A láda

Horror / Novellák (1068 katt) Petyov
  2016.01.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/2 számában.

Nem tudja, mi van a ládában… azt viszont igen, hogy rendkívül értékes lehet, máskülönben nem kérte volna az apja, hogy halála után vele együtt temessék el azt a föld alá.

Sok-sok arany és drágakő! – gondolja magában a fiú, miközben rövidnyelű ásójával egy frissen hantolt ágyás fölé hajol. – Egészen biztos valami mesés kincs… arany, ezüst és drágakövek, csupa-csupa olyan dolog, amitől még holtában sem akart megválni az a vén zsugori csontváz…

Mind ez a gazdagság már a szertartás óta a lelki szemei előtt lebegett, hiába próbálta nyugalomra inteni magát a nap folyamán többször is. Az est leszálltával azonban végre elérkezett az ő ideje. Gyorsan végig rohant a falu főutcáján, s miután megbizonyosodott afelől, hogy nem látja és nem is követi őt senki, sietve felkaptatott a templom melletti temetődombra.

Most viszont apja sírja fölé hajolva ismét elfogja az a zsigeri érzés, amely akkor is elfogta őt, amikor átlépte ennek a sírkertnek a rozsdás, nyikorgó kapuját.

Valaki figyel engem – gondolja –, rajtam kívül van itt még valaki más is… vagy mások… és azok figyelnek engem!

Hevesen dobogó szívvel körülhordozza tekintetét az újholdi sötétségen, ám bárhogyan mereszti is a szemét, a fejfák rendezetlen tömegén, illetve a köztük lomhán tekergő ködkígyókon kívül nem lát semmi érdemlegest. Bal kezével gyorsan végigsimít gyöngyöző homlokán, majd egy mély sóhajtással elintézve a dolgot, nagy kapkodással nekifog ásni.

A talaj nem meglepő módon laza, hiszen a sírgödröt még csak pár órája temették be a sírásók. Ennek hála azonban ő is gyorsabban tud haladni a munkájával: és miközben mind mélyebbre és mélyebbre, mohóbban és mohóbban lapátolja a nyirkos földet – amelyből egyre több gyökér- és félbevágott gilisztadarab fordul ki –, az ásójának éle egyszerre csak valami keménybe ütközik – a koporsó fedelébe. Nyomban beugrik a gödörbe, térdeire ereszkedik és tenyerével félresöpri a maradék koszt; aztán ismét megragadja az ásót és hatalmas erővel rácsap a fára. Megismétli még párszor a műveletet, mígnem a hatodik csapásnál hirtelen engedni látszik a tető. Még egy utolsót lesújt rá és a koporsó végre kinyílik.

Halott apja tekint vissza rá. Arca sápadt. De ami igazán megrémíti az az, hogy a szemei nyitva vannak… és ezekben a szemekben nemcsak rémület, hanem absztrakt módon valami súlyos fenyegetés is megbújik! A keresett láda pedig ott rejtőzik élettelen ujjai között.

Félelmetes! – hasít át a fiú fején a valóság. Ám a félelem nem olyan dolog, ami hathat a kapzsi szívére. Irgalom nélkül kitépi apjának merev öleléséből a ládát, kitaszítja azt a gödörből, majd ő maga is kimászik onnan. A fedelet viszont – akarva, akaratlanul – már nem rakta vissza, így a földet közvetlenül az apja testére szórja, szép lassan újra betemetve az árkot.

Miután végzett a munka kellemetlenebb részével, tekintetét a zsákmánya felé fordítja.

Gazdag vagyok… gazdag vagyok! Ez egészen hihetetlen – lebeg a szeme előtt már most a mérhetetlen vagyon gondolata. Magasra emeli az ásót, s akárcsak az előbb a koporsónál, egy jól célzott, erős lendülettel rávág a lakatra. Elsőre leesik.

Mielőtt azonban a ládát kinyitná, haragos dobbanást hall a talpa alatt, a koporsó irányából. Újra és újra ismétlődik… mind erősebben és gyorsabban, mintha valami túlvilági lovas nyargalna egy halhatatlan világ mezsgyéjéről az ő nagyon is halandó világába.

Mi történik? Én édes Istenem, könyörülj rajtam!

E szavakra hirtelen megszűnik a dobogás, átadva helyét egy halk, mélyen mormogó, ismerős hangnak. Az apja hangjának.

– Nem Isten az, aki megkegyelmez az embereknek, fiam! Még csak nem is én. Te, egyes egyedül te könyörülhetsz meg magadon. Hagyj békét a békétleneknek, s ne bolygass pokolbéli erőket, amelyek esetleg a vesztedre törhetnek! Hagyd itt a ládát és hagyd itt ezt a helyet… hagyd itt ezt a helyet! – visszhangzanak apjának utolsó, síron túli szavai.

Aztán csend.

– Apám… Itt vagy még? – kérdezi fennhangon, de nem kap rá választ.

Fülében továbbra is zúg a csend.

Biztosan csak képzelődtem – morfondírozik magában, miközben újra a láda felé fordul. Hiába minden; apjának jó szándékú figyelmeztetése sem hat rá. Leszúrja a földbe az ásót, majd lehajol a faládához, hogy felhajtsa a tetejét. A zsanér halkan felnyög. S amikor ténylegesen kinyílik ennek az áhított gazdagságnak a nagyreményű tárháza, hirtelen olyan látvány tárul elébe, amelyre egyáltalán nem számított.

– Ez nem lehet igaz… nem, nem, nem… irgalom… kegyeleeem! – ordítja reszketve, kétségbeesetten, üveges szemeiben vörösen izzó, démoni fénnyel. Egyre csak ordít, egyre csendesebben… míg szép lassan el nem nyeli hangját az éjszaka.

A távolban templom harangja kondul… éjfélt üt. Ezt azonban a fiú már nem hallhatja.

Előző oldal Petyov
Vélemények a műről (eddig 7 db)