2057 - Európa romjain: 8. novella - Aknamező

A jövő útjai / Novellák (1081 katt) Koi
  2016.02.13.

Fenyvesit és Koronovot egy aknamezőn érte az éjjel. Páros felderítésen voltak, így csak magukra számíthattak. A férfinak tűnt fel először a veszély, amikor csaknem rálépett vesztére. Sziszegve guggolt le, bajonettet rántva. Óvatosan kikerülte az aknát.

- Fenyvesi, megállj! – de elkésett, a nő rálépett az egyikre.

Szerencséjére jármű elleni akna volt, menetfelszereléssel is 60 kilós tömege alatt nem robbant fel. Koronov lassan, a földbe aprókat döfködve araszolt társa felé. Disznó módjára izzadt, korábban megperzselődött hátán patakokban csurgott a veríték. A szurony hegye valami keménynek ütközött. A tizedes az anarchia előtt szobafestő volt, akkorról megmaradt ecsetjét előhúzva megtisztogatta az objektumot. Gyalogsági akna. Amikor egy kissé jobban kiásta, kínjában felvihogott. Másodlagos gyújtónak nyoma sem volt, a fegyver elrejtője pedig, úgy látszik, elfelejtette élesíteni azt. A Koronov előtt fekvő taposóakna annyira ártalmatlannak bizonyult, hogy a férfi el is rakta, hátha jó lesz másra.

Fenyvesi eközben elindult a mező feltételezett széle felé. Valaki pedig kiszúrta őket. A sötétlő alak valami tárgyat vágott a hadnagynő felé. Az M41-es felsivított, ám a villanógránát – mert az volt – is elérte célját. A nő a fényrobajtól hátrazuhant, s kicsin múlott, hogy nem egy élesített aknára.

- Delani! – kiáltott Koronov. A veszéllyel nem törődve felugrott és súlyos hátizsákjának terhét fel sem véve rohant társához. Csodálatos módon nem lépett a halálgépek egyikére sem. - Delani! Tízes skálán mennyire élsz? – szólongatva kissé megkönnyebbülten, amikor látta, hogy nem halt meg.
- Basszus, semmit se látok!

A tizedes megrázta tenyerét felettese szemei előtt. Semmi reakció, állapította meg kissé megtörten. A hadnagy továbbra is sipákolt.

- Ne visítozz, nem folytak ki a szemeid! – s egy gézköteggel lágyan betekerte Fenyvesi szemeit, aki még mindig sírt, de már jóval kisebb intenzitással. – Nem végleges – tette hozzá, és bízott benne, hogy igaza lesz.
- És hogy viszel vissza, ha egyszer nem látok semmit?

A férfi se szó se beszéd felkapta vállaira felettesét, és térdelve tovább kúszott, szuronnyal döfködve a földet. Lábai remegtek a majdhogynem megduplázódott alapteher miatt, homlokára veríték ült ki. Nem akart meghalni.

A bajonetthegy valaminek nekikoccant. Újból kezdődött a tisztogatás. Ez viszont éles volt. Nehézkesen tovább húzva magát megkerülte. Fenyvesi végre befejezte a szipogást is. A mező legszélénél Koronov észrevett egy vékony huzalt, amint megcsillan a frissen felkelt, még tompa és álmos Hold fényében. Botlódrótos akna.

- Óbakker.

Izmai már csikorogtak a fájdalomtól. Letette a hátizsákokat, kissé görnyedten felemelkedett és… Teljes maradék erejét bevetve átdobta felettesét a drót felett. Bele egy bokorba. Fenyvesi exponenciálisan szaporodó anyázásokkal csokorba kötve küldte el a tizedest melegebb éghajlatra. A férfi válasza erre a két hátizsák áthajigálása volt, bár az egyik majdnem berántotta a robbanószerkezetet. Azonban Koronov még hátravolt. Ugrani viszont már nem volt ereje, s akkorát lépni, hogy ne indítsa be a huzal megrántásával, se nagyon. Fázni kezdett: felhős éjszakára számítva öltözött fel, ám a szél közbeszólt. Körülnézett. Egy terebélyes, nagy, lelógó ágú nyárfa tűnt szemébe. Ha azon keresztül ki tud mászni…

- Úgy érzem magam, mint Radnóti – fújtatott, majd elgyötörten odavonszolta magát. Olybá tűnt, a szélére nem telepítettek aknákat, bár amilyen fáradt lett hirtelen, már az sem érdekelte, ha rálép egyre.

Pár perc alatt mintha ötven évet öregedett volna. Aztán odaért a fához, és azért a biztonság kedvéért visszanézett a drótra.

- Anyám, borogass…

A huzal már hamarabb véget ért – egy kődarabnál tűnt el végleg. Koronov nagy, nehéz, földes bakancsa végre aknamentes területre dobbant. Végre kijutott. Fenyvesi, meghallva az ismerős léptek közeledtét, befejezte a vinnyogást. A férfi fölé tornyosult.

- Jössz?
- Viszel?
- Nem – s már indult is. A hadnagynő talpra kecmergett.
- Vezess! Kérlek.

Koronov visszament, kézen fogta és eltűntek a sötétben.

Előző oldal Koi