Déjá-vu

Szépirodalom / Novellák (903 katt) Mickey Long
  2010.12.05.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

A deresedő hajú bácsika, kezében a kopottas szatyorral, tétován toporgott a hatalmas kirakat előtt. Fehér, könyékig felgyűrt ingét egy fekete mellény takarta. Kackiás bajsza a régmúlt idők mementójaként virgoncan meredt az égnek. Pödört még egy utolsót a bajszán, nagy levegőt vett, és belépett az ajtón. Odabent a gépek halk zúgása és egy fiatalember fogadta. Dr. Laptop hirdette a falon a cégérfelirat.

– Miben segíthetek? – kérdezte a fiú, és megigazította a szemüvegét. Fekete haja hosszan lógott, eltakarva kölykös arcát. Ingének mellrészén egy aprócska kártya, rajta felirat: Péter.
– Emilió kicsit le van lassulva – húzta elő csíkos cekkeréből az öreg a laptopot. – A fiam mondta, hogy ide elhozhatom…
– Amilo – vetett egy pillantást az eladó a gépre.
– Lehet, de annak nincs semmi értelme – szortyintott a foga közt az apóka. – De már nem úgy működik, mint régen. Amíg az Emil elmegy, kitakaríthatom a tyúkólat, mégis azt írja: dolgozom! Én is, de legalább annak látszatja vagyon!
– Milyen op… – vakarta meg Péter a fejét. – Mi van rajta?
– Fehér kenyér oldalszalonnával.
– Tessék?
– Amikó’ kinyitom, ez a kép van rajta.
– Már úgy értem, milyen a rendszer? – igazította meg ismét a szemüvegét Péter.
– Most már jobb. Sokat változott, amióta hazamentek az oroszok.
– Úgy értem, a gépen…
– Jaaa, Emilión? Valamilyen állat – gondolkozott az öregember, majd rácsapott a pultra. – Sün!
– Tessék?
– Vindóvz vista hóm ediSün!
– Akkor ez lehet a baj – könnyebbült meg az eladó. – Lehet, hogy kevés ehhez a gépe.
– De hát csak ez az egy van. Vegyek még egyet?
– Dehogy! – törölte meg a klímás helységben is izzadó homlokát a fiú. – Csak a memóriája gyenge.
– Igen, mindennap be kell vennem két sárga pirulát. De ennek mi köze van Emilhez?
– A sárga pirulának semmi. De ha rakunk bele még egy DDR 3 RAM-ot a gépbe, az elég lesz. Hiszen ez a két giga: semmi.
– Az elejét nem értettem, de két liba az tényleg semmi. De hiába mondom én az asszonynak, hogy bővíteni kellene a tenyésztéshez, lepereg róla, mint a vakolat a vályogfalról.

Péter hátrasimította szemébe lógó haját, megigazította a szemüvegét, és ujjai zongoravirtuózként jártak a klaviatúrán. Néhány pillanatig nem hallatszott a teremben más, csak a billentyűk kopogása.

– A lomtár is tele van – dünnyögte mintegy magának.
– Pedig tegnap kezdtük el a rajkóval, de még nem értünk a végére – szabadkozott a bácsika, miközben szövetszatyrát gyürkészte. – Ha én ezt elmondom az asszonynak, hogy mi mindent el nem árul Emilió…
– Tudja mit? – csukta le a laptop tetejét Péter. – Hagyja itt, rakunk bele RAM-ot, lefuttatunk egy lemeztöredezettség-mentesítőt, és kitakarítjuk a registery bejegyzéseket.
– De ugye rendbe fog jönni? – simított végig kérges kezével szeretetteljesen a bácsika a kemény, műanyag borításon.
– Higgye el, olyan lesz, mint fiatalkorában! – nyugtatta Péter, és már állította is ki a hivatalos papírokat.

Az apóka lassan hagyta el az üzletet, és még visszanézet a kirakaton keresztül.

Péter óvatosan elrakta a laptopot, majd felpillantva a pult mögül déjá-vu érzése támadt. A másik oldalon ismét egy öreg bácsika állt, hasonlóan kackiás bajsza az égnek meredt, és a kezében tartott viseletes cekkerből elővett egy hordozható számítógépet.

Péter egy pillantást vetett a gépre, és halvány mosollyal megkérdezte:
– Jó napot! Mi a baja Emiliónak?
– Tessék? – vonta fel a szemöldökét az öreg. – Ez egy HP Compaq 61-es.
– Khm, elnézést. Mi a baja?
– Nekem?
– Nem, hanem a HP-nek. – Péter érezte, hogy lassan, de biztosan elveszti a talajt a lába alól.
– Egy kicsit mintha le lenne lassulva. Pedig duós proci van benne, 160-as HDD-vel. Szerintem a kétgigás DDR 2 rakoncátlankodik – pödörte meg a bajszát elgondolkozva az apóka.
– Rendben – lepődött meg a szervizes, de sokéves tapasztalatának köszönhetően rezzenéstelen arccal kezdte el kitölteni a papírokat. – Hagyja itt, holnapra megcsináljuk. – Majd átadta az igazolást, és a polcra rakta a gépet. Amint visszafordult, elfelhősödött a tekintette. Ilyen nincs! – gondolta, amikor a pult mögött ismét meglátott egy ismeretlen bácsikát, aki éppen a bajszát pödörte. Kezében egy nagyobb papírdobozt tartott.
– Kitalálom – mondta rezignáltan Péter. – Le van lassulva…
– Az igaz, hogy késtem egy kicsit, de azért nem kellene pimaszkodni! – csattant fel az öregúr, majd a kijárat felé indulva a hóna alá csapta a dobozát. – Ha nem kéri a pizzáját, hát itt sem vagyok!

Előző oldal Mickey Long
Vélemények a műről (eddig 5 db)