Az Aranyvonat

Horror / Novellák (1340 katt) Raimont
  2016.02.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/2 számában.

1913. január 8.

Emlékszem, hideg januári tél volt, amikor otthonom felé átutazóban egy kisváros vasútállomásán kellett éjszakáznom. Az utolsó postakocsival érkeztem, de már sehol nem kaptam aznap estére szállást, így kényszerültem rá, hogy a jéghideg estémet a vasútállomáson töltsem, ahonnan úgyis hajnalban tovább indultam volna.

Az egyszerűen berendezett állomáson a leglátványosabb dolgot is a természet produkálta és én úgy döntöttem, hogy a jégvirágos ablakon nézelődöm kifelé. Azon gondolkodtam, hogy mennyire leegyszerűsítette az emberek életét a vasút. Felszállunk az egyik megállóban és leszállunk úti célunknál. Közben kényelmesen utazunk, nem zötykölődünk a sáros utakon, mint a lovas kocsikkal, nem kell foglalkoznunk a csomagjaink nehézkes cipelésével, mert a hordárok mindent elintéznek helyettünk. Nem kell rohannunk jegyet vásárolni, miközben majdnem lekéssük a szerelvény indítását, mert ha elővételben vesszük meg helyre szóló jegyünket, időben el tudjuk foglalni azt… és végül, de nem utolsó sorban gyönyörű tájakat csodálhatunk meg, miközben pár óra alatt megérkezünk eltervezett utunk végére.

Ez az isten háta mögötti kisváros vasútállomása két pár sínnel rendelkezett. Egy az érkező vonatoknak, egy az induló gőzösöknek fenntartva. Gőzös… Milyen leleményes az emberi agy, hogy szénből és vízből olyan energiát tud előállítani, amely energia szélsebesen tud repíteni egy vasparipát.

Gondolataimból egy érdes, öreg hang zökkentett ki hirtelen.

- Egyedül az éjszaka közepén a kihalt vasútállomás veszélyes lehet, uram. A környék tele van ilyenkor rablókkal és útonállókkal. Én a maga helyében máshol tölteném el az éjszakát…
Annyira fáradt és elgyötört voltam, hogy megfordulni sem volt erőm, ezért csak félvállról válaszoltam neki a vállam felett.
- Összes vagyonom a szívem és a lelkem, amikkel érzek, na meg a kezem, amivel néha írogatni szoktam, úgyhogy nem félek a gazemberektől – aztán eszembe jutott, hogy ő is itt van –, különben is, ha annyira veszélyes az éjszaka, akkor maga miért van itt?
- Én más vagyok, amolyan éjjeli vándor. Már hozzászoktam a veszélyhez… - mondta fáradt hangon.

Még mindig nem fordultam meg. Szívecskét rajzoltam a jégvirágos ablakra és a vonalakon keresztül sandítottam kifelé. Az öreg, amikor észrevette, hogy nem igazán figyelek rá, keményebben szólt hozzám.

- Menjen innen el! – emelte fel a hangját. – Menjen, mielőtt befut az Aranyvonat!
- Aranyvonat? – kérdeztem szórakozottan. – Az meg mi? Talán valami különjárat?
- Az Aranyvonat évtizedek óta közlekedik. Ördögi egy szerkezet. Az állomások beleremegnek a közeledtébe – hangja vészjóslóan csenget, de én nem hallgattam rá. – Felfalja az utasokat és lelkekkel működnek a dugattyúi. A kéménye vért fröcsköl, a hangja, mint egy pokolbéli szörnyetegé! Tülkölése, mint egy vadállat hörgése, kerekeinek csikorgása ördögi sikoly! Nincs ember, aki túlélné a vele való találkozást! Aki egyszer az útjába kerül, vagy felszáll rá, többé nem menekülhet.
- Ez csak egy legenda, ugye? – kérdeztem még mindig az ablakra rajzolgatva.
- Az Aranyvonat létezik! Én is utaztam rajta! – dübörgött a hangja mérgesen.
- És mi történt? – érdeklődtem.
- Meghaltam…

Mintha puskából lőttek volna ki, úgy fordultam meg a tengelyem körül, de már csak egy oszladozó, emberi körvonalakat ábrázoló felhőt láttam magam mögött. A következő pillanatban kinyílt a váróterem ajtaja – melyre össze is rezzentem egy pillanatra –, és egy fiatal pár lépett be rajta beszélgetve. Az állomás fali órájára néztem, volt még fél órám a vonatom érkezéséig. A fiatalok leültek a pénztár mellé egy padra és tovább folytatták a beszélgetést.

