Újmoszkvai Álomgyár

A jövő útjai / Novellák (559 katt) forczek.adam
  2016.05.28.

Demyannak hunyorognia kellett, de ez őt egy cseppet sem zavarta. Az elé kerülő neonfény-áradat lassacskán egyetlen masszává állt össze. Száját mosolyra húzta, és úgy tűnt, tetszik neki a látvány. Ezaz, végre, mi tartott ilyen sokáig?! A reklámszövegek érthetetlenné váló egyvelege halványan tükröződött vissza verejtékes homlokáról. Harmincas éveiben járó, vékony, vizenyős szemű, csontos állú tag volt sűrű borostával. Fakózöld haja zsíros, fekete overálja a mellkasánál az előző havi divat szerint kigombolva. Tükörképe olyan látványt nyújtott a számára, mint egy félig bontott penészes kókuszszelet, abból a fajtából, amit az utóbbi hetekben vágyfokozó hatása miatt reklámozott az a hogy is hívják? Asszem, Harlám a neve. A franc se követi a hülye adójukat. Ez volt az utolsó légből jött gondolat, amelyre mostanra már csak halványan emlékezett.

A vonatablak üvege mögött futó újmoszkvai épületek kavalkádja nem igazán izgatta őt. Ezerszer találkozott már az alkoholgőzös sikátorokkal teletűzdelt nagy, szürkésbarna betontömeggel. Az elsuhanó hirdetőtáblák tömkelege úgy hatott, mintha egy leégett karácsonyfa vadiúj díszeiként ragyognának valamelyik olcsó bordélyház füstös halljának sarkában szenteste napján. Talán éjfél körül lehetett. Ki tudja, Újmoszkva ezen részén ettől még nem állt meg az élet egy percre sem.

- Kamchung szektor következik - szólt az informátor rongyossá ismételgetett női hangja, ami most felettébb távolinak és idegennek tűnt. Még alig húsz perc telt el azóta, hogy a szerelvény átlépte a belső poliszhatár zónát, a maga kelletlenkedő biztonsági egységeivel együtt, akik magukat a rend őreinek tartották és bár hivatalosan azok is voltak, Demyan számára csak hosszú pórázra eresztett, rühes kutyák voltak, akik mások sanyargatását művészi magasságokban űzték.

Kamchung - keserűen ízlelgette a szó betűit - önjelölt technoinkvizítorok, hipnovarázslók, kiégett cyberhősök és piti nyerészkedők Mekkája. Micsoda rohadó cirkusz! Az ember két lépést sem tud megtenni ebben a körzetben anélkül, hogy ne ajánlanának föl neki egy új elmeblokkot olcsó kínai aktusvíziókkal, és lebegtető élményhely lokalizátorokkal, amik vagy a kifizetett helyet lokalizálják, vagy (és ez gyakrabban történt az ilyen kétes kereskedőknél) a rekonstrukció félúton hibát észlel, és a nem kívánt neurosokk hatására a kuncsaft egy életre szóló jegyet kap az illetékes mosolygóban.

Miközben gondolatait szabadjára eresztvén bámészkodott, érezte, hogy a fülke, amiben van, olyan hatást kelt, mintha zsugorodna körülötte az egész város és vele együtt a világ is.

Furcsa, ezzel a hatással még nem találkoztam. Samson, te fika, remélem, nem mérted el az arányokat.

Egy koppanást hallott maga alatt. A fiola, amit eddig szorongatott, komótosan gurgulázott végig a vagon fülkéjének ragacsos padlóján, és eltűnt az ülések alatti sötétségben. A vele szemben helyet foglalt idős hölgy érdeklődve pillantott le a zajra.

- Uram! Azt hiszem, elejtett valamit.

Nem jött válasz, vagy talán jött, csak Demyan nem volt tudatában. Ha még egyszer megszólal, az már fájni fog neki, arra mérget vehet. Igyekezett gyorsan elhessegetni ezt a kitörést, de mindhiába. Valami érdes zaj kezdett el motoszkálni a fejében, ami komolyan dühíteni kezdte. Mintha valaki vagy valami smirglipapírt dörzsölne a falhoz, már-már érezte is a lehullott vakolat torokszárító porfelhőjét.

