Kígyóvonal XII.

Szépirodalom / Novellák (469 katt) kisjankó
  2015.12.10.

Este, mikor már mind együtt voltak, Jolán nevetgélve mondta el, mihez folyamodott az öccse, hogy enyhítse a fáradtságát. Sajnálta egy kicsit, de a munkát folytatni kellett. A második kapálást, a feltöltést is befejezték, de rögtön ott volt nyakukon az aratás. Azt könnyebben viselte, talán szerette is. Ünnepélyesnek érezte. Az ő feladata a vízhordás volt. Többször is elment naponta a forráshoz, és friss vízzel pótolta az aratók gyöngyöző verejtékét. Néha az is megtörtént, hogy őzike ugrott elő a tisztáson, s megfeledkezve, utána vetette magát. Csak mikor végleg eltűnt a szeme elől, fordult meg, hogy visszataláljon a forráshoz. De akkor a korsóját már nem találta. Víz nélkül tért vissza. Nagyon megszidták, mert a víz már hiányzott nekik. Szájuk kiszáradt a melegtől, folyt róluk a veríték, de dolgoztak kitartóan.

– Hová kóborogtál el? Mi vártuk a vizet, s most is üresen jöttél vissza.
– Egy nagyon szép, fiatal őzike csalogatott maga után. Követtem, amíg csak el nem tűnt a szemem elől.

Kezébe adtak egy másik edényt, s visszaindították a forráshoz. Szó nélkül ment, igyekezett, hogy minél hamarabb visszaérjen. Le nem tette a korsót, nehogy az is eltűnjön. Mire visszatalált, már dél volt, megebédeltek, egy keveset pihentek, aztán folytatták.

– Látod, fiam, ez a búzatábla mennyire gazos? Nehezíti a kaszálást. Úgy gondolom, segíteni tudnál, ha a vastagszárú burjánokat kiszednéd a búza közül.

Egy darabig végezte, de hamar ráunt, szabadulni szeretett volna, de már nem lehetett. Olyan eredményesen dolgozott, hogy Apa megdicsérte.

– Sokat segítettél nekünk, fiam, ügyes, szorgalmas gyermek vagy, s hiszem, hogy ezzel a szorgalommal, kitartó munkával boldogulni fogsz az életben.

Befejezték az aratást. Egy-két hetet vártak, hagyták, hogy a keresztekben száradjanak a kalászok, a szemek, és csak azután kezdték a búzahordást. Szérűkre gyűjtötték a csépelni valót. Ez közös munka volt. Rokonok, szomszédok fogtak össze, visszaadva a tartozást egymásnak. Ez a kalákás összefogás kedvére való volt. A megrakott szekér után ballagott, s le-leszakított egy-egy érésben lévő piros szilvát az út menti fákról. A betakarított gabona láttán kedvvel folytatták az aratással elkezdett munkát. Az ünnepi hangulat most is belengte az egész falut: lelkesek, mozgékonyak voltak. De elkeserítette őket, hogy a termés nagyobb részét azok rakták hombárba, akik az ujjukat sem mozdították érte. Azért nem is várták, hogy megkezdődjék a cséplés. A kötelező beadás annyira sújtotta a parasztokat, hogy miután azt leszámolták tőlük, csak az üres zsákjaikkal mehettek haza. Kulák, közép- és szegényparaszt egyformán szenvedett. Csodálatos volt azért a nyár a falvakon. Reményekkel, nagy tervekkel vonultak ki tavasszal a mezőre, élvezettel végezték munkájukat, és ősszel elégedetten vették számba az egész nyár munkájának eredményét.

Eljött az ősz. Kálmánt nyugtalanította a pótvizsgája. A nyara annyira foglalt volt, hogy matematikával nem volt ideje foglalkozni. Elégedetten vette tudomásul, hogy a sikeres vizsga után már hetedik osztályos lett. Az kétségtelen: ha ő nem abban a korban született volna, amely földet, gazdagságot, bőséget ígért a falu parasztságának, soha nem gondolhatott volna arra, hogy belőle valamikor is tanult ember lehet. Így is nehéz volt. A jólét helyett az egyre inkább elmélyülő szegénységben éltek. Olyan jövedelmet találtak ki a gazdáknak, amelyre jó nagy adót lehetett kivetni. Az iskolákban pedig csak megállapított jövedelemszintig támogatták a falusi diákot. Ha azt meghaladta, a bentlakásból is kipakolták. Így történhetett meg, hogy Kálmán egyik nap beköltözhetett az otthonba, másik nap meg menesztették. Olyankor mindig a nővérei segítségére szorult. Különösen Etelka nénje támogatta nehéz helyzetében. Most sem volt biztos benne, hogy ez az év nyugalmasabb lesz, mint az előbbiek, de nem foglalkozott vele, végezte a maga munkáját.

Előző oldal kisjankó