A Fekete vár foglya

Fantasy / Novellák (945 katt) Juratus
  2016.07.27.

1. fejezet

Az állig felfegyverzett lovascsapat páncélján a kapuőrség fáklyájának fénye táncolt, ellenben a mögöttük lévő utat lepelként borította be a sötétség. A Fekete Vár fenyegetően és tekintélyt parancsolóan terpeszkedett el előttük, hegyes tornyai átszakították az éjszaka sötétjét és az ég felé nyújtóztak. A hatalmas erődítményt körülölelő falon fáklyák világítottak a feketébe öltözött őrségnek.

A kapu feletti mellvéden álló katonák kíváncsian bámultak le a cifra páncélba öltözött csapatra, akiknek csupán szembogara világított a sisaknyílás alól.

A lovasok között ekkor egy nagy, szürke csatamén tört utat magának, és lovasa a sisakrostélyt felhajtva így kiáltott:

– Őfelsége, I. Edmund nevében! Mint a Királyi Titkosrendőrség első lovagja követelem, hogy adják ki Ramion Black grófot, Georg Black fiát és örökösét!

A katonák döbbentek hátráltak egy lépést; valaki a kapitányért kiáltott. Királyi Titkosrendőrség? A falon álló férfiak fele még csak nem is hallott róluk – ők kíváncsian szemlélték a kapu előtt várakozókat, akik viszont már hallottak a titkosrendőrségről, gyanakodva húzódtak odébb.

– Engedjetek! – dörrent egy hang hátulról, majd a falon egy tagbaszakadt férfi alakja jelent meg. Lepillantott a falról, intett az embereinek, hogy nyissák ki a kaput, majd ismét eltűnt.

A félelmetes vaskapu csikorogva nyitotta meg a száját, de épp csak annyira, hogy egy ember kiférjen rajta.

Edmund Daggers főkapitány hajadonfőtt, félig felöltözve sietett ki a kapun, öles léptei felkavarták az út porát. Odaért a szürke lovashoz, megfogta a kantár szárát, majd felpillantott. Szalmaszín haja szemébe hullott, sápadt arcán csúnya sebhely éktelenkedett.

– Szóval titkosrendőrség, hm? – kérdezte gyanakodva, miközben a lovas arcát vizslatta.
– Íme, az elfogatóparancs – felelte a lovag és egy intésére egyik embere kibontott egy királyi pecséttel ellátott pergament.
– Megtudhatnám a neved, uram?
A lovag türelmetlenül rántott egyet a kantáron, mire lova idegesen felhorkant.
– A Királyi Titkosrendőrség első lovagja vagyok, Robert Neils gróf, és a király nevében követelem, hogy adják ki nekünk a Fekete Grófot! Most! Az én türelmem is véges.

A gróf háta mögött helyeslő morgás hallatszott, egyik másik férfi a kardjára tette a kezét. Daggers pár másodpercig még farkasszemet nézett Neilsszel, majd megfordult és hatalmas léptekkel indult vissza, miközben a katonáinak parancsokat kiáltott.

– Őrt a kapuhoz! Vissza a helyetekre! A gróf úr lovát nyergeljétek fel, magam megyek el érte!

A percek kínos lassúsággal teltek, de a titkosrendőrség tagjai mozdulatlanul ültek hátasaikon, mintha tökéletes szobrok lettek volna. Az éjjeli őrség minden rezdülésüket figyelte, a falon izgatott suttogás terjengett.

Néhány perccel azután, hogy elővezették a gróf fekete csataménjét, a kapitány is visszatért. Feldúltan sétált ki a kapun, kezét kardján nyugtatva, mögötte egy magas, komor árnyék lépdelt. Hirtelen feszült csend támadt.

Neils kárörvendően elvigyorodott a sisakja mögött, majd leszállt a lóról egy csillogó ezüstlánccal a kezében.

A kapitány vonakodva állt félre az árnyék útjából. A Fekete Gróf egyenesen Neils elé lépett. Jóval magasabb és izmosabb volt nála, tartása büszke és komor. Szabályos vonásokkal rajzolt arca most sápadt volt, sötétzöld szemei karikásak, ám tekintete komoly.

– Mi a vád? – kérdezte mély hangján.
– Felségárulás – felelte kurtán Neils. – Azonnal velünk kell jönnie. Tudja, mi történik, ha ellenkezik…

A gróf tudta. Sötét pillantást vetett a vele szemben álló férfira, majd Daggers felé fordult és kurtán biccentett.

– Vigyetek!

Kezét a rendőr felé nyújtva hagyta, hogy megbilincseljék, a hideg fém érintésétől összerezzent.