Tényleg egy szellemmel beszélgettem az elmúlt néhány percben? – futott át fejemben a megdöbbenés kérdése. – Vagy csak a fáradtság játszott velem?

Kabátom ujjával letöröltem az ablakról a párát egy nagy részen és kinéztem rajta. A peronon is várakoztak néhányan. Egy öregúr utazókabátban, cilinderben szivarozgatott, nagy füstkarikákat eregetve szakálla alól. Kezében kézi poggyásszal mustrálgatta a téli csillagos eget. Az ajtótól nem messze három vasutas munkás várakozott koszos munkásruhában. Néha nagyokat nevettek egymás ugratásain, néha pedig komolyan mutogattak a sínek és a félreállított tehervagonok felé. Jobbra tőlük egy idősebb hölgy álldogált egy tíz év körüli kövér fiúcskával. A fiú hátán hátizsák, az öreg hölgy kezében egy nagyobb táska volt. Némák voltak, percekig néztem őket, de nem szóltak egymáshoz.

Ekkor szólalt meg először a hang, melyet nem tudok – és nem is fogok soha – elfelejteni azóta. Távoli, mély, öblös hangon, mint egy rekedt, sérült vadállat, vonyított föl egy vonat kürtje. Az állomás ablakai beleremegtek ebbe a pokoli trombitaszóba.

Néhány pillanatra csend lett a környéken. A vasutas munkások nem nevettek, a fiatal pár sem szólt egymáshoz hosszú másodpercekig. Aztán újra feldübörgött az ördögi sípszó. Az ember fülét szinte fizikailag sértette ez a hang. Semmi ismereteshez nem lehetett hasonlítani. Keveredett benne a gőzösök hangjelzése, vadállatias üvöltéssel és valami földöntúli, nem evilági, démoni hörgéssel. Beleremegett a föld alattunk és megremegtek az állomás falai. Összerezzentem, a hátamon is felállt a szőr. Aztán valami iszonyatos bűz öntötte el az orrom. A szénpor füstös felhője vegyült a vér émelyítő és az égett hús felkavaró szagával, mely mintha kénes ködbe burkolódzott volna. Automatikusan összehúztam magam és az ablak sarkából kémleltem kifelé ijedten.

A fiatal pár felpattant helyéről és kiviharzott az állomás váróterméből. A többiek hunyorogva kémlelték a távolt, ahol három lámpás fénye tűnt fel a hajnali éjszakában. Újra felrobajlott az idegen vonatkürt, majd lassan begördült az állomásra a síneken az Aranyvonat, gőzt és füstöt prüszkölve magából, mint egy megvadult bika.

Ahogy az ember végignézett rajta, bámulatos, fenséges és egyben félelmetes látványt nyújtott ez a masina. Lökhárítója egy erős, ék alakú fém rács volt… de aranyból voltak a kerekei és a kis harangja is a vezetőfülke tetején. Vaskos kazánjának szegecsei is ebből a nemes fémből készültek. Oldalán cirádás, aranyozott betűk ékeskedtek: URC (United Railroad Company) – Egyesült Vasúttársaság. Csupán csak kettő kocsit húzott maga után, de mindkettőről el lehet mondani, hogy mind esztétikailag, mind technikailag igen magas szinten álltak. Az ajtók kinyitásánál arany korlátos lépcső gördült a fel- vagy leszállni készülő utasok elé, ébenfa oldalait arany ornamentika díszítette és e sárga nemesfémből készültek a poggyásztartók is a bőrrel bevont ülések fölött. Összességében az Aranyvonat látványa nem volt ijesztő, inkább csodálatra méltó és földöntúli látványt nyújtott, mely szinte csábította, vonzotta magához az embert. Hívogató volt mintha azt suttogná: „Gyere, ssszállj fel! Elvissszlek, merre méssssssz?”

Erősen megkapaszkodtam az ablakpárkányba és félszemmel figyeltem az eseményeket, mert ami ezek után következett, az örökre belém égett és azóta is kísért rémálmaimban.

Az öreg hölgy és a kövér kisfiú egyáltalán nem önszántukból, megdelejezve felléptek a gőzös egyik aranyozott kocsijára, nem néztek se jobbra, se balra, csak maguk elé bambulva vették a lépcsőfokokat. Az utazó kocsi ablakai ekkor elsötétültek és a mozdony hatalmasat szusszantott, mintha nyugtázta volna az megtörténteket. Ahogy a furcsa páros helyet foglalt a bőrüléseken, szemkápráztató fehér fények kezdtek el villódzni a vagonban. (A további események szinte másodpercek alatt forogtak le.)

