Orkvadászat

Fantasy / Novellák (840 katt) Craz
  2010.11.26.

A hóork egy odvas fa mögül lesett rám.

Hogy rögtön észrevettem, engem dicsért. Hálát adtam az égnek, lám mégsem volt hiábavaló az a sok-sok gyerekkori csavargás az erdőben. Akkor azt képzeltem, hogy ellenséges területen haladok kis csapatom élén, mint fő-fő felderítő íjász. Ezt nagyban alátámasztotta viselkedésem is. Gyakorta hirtelen megfordultam a hadiösvényen, és csendre intettem nem létező társaimat. Emellett határozottan javította az összképet a fejvadász íjam is, amit saját kezűleg készítettem egy méretes botból és egy foszladozó gatyamadzagból – a nem mindennapi húrt egy éjszakai portyán loptam a felső szomszéd zsíragyú fiától. E cselekedetem másnap mulatságos jeleneteket eredményezett.

Mozdulatlanná merevedtem – mint tavaly, amikor a nővérem rám nyitott az istállóban, miközben elmélyülten tanulmányoztam egyetlen paripánk daliás testfelépítését –, balgán azt remélve, hogy az ork nem vesz észre. Hasztalan.

Furfangosan nem néztem egyből rá, csak a szemem sarkából vizslattam. Ez a saját felfedezésem volt, amit két éve követtem el. Egy felhő nélküli éjszakán – éppen önkéntes száműzetésben voltam, mert délután rajtakaptak az alsó szomszéd lányával egy kényelmes szénakazalban – jöttem rá, hogy ha kitartóan bámulom az eget, akkor a szemem sarkában olyan csillagokat is látok, amikre ha egyenesen ránézek, eltűnnek az égboltról. Egy agytekervényeim közül előkullogó ötlettől vezérelve azonnal ránéztem a fa mögött lapulóra, aki szomorú sajnálatomra nem tűnt el.

Mégsem dőltem dugámba, mert rájöttem a megoldásra. Úgy kell tennem, mintha nem vettem volna észre őt. Pár hete a kocsmában tartózkodtam – négy hónapja már nem zavarnak ki onnan azonnal –, és egy messzi földről ideszakadt vándor meséit hallgattam. Bár szerintem az előadása alatt sokszor lódított areményben, hogy ha kicifrázza, több, és jobbfajta alkoholhoz juthat – ami (mivel nagy falu a miénk) a kétféle sörből, borból és pálinkából jelentette a jobbikat –, de az egyik története megragadt a fantáziámban.

Valahol messze délen – túl a rézfejű bányásztörpék tárnáit rejtő dombságon, túl a redvesléptű fenyőelfek telepített ligeterdőin, túl a pikkelős gyíkemberek büdöslápján – terjeszkedik egy sivatag. Él benne egy állat, a homoki vakond. Hogyha valaki megijeszti ezeket az amúgy szeretetre és forró olajos serpenyőbe méltó állatokat, akkor védekeznek. Érdekes módszerrel. Ha ugyanis rájuk támadnak, akkor a homokba dugják a fejüket, és halottnak tettetik magukat. Ezért is vannak kihalófélben.

Tehát úgy tettem, mintha nem vettem volna észre az orkot. Lassan – egy nem létező felületes szemlélő által észrevehetetlen módon – a negyven méterre jobbra lévő bokrokat látszólag szórakozottan tanulmányozva oldalazni kezdtem az odvas fa felé, miközben ellenőriztem kedvenc íjamat. Persze voltam olyan hülye, és otthon hagytam. Ez meglepett.

Szerencsére a késem ott lapult a nadrágom korcában. Igaz, ez az életlenebb késem volt – az élesebbet már nem hordtam magammal, mert mindig elfeledkeztem róla, és összevagdosta az ülepemet –, de a célnak megfelelt. A szemem sarkából – ó, azok a csillagfényes éjszakák – második próbálkozásra felmértem, hogy sikeresen nyolc méterre megközelítettem ellenfelemet. Itt van hát az idő a mindent elsöprő megelőző támadásra!

Saját – unalmas délutánokon kifinomított – csatakiáltásomat artikulálatlanul hallatva perceken belül rárontottam a hóorkra, aki erre mukkanni se tudott.
Teljes győzelmem tudatában odaléptem elé, és megigazítottam buci fején a lyukas fazekat.

Előző oldal Craz