A falon álló katonák döbbenten, tehetetlenül figyelték, ahogy a királyság egyik leghatalmasabb urát láncra verve elviszik. Némelyek csodálattal jegyezték meg, hogy milyen hidegvérrel és büszkén tűri. Azt azonban már nem láthatták, ahogy a széles kanyarban, mielőtt eltűnt volna a vár a szeme elől, a gróf visszanézett és szemében aggodalom, már-már félelem villant… Pillantása a nyugati tornyok legmagasabbika felé tévedt, ahol egy lány éppen gondtalan álmát aludta…



Aleia felébredt. Néhány másodpercig üresen bámulta a repedésekkel tarkított mennyezetet, aztán zavartan körbepillantott. Miért is ébredt fel? Valami nincs rendben. De mi? Lassan kikászálódott az ágyból, és maga köré csavarta köpenyét. Meggyújtotta az asztalán álló kicsi gyertyát és az ablakhoz sétált. Kinyitotta a táblákat, és kinézett a koszos üvegablakon. Az üveg torzításában a tornyok és a kastély sötét körvonalait, valamint az őrjárat fáklyáinak fényét tudta kivenni. Valahol messze az ég alja már világlott….

Szívesen beleszippantott volna a friss, éjszakai levegőbe, ám naplementekor minden ablakot bezártak a toronyban, hogy egy lélek se juthasson be vagy ki, odalent fegyveres őrök álltak az ajtók előtt. Mint egy börtön…

A lány homlokát a hűs ablaküveghez támasztotta és mélyet sóhajtott. Hányszor szeretett volna a falakon sétálni, miközben a holdat bámulja… A gróf megígérte neki, hogy egy éjszaka kimehet, és talán együtt sétálhatnak…

A gondolatok kuszaságát azonban megint megakasztotta az a bizonyos megérzés, hogy valami nincs rendben. Az Öreg Mester sokat mesélt neki a megérzések és álmok jelenlétéről, arról, hogy a megajándékozottak közül nagyon sokak ilyen módon láthatják a múltat, jelent, jövőt… Arról azonban, hogy ezeket hogyan kell megfejteni, vagy egyáltalán kezelni, a Mester nem tudott sokat mondani, szerinte még a leggyakorlottabbak sem mindig tudják a módját. Az biztos, hogy valami rossz történt. Vajon kimenjen? Kérje meg az őrt, hogy vezesse a kastélyba? Képtelenség, nem jutna vele semmire.

Érezte, hogy teljesen éber és a benne szunnyadó erő éledezik.

Tehetetlenségében inkább gyorsan felöltözött és megfésülködött. Erős szálú, hollófekete hajának összefonásával sokáig bíbelődött, ám hirtelen határozott kopogás riasztotta meg.

– Ki az? – kérdezte rémülten.
– Kisasszony, a grófné parancsára a nagyterembe kell kísérnem most azonnal. Öltözzön és siessen, kérem.

Aleia arra sem vette a fáradtságot, hogy befejezze a hajfonást; a vállára dobta haját és sietve kinyitotta a nehéz faajtót. Odakint egy riadt képű férfi állt.

– Mi történt?
– Sajnálom, kisasszony, de nem mondhatom meg. Kövessen!

Aleia csukott szemmel is eltalált volna a kastélyba.

A Fekete Vár központi épülete volt a kastély; valójában nem is kastély volt, hiszen egyszerű, fekete kőből épült, és inkább egy erődre hasonlított vastag falaival és a tetején elhelyezkedő négy bástyájával. A kastélyt nyugatról, keletről és délről három-három torony ölelte körül; a lány lakhelyéül szolgáló nyugati torony kivételével mind börtönül vagy őrhelyül szolgáltak.

A lány és kísérője a tornyokat és a kastélyt összekötő keskeny falakon haladt végig, majd elértek az erődítmény nyugati kapujához; innen már csak néhány lépcső volt a nagyteremig. A férfi a terem ajtajáig kísérte a lányt, majd intett az ajtónállóknak. Aleia belépett.

A családi címerekkel, festményekkel és nagyasztallal berendezett terem most végtelenül üresnek és kihaltnak tűnt. Egyetlen fáklya fénye derengett az egyik ablakmélyedés mellett, ahol egy magányos nő állt az ablak felé fordulva.

A grófné.

Aleia kislány kora óta félt a Fekete Vár úrnőjétől, ettől a szigorú, hideg nőtől, aki miatt kénytelen volt a nyugati torony fogságában élni. A grófné már régóta özvegy volt; a néhai Gregor grófra Aleia már alig-alig emlékezett.

– Gyere ide, Aleianel! – visszhangzott végig a termen a hűvös hang.
A lány engedelmesen, lesütött szemmel állt a feketébe öltözött, egyenes tartású nő elé.
– Nézz rám!

Aleia a grófné szemébe nézett. Már nem volt fiatal nő, de szabályos vonásait alig szántotta egy-egy ránc, deresedő haját szorosan hátrafogta, zöld szemei a szokásos nyugtalansággal csillogtak. Ahogy a lány ránézett, a nő szemöldöke egy másodperc erejéig megemelkedett; mindig meglepte a világító kék szemek látványa, melyek mélyén valami megnevezhetetlen erő szunnyadt. A lány tekintete szinte bárkit képes volt megbabonázni.

– A fiamat ma éjjel láncra verve elvitték a király titkosrendőrei – szólalt meg hirtelen a Fekete Grófné.
Aleia elsápadt. Tehát ez történt. Érezte…