- Jól érzi magát? Ne hívjam az orvost? Uram, ön reszket!
- Most már elég! - A szavak teljes erőbedobással hagyták el a száját, mintha nem is az ő elméje szülte volna őket. A zaj pedig egyre erősebb lett.
- A legjobb lesz, ha most jelzek a mentőknek. - Azzal az asszony bal szemébe ültetett holonet-vevő egy zöld ernyőt vetett az arca elé és a hölgy idegesen tárcsázni kezdett rajta.

Na, most telt be! Már nem emlékezett arra, hogyan sikerült ilyen meglepő gyorsasággal felkelnie a helyéről. Olyan könnyed volt minden. A fejébe ékelődött zaj közben hirtelen jól kivehető szavakká manifesztálódott: Bárhol. Érezte, ahogy minden izma megfeszül és a szédülés fogta el. Bármikor. A nő meghökkent arcra hirtelen eltorzult, ahogyan Demyan izzadt kezei ökölbe szorultak. Bármit. Az asszony ajka alatt gyöngyöző vércseppek a legszebb látványt nyújtották, amit Demyan életében valaha is látott. A ráncos hölgy nagy iramban dőlt oldalra az ütéstől, ami végzetesnek bizonyult. A félig nyitott szemek tükrében újból meglátta önmagát. Már nem az a szerencsétlen söpredék nézett vissza rá, mint pár perccel ezelőtt, hanem egy igazi Isten. Demyan felnevetett és érezte, hogy az örömtől sírnia kell, miközben az eszméletvesztés már jól ismert karjai körbeölelték ernyedt testét.



Furcsa árnyékok vetültek arcára, mikor Demyan egy fáradtolaj szagot árasztó állomáson magához tért. Ébredező érzékszervein keresztül egy valami kegyetlen bizonyossággal hasított az elméjébe. Az öregasszony, aki az előbb - vagy legalább is Demyannak ilyen érzése volt az idővel kapcsolatban - még mindig élettől duzzadó látványt nyújtott. Igen, még lélegzik. Ütésnek nyoma sincs, él! Hála az égnek, ez könnyen ment.

A hölgy megvető pillantást vetett rá, felállt és kioldalazott az oroszlánszagú vonatkabinból. Demyan egyedül maradt, gyomrában a már ismert, furcsán émelyítő érzéssel. Hirtelen a tudatába vágott, hogy mit is keres ezen a vonaton. Kétségbeesetten egyenesedett fel, és kihajolván az ablakból szemei az állomás főbejárata tetején elhelyezett jelzőkonzol információmasszáját kezdték el idegesen pásztázni: 89. ellenőrzőpont, végállomás. Végre!

Egy örökkévalóságnak tűnt ide kijutni. Tetves város… A távolban - ha az ember erősen hunyorított - már látszottak Újmoszkva kertvárosának édentornyai egészen elnyúlva Lunarovost aerosziklákra épült fantasztikus szoborházainak lábáig. A légváros lila lámpásai, mint milliónyi mécses, lassacskán átadták fényüket a közelgő napfelkeltének. A két megapolisz között lanovkák apró égi hangyákként mászták meg a hajnal előtti álmos útjukat olykor beleveszvén egy-egy szürkés bárányfelhőbe.

Nehézkes tagokkal botorkált ki a peronra. A frissnek korántsem mondható levegő meghökkentő kegyetlenséggel vágta őt gyomorszájon. Épphogy ideje volt megkapaszkodni az egyik kandeláberoszlopban, mikor a Tai-ho étteremlánc legújabb szenzációja pihe könnyedséggel hagyta el megrázkódott testét. A sárgás massza a magukat absztraktnak nevező giccses festményeket megszégyenítő módon, vibráló kecsességgel helyezte el magát az állomás koszos felületén. Hirtelen egy érintést érzett hátulról. Megfordult és egy szürke ballonkabátos ürge, szeme alatt egy igényes égetett tetoválással, fültől fülig érő mosollyal bámult rá. A két férfi hosszasan méregette egymást. Az a pár másodpercnyi csend már kezdte volna magára húzni a kínos jelzőt, mikor az idegen kinyitotta a száját, és az acetontól bűzös lehelete megcsapta Demyan orrlyukát:

– Rágót esetleg?

Hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen, mire nagy nehezen kibökte az amúgy egyszerű választ:

- Nem köszönöm.

A férfi arca üressé változott a szavai hallatán.

– Ashabad – mondta, majd szívott egyet valamelyik lyukas fogán, megemelte izzadságfoltos kalapját és aztán távozásra vette a figurát, majd egy szempillantás alatt eggyé olvadt a peronon duruzsoló s mozgolódó csőcselék masszájával. Demyan az utolsó szavain elmélkedett. Feje elnehezedett tőle. Valami katonahablaty. Talán a gorit hadtest jelszava, vagy a zioné, akiket még egy pár éve világelsők voltak. Rövid időn belül azonban újból a saját keserű helyzetére fókuszált, és megint összeszorult a gyomra.

Mi történt velem? Meddig voltam eszméletlen? Az voltam egyáltalán? A heves gondolkodásba belefájdult a feje. Le kellett ülnie. A rozoga műanyag pad bizonyos értelemben még szépnek is volt nevezhető, hogyha az ember figyelembe veszi az ovális formákat, és a képzelete pedig kiiktatja a rajta ücsörgö CompCan veteránt, aki borzas fejével eléggé groteszk látványt nyújtott. Az öreg még mindig rá volt csatlakoztatva a hostra, vagy legalább is a fején viselte a hardvert, ezt az ormótlan és ósdi harmadik generációs nanopókot, ami teljes mértékben eltakarta az arcát. Ennek ellenére az izzadt szakállszálacskák még így is pofátlanul kikandikáltak a szerkezet alól. Koszos kezei a tapaszok sokaságát viselték magukon és aprókat rezdültek, miközben a vén hobó parancsokat motyogott:

- X harminchatos faltörőt a negyvenesekhez. Fedezettűz, most azonnal! - Hogy kinek címezte, az rejtély. Talán valami emlékezetes darno jelenet elevenedhetett meg benne: vibráló lézersugarak, fotorealisztikus robbanások, katonák elcsukló hangja a lövészárkok között, apró, kék jelzőlángok a bunkerek bejárata előtt, osztagparancsnokok által kiadott varázsigék, infernó, káosz és gyönyör. Egy másik élet mozaikdarabkái, amihez annak idején Demyan is foggal-körömmel ragaszkodott. Aztán a szponzorok szépen eltűntek mögülük, bukások egymás után, majd az éles váltás.

Jött a keserédes filmipar a maga felhígult posványával, ahol minden lépéssel szakadékokat kellett átugrani, hogy az ember egy kicsit is jobb anyagi pozícióba kerülhessen, közben a mai napig azon megy a verseny, hogy ki bír minél életszerűbb jelenetet lerakni az asztalra, hogy megosztván az emberek ezerféle valóságot és élethelyzetet élhessenek át, nem beszélve a jövőmegélés végtelen lehetőségeivel a víziók kiapadatlan változatainak segítségével. A határ a csillagos ég lett. Az új felfedezések a Triffid-ködben egy teljesen más világszemlélet felé tolták az emberiség arcát. A realitás talajáról való elrugaszkodás végeláthatatlan folyamata megállt a kultúrákban, a társadalmak egymás után kezdtek újból rácsodálkozni az őket körülölelő valóságra és annak minden - az elme által feldolgozható – aspektusára, gyakran már a lehetetlenségig túlozva azokat. Új művészi mozgalmak jöttek, az illúziómentesség felé való nyitást hirdetvén. Mint minden új hullámot, ezt is elkezdték meglovagolni, míg lehetett, természetesen a profitszerzés keserves reményében.