Ami az utazó kocsiban történt, arról tényleg csak felvillanó emlékképeim vannak, de láttam és hallottam, hogy az idős nő és unokája üvöltenek, mint akiket nyúznak, hogy valami fogva tartja őket az üléseken, miközben mozdulni sem tudnak és mintha vonagló csápok hatoltak volna testükbe és mintha vérüket, testnedveiket szívták volna, úgy sorvadtak el pillanatról pillanatra. A mozdony kéménye vörös füstöt kezdett el öklendezni magából. Ék alakú lökhárítója hatalmas szájjá változott tele éles, hegyes fogakkal. Lámpásai gonosz szemekként pásztázták a síneket, tetején lélekharangként kondult az apró aranycsengő belehasítva ebbe a kései sötétségbe.

Vér fröccsent az ablakra, ahonnan figyeltem ezeket a borzalmas dolgokat, és nem szégyen bevallani, hogy magam alá vizeltem félelmemben. Ekkor a mozdony több pontjából vöröses barna, nedvedző húskötelek nőttek ki, amelyek célba vették a peronon várakozó utasokat. Olyan gyorsan történt minden, hogy menekülésre nem is gondolhattak.

Az öreg, cilinderes úrnak például szinte felnézni sem volt ideje, máris a derekára csavarodott ez a csápféleség, és mint egy tollpihét, úgy repítette a rácsos-száj elé, amelynek tátongó, szörnyeteg vigyora mögött látszott a lehelete(?) a hideg téli éjszakában. Mielőtt a férfi kiáltani tudott volna, a mozdony már leharapta a fejét s csak a nyakának csonkjából előtörő vér adott ki bugyborékoló hangot. Aztán a vonat szép lassan magába tömte a testet. Először kettéharapta mellkasánál, majd derekánál és végül ocsmány pofájába pöckölte a lábakat, mint egy-egy szál ropit, miközben nagyokat pöfögve élvezte a csemegét.

Én így láttam a dolgot az ablak mögött reszketve. A borzasztó fogsort vér és húscafatok borították. Mint azt már említettem, az események nagyon gyorsan, szinte egy időben történtek, csak leírásuk tart ennyi szenvedő percbe, hiszen azóta sem láttam ennyire rettenetes eseményt.

A fiatal halálra rémült párt egyszerre ragadta meg egy ilyen gőzölgő húskötél. Mint egy prédáját fogva tartó anakonda, úgy csavarodott rájuk egyre szorosabban és sűrűbben szorítva őket egymáshoz. Volt ebben a jelenetben valami groteszk romantika, hiszen egymás karjaiban, húsában, csontjában, alélva halni meg az igazi szerelem.

Ahogy a szorítás egyre erősebb és erősebb lett, csontok reccsenése hallatszott. Fájdalmas, de néma kiáltásra torzult a szerelmesek arca. Hangot már nem tudtak kiadni, mert a szörnyeteg vonat mellkasukból az összes szuszt kipréselte és bordáikat eltörte, melyek még tüdejükbe is belefúródtak, ahonnan sziszegve szökött el a véres levegő. Lassan a föld fölé emelte őket az Aranyvonat és a mozdonyvezető fülkéhez közelítette őket. Még ekkor is hallani lehetett a törékeny csontok pattanó hangjait. Már nem érzékelték a fájdalmat, mind a ketten halottak voltak. Élettelen testükből vér csepegett a peronra. A csáp - amely fogva tartotta őket – meglóbálta az elernyedt testeket és laza mozdulattal a vonat lángoló kazánjába hajította őket. Újra beledübörgött az éjszakába ennek a démoni gőzmasinának a kürtje. Azt hittem, beszakad a dobhártyám ettől az embertelen zajtól, befogtam a fülem, ajkaim hangtalan kiáltásra nyíltak. Mozdulni sem mertem, csak figyeltem tovább azt a pokoli mészárszéket.

A három pályamunkást is elkapta egy-egy ilyen nyúlvány. Az elsőt a lábánál fogta meg. Egy gyors mozdulattal felemelte és úgy vágta földhöz, hogy a munkás feje szétloccsant az állomás kemény kövén, majd a fej nélküli testet csörömpölve vágta be első kocsijának egyik csukott üvegablakán. Őrült fények villogtak megint a vagon belsejében, néhány másodpercre még engem is elvakított ez a különös ragyogású fényjáték.

