pedig engedett a zöld szemek démoni csábításának.

Előző oldal anonim88
Vélemények a műről (eddig 3 db)