Demyan is ezen fekete lovasok egyike volt. Rizikós vállalkozást vitt végbe, és mára már kételkedett abban, hogy megérte-e. Az elmében alternatív jövőket nyitogató penthollal és a neurokamerával kapcsolatban sokan hallgattak, sőt volt egy-két felettébb félelmetes mítosz, nem beszélve a fanatista antikreátorok egyházairól (szélsőséges disznók), de ő már megszokta a veszélyt. Na meg persze ott voltak a jó öreg emberi jogok, amiket csak emlegettek, de nem érdekelt senkit, főleg itt Kamchungban. Demyan választott. Vagy ez, vagy pedig a katonalét utáni teljes magány, amiben lassacskán kiburjánzik az elmét sorvasztó fantomdimenziók uralma, mint ennél a szerencsétlen öregnél itt mellette. Kivert kutya vagy, nem úgy, mint én. Már csak el kell juttatnom a... Ne! A cucc. A gurgulázó üvegcse hangjának emléktöredéke sunyin kapaszkodott fel agyának nyikorgó fogaskerekein, egészen addig, míg teljes egészében meg nem elevenedett lelki szemei előtt. Újból megszédült. Az istenit! Ezért a fejemet veszik.

A vonat!

Egy gyenge sejtéstől vezérelve a vonathangár felé vette az irányt. Újmoszkvának ezen állomása nem sokban különbözött a többitől. A portól fekete barokkos épület belsejéből ködös neonfény kandikált kifelé a méteres ablakok és a három szögletes üvegajtón keresztül, melyek a főbejárat funkcióját töltötték be. Előtte hosszan elnyúló és egymással párhuzamos sín és huzalhad szürke világa terpeszkedett a kékes szmogban. Az itt-ott fehérlő galambürülékeken kívül nem sok természetesség szorult a félig nyitott komplexumba.

Az egyik sínpár olyan volt, mint a másik, kivéve azt, amelyiken most komótosan karistolt elfele az a vonat, mely Demyan életének fordulópontját tartalmazta. Egyre gyorsabban kezdett el futni a megváltó szerelvény felé. Mikor már kezdte azt hinni, hogy a peron végtelen hosszúságú, a középen felállított emeletes büféstandok takarásából előbukkant a vonathangár. Tövében egy sor ószeres gubbasztott hasznavehetetlen portékájukkal maguk előtt. Az egyik vietnámi kereskedő protézishalma mögött pedig meglátta a kaput. Nekirugaszkodott és hosszasan rángatni kezdte. Mire felfogta, hogy zárva van, addigra néhány kufár halk röhögésbe kezdett mögötte. Egy újabb érintés. Fájdalom. A gumibot többször is lecsapott, anatómiai pontossággal célozván a legtörékenyebb pontokra. Ahogy ott féltérdre ereszkedve szorongatta sérüléseit, tisztára úgy nézett ki, mint azok az lunarovosti éjjeljárók, akik összekuporodván, az átszellemültségtől torz arccal várják a szenteltlöttyöt szektavezérük kezeiből.

Látómezejének sarkai megfeketedtek az őt körülölelő VOSTA egységek gyűrűjétől. Mögülük egy furcsán ismerős hang szólalt meg.

- Katja Goronyiva. A 82-es telepesraj aktív státuszú báránya. Titkárnő a globális emlékjogi hivatal kommunikációs részlegén. Két év és tiszta magaviseletért irány az Asphoden kertek valamelyik szép kilátású terasza. Csendes nyugdíj lett volna, ha Demyan Struja agyon nem üti a Peresztriva Ötös helyi járatán. Micsoda keserédes sztori! Ki az a vesztes, aki egy ilyen ócska jelenetet megvesz? Ilyet már ingyen sem vizionálnak be sehol…

Az alak előlépett. Demyant megrázta a felismerés. Ballonkabát helyett most míves bőrzeke, de a lángtetkó a helyén maradt. Öt perccel ezelőtt, a peronon. Basszus letapogattak. Kumiko, te mocskos kókler, még hogy a legjobb álca a piacon!