A második dolgozni induló férfinak a derekára fonódott ez a vonatból kinövő „húskígyó”. Kapálózva és kiabálva próbálta meg lefejteni magáról a szorító köteléket, de nem sikerült neki. Ő is a levegőbe emelkedett és a gőzös a menekülni próbáló embert most a vagonjai fölé emelte. A második aranycirádás utasszállító kocsi teteje hirtelen kettérepedt és ebből a hasadékból, furcsa, bizarr, égbenyúló kezek nyújtóztak ki, mint az éhes kismadarak tátogó csőrei, amikor anyjuk finom falatot hoz nekik. Száz és száz elkárhozott lélek kapálózott, egymást taposva valami étel után, ami megkönnyebbülést hozhatna talán nekik. Az Aranyvonat ezen kísértetek kezei közé dobta áldozatát, aki kétségbeesve próbált menekülni a kéz tenger szorításából, de a végén szinte minden testrészét megragadták ezek az éhes szellemek. Letépték karjait, lábait; a bőrét, a húsát nyúzták; a csontjait szaggatták és végül teljesen szétszedték ezt a kínok között vergődő, véres emberi testet.

A harmadik vasúti alkalmazott szemfülesen szökéssel próbálkozott. Majdnem a peron végéig jutott gyors futásával, amikor a nyakára tekeredett egy gennyes, hosszú csáp. A gőzös nem tétovázott, egyenesen kéményébe rakta a férfit, amely most úgy kezdett el működni, mint egy húsdaráló. A halálra ítélt személy visítva próbálta kezeivel kitámasztani magát a kémény széleibe, de az csak húzta-húzta be magába már a vasutas lábait őrölve. Arcába saját vére fröccsent, miközben ordítva próbált kiszabadulni. Húsdarabok és csontszilánkok repültek szanaszét, ahogy az éles örvény magába szippantotta a szenvedő testet egészen addig, amíg teljesen el nem tűnt ebben a pokoli, füstölő kürtőben.

Meghalt mindenki… Vér és emberi maradványok borították a vonatot, a peront és az állomás falait. Az aranyvonat elégedetten szuszogott, lámpái élesen vágtak bele a hajnali sötétségbe. Ekkor furcsa dolog történt. A szerelvény utolsó kocsijának, utolsó ajtaja kinyílt és egy vékony, magas, sápadt bőrű ballonkabátos alak lépet ki rajta az állomás peronjára. Szűkre szabott, éles szemeivel kutatva nézett körbe, majd megfordult és a kocsi-feljáró korlátját simogatva, valami ismeretlen nyelven kezdett el hangosan kántálni:

„Gorrath tah, niggallah Cthulhu,
Szoggath Tak! Krrahh via Kroggoth
Si mullah Gorrath tah!”

Még egyszer körbenézett, majd szép lassan visszasétált a vagonba. Ezután hihetetlen dolog történt. A szétszórt vér, húscafatok és csontdarabkák mind az Aranyvonat felé kezdett el araszolni, folyni, vonaglani, gördülni, repülni, egészen addig, amíg egybe nem olvadtak a sárga szerelvény részeivel. Az egyik kerék felszippantott egy nagy adag vért, egy ablakon egy darab bőr suhant be, a mozdony lépcsőin egy hosszú csont „gurult” felfelé és így folytatódott tovább ez az iszonyat. A jelenet addig tartott, amíg meg nem tisztult teljesen az állomás. Amikor az utolsó vércsepp is a szerelvény részévé vált, a mozdony nagyot fújtatott, sebességbe kapcsolt és kigördült az állomásról.

Ahogy jóllakottan elhaladt előttem, észrevettem az egyik ablak mögött azt a sovány alakot, ahogy engem bámul és rám vigyorog. Az ereimben megfagyott a vér.

Szemtanúnak, hírvivőnek hagytak!!!

A megtörtént események után se éjjelem, se nappalom. Esetleg, ha valakinek elmesélném ezt a történetet, őrültnek nézne, a hatóság pedig biztosan elmegyógyintézetbe zárna. A legjobb dolog, hogy kiírhatom magamból ezt az egész őrületet.

Tervezem, hogy visszatérek a tett helyszínére és elpusztítom a szörnyet, amit kétlek, hogy sikerülne, de ha sikerülne is, örökre fogva tartja lelkem és az elmémet az a rettenetes éjszaka – örökre fogva tart az Aranyvonat…

VÉGE

Előző oldal Raimont
Vélemények a műről (eddig 2 db)