Legenda vagyok / humor

Szépirodalom / Novellák (864 katt) Maggoth
  2010.12.04.

Épp veseműtétem volt, amikor az isteni Amál felhívott, és tudatta, hogy akad egy szabad órája. Rögvest az egyik gyakornokra bíztam az operáció befejezését, majd azonnali hatállyal ebédszünetet vettem ki, és lóhalálában szeretőmhöz vágtattam.

Amál rám fonódott, mint őserdei folyondár a majomkenyérfára, én meg úgy vetettem magam a dekoltázsára, akár a Titanicon rekedt utasok az utolsó mentőcsónakra. Eksztázisomat velőtrázó csattanás szakította félbe: ahogy a hálószoba felé bukdácsoltunk, az egyik kis asztalról levertem egy laptopot.

– Hagyd csak! – legyintett Amál. – Ödöné.

Úgy csinált, mintha a hitvese nem egy százhúsz kilós masztodon lett volna, és eközben próbálta a köpenyemet egyetlen rántással letépni. Bár a bokszeremben elsőfokú harckészültség uralkodott, megálljt parancsoltam felhevült érzelmeinek.

– Itthon felejtette? – tudakoltam riadtan. – Biztos nem jön haza a gépéért?
– Bekrepált, Ödön meg kábé annyit ért az ilyen kütyükhöz, mint te – zihálta a kikapós asszonyka. – Hidd el, hogy nem fog betoppanni!

Megkönnyebbültem, mert azt hallottam az uráról, egyszer idegességében fél kézzel felemelt egy Puntót az egyik szupermarket parkolójában, amikor a bevásárlókocsijából alágurult a fémszázas.

Erre, mit tesz Isten, kulcszörgés hallatszik a bejárat felől!

– Uram atyám! – pihegte Amál. – Ez ő!
– Jézusom! – nyögtem. – Most mi a francot csináljak?!
– Mondtam neki reggel, hogy hívok szerelőt – hadarta Amál. – Hazudd azt, hogy te vagy az!
– Fehér orvosi köpenyben? – meredtem rá kábán.

Válaszolt volna, de ekkor színre lépett Ödön, ami a torkára forrasztotta a szót.
– Képzeld, szívem! – bömbölte a férje az előszobából. – Lefújták a délelőtti bulit, mert a pofa inkább fizetett, amikor a fülébe jutott, hogy én megyek hozzá látogatóba.

Ja, említettem már, hogy Ödön pénzbehajtó?

– Tényleg? – kérdezte Amál. – Ez igazán nagyszerű!

Ilyen harmatgyenge színészi alakítással engem egy percre sem tévesztett volna meg, de Ödön nem a szellemi nagyságával magasodott ki a tömegből.

– Maga meg ki a franc? – meredt rám barátságtalan tekintettel.

Na, most légy okos Tivadar! Gyerünk, mondj valamit ennek a behemótnak!

– Kérem, tisztelt uram, én Dr. Laptop vagyok!

Életemben nem hagyta el ekkora ökörség a számat, de úgy gondoltam, ha már hazudok, nem csinálom kicsiben!

– Ho… mi?
– Nagyra becsült neje felhívta cégünket, hogy az ön laptopja átmenetileg működésképtelenné vált – folytattam gátlástalanul. – A szerviz úgy döntött, a legjobb emberét küldi, engem! Ahogy látja, fehér köpenyt hordok, akár az orvosok, ami arra hívatott rávilágítani, milyen nagy különbség van köztem, és egy átlagszerelő közt.

Lerítt róla, hogy az agyában a kerekek tébolyultan kattognak, miközben próbálják az imént beáradt információkat emészthető gondolatokká konvertálni.

– Ha önhöz Dr. Laptop jött személyesen, az garancia rá, hogy a gépe jobb lesz, mint újkorában – folytattam a handabandázást, olyan hévvel, hogy magam is elhittem. – Engem úgy ismernek, mint a mikrocsipek mágusát, aki úgy húzza ki a tűzfalból a hibás programot, mint Arthur az Excaliburt. Leszámolok a legvadabb trójai vírussal is, akár a punok Karthágóval, és…
– Elég! – vágott közbe Ödön épp jókor, mert kezdtem kifogyni az agybeteg hasonlatokból. – Mi a baja a ketyerének?

Rámeredtem, mint ifjú apáca a kígyóuborkára.

– Túl bonyolult lenne elmagyarázni – feleltem kiszáradt ajakkal. – A lényeg, hogy a vinyó nem ismeri fel az alapprogramot, mert át kell írni DOS-ban, hogy az installáló kompatibilis legyen a mikro leolvasóval.
– Tényleg? – kérdezte az engem faggató gigász elhűlten.

Ennyit még senkinek sem halandzsáztam, de megnyugtatott a tudat, hogy beszélgetőtársam korántsem az informatika géniusza.

– Frankón – bólogattam ártatlanul.
– És miért van a gép a padlón? – firtatta Ödön egy gengszterhez képest szokatlan éleslátással.
– Csak fekve tudom megbütykölni őket – közöltem szemrebbenés nélkül az első hülyeséget, ami az eszembe jutott.
– Na, akkor hadd lám!

A gorilla felkapta a laptopot, aztán bekapcsolta az asztalon. Akkora háttal áldotta meg a Teremtő, mint egy pingpongasztal, úgyhogy az ezt követő eseményekből semmit sem láttam. Amikor visszaperdült felém, vonásain átszellemült révület ragyogott.

– Doktor, ön egy zseni! – jelentette ki áhítatosan. – Könyörgöm, adjon egy névjegyet, sokszor adódnak ilyen problémák, a fiúk komoly pénzt fizetnének a tehetségéért!

A laptopnak kutya baja sem volt!

Olyan zavarba jöttem, hogy tényleg átnyújtottam neki egy névjegyet, mentegetőzve, hogy egyúttal sebészorvos is vagyok.



Így aztán, nem hogy élve elhagyhattam a lakást, hanem Ödön még reklámot is csinált nekem. Azontúl beleragadtam misztikus szerepembe, és nem tudok többé belőle kimászni.

Persze, kínos, amikor ezek az alakok két sérvműtét közt betoppannak, de ez a Cinó Karcsi is olyan ázott kutya szemekkel néz a kezében a notebookjával, hogy nincs szívem elküldeni a fenébe. Ráadásul annyi pénzt lobogtat, mint a havi fizetésem.

– Na, jó – sóhajtom. – Add ide!

Beviszem a gépét az öltözőbe, felteszem az asztalra, aztán – csatt! – lelököm!

Sokadszorra hallom ezt a zajt, de még mindig összerándulok tőle.

Ám, amikor kiviszem, minden a legnagyobb rendben van a szerkezettel; úgy látszik, ez valami speciális adottság, vagy pártfogásába vett az informatikusok védőszentje.

– Dr. Laptop! – nyögi hűdötten Cinó, és úgy néz rám, mintha két lábon járó számtechistenség lennék.

Zsebre gyűröm a pénzt, aztán búsan integetek, amíg el nem tűnik a földszinti lépcsőkanyarban, miközben rájövök, hogy immár legenda vagyok, amely szájról-szájra terjed a pesti alvilág babonás maffiózóinak körében.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 5 db)