- Sejtem, mi járhat a fejedben, fiam - szólalt meg a forradt arcú. - Kumiko jó szolgája a Bíbor Rendnek már dekádok óta. A lekövetés viszont az új komponensek miatt nem volt valami rózsás dolog, bár egy posztvíziós sokkban lévő drogost, miközben okádik annál inkább. Más! Úgy tudom, most a puszta kéz általi halál már egy jó ideje nem dívik, csak nem függőség van a dologban, báránykám?
- Uram, én nem!
- Persze, hogy nem. Csak egy kis korty, ugye? Felturbózni az amúgy is unalmas perceket. Ismerem a fajtádat. Kinek akartad átadni az új forgatókönyvet? A Chabo klán? Vagy esetleg a Panasonic bérenc Manthus?
- Egyikkel sincs kapcsolatom, a forgatókönyvet estére kitöröltem volna. Tiszta sor.
- Tiszta sor - visszhangozta a szerzetes. - Én nem lennék ilyen magabiztos, főleg krónikus pentolfüggőség, ellenőrzés nélküli kreálás, no meg víziócsempészet vádja mellett. Vagy talán még szerbirtoklás is lehet a dologban? Mi volt olyan fontos azon vonaton? – Az arca megkeményedett. – Fiam, az ilyen kreátor drogosok, mint te, nem sokáig maradnak életben a csempészés világában.
- Inkább, minthogy az én agyamat is kimossa a nyáj!
- Gyermekem, te már rég halott ember vagy! Egy múló koszfolt Újmoszkva gennyes sebén, amit a csempészek vágtak ki. Szerinted abból a filmprofitból, amit a klánok csöpögtetnek, mennyi jut le egy ilyen szemét söpredéknek, mint amilyen te vagy? Egy kis altzen kezelés? Ugyan már! Két év, és az utcákat fogod róni egy újabb sztoriért. Óriási a visszaesők száma, Demyan. Ezt a világot senki nem éli túl.
- Atyám – szólalt meg az egyik VOSTA tag az árnyékból. – Megtaláltuk! Harminc milliliter penthol. Szép kis fogás.
- Itt az ajánlatom, Struja: megmondod, kinek vitted a szert, és kinek ment volna a sztori. Mi cserébe felajánlunk egy tisztító kúrát ashpoden legjobb klinikáján. Vagy nem mondasz semmit, és itt döglesz ezen a szent helyen. Ashabad - a tér a szavak hatására kásás masszává vegyült Demyan szemei előtt, és az émelygés visszatért. Rápillantván a szerzetes tetoválása, az neonzölden vibrálni kezdett, s közben minden agysejtje belesajdult. Görcsösen kapaszkodott a talajba, ami megnyílni készült alatta. A sötétség szurkálni kezdte, először a végtagjai lobbantak lángra.

- Mérges tűz - szólalt meg a szerzetes. - Mi elolthatjuk, gyermekem, csak pár mondat az egész. - Demyan teste pokolian fájt, a lángok fokozatosan martak bele minden porcikájába. A szerzetes újra megszólalt egy messzi mezőn állva, távol Demyantól. A szavai több száz visszhangot törtek: - Neveket! - Képtelen volt fókuszálni, a tudata faképnél hagyta. Eljött a megadás ideje:

- Samson Grels, Dorvin Brooks.
- Samson Grels - ismételte kuncogva a szerzetes jobbján matató archívumkezelő tiszt. - Piti elosztó, már úgy is szorult rajta a hurok. Ám Dorvin Brooks nagyobb falat. Szerzői jogokkal, víziókkal kereskedik, találhatunk nála pár érdekes mozgóképet.
- Szerzői jogok - mondta a szerzetes. - Újabb homok kerülhetett a gépezetbe. Talán már adásba is kerültél, fiam. Gratulálok! Végre valami lenyomatot hagytál te is ezen a sárgolyón. - A fiatal kreátor az aszfalton kiterülve potyogtatta könnyeit.
- Csak legyen már vége! Legyen már vége! - suttogta.
- Ó! Már nem kell sokat várni – nyugtatta a szerzetes. – Mindjárt vége, báránykám. Mindjárt vége...

A vörös nap már terebélyes gyűrűt lyukasztott a betontömbökkel szaggatott horizont felett, mikor a DG-67-es puska jellegzetes hangja eldördült. Számos galamb röppent fel lustán a hallatára, új pihenőhely után kutatva Újmoszkva vibráló rengetegében.

Előző oldal forczek.adam
Vélemények a műről (eddig 1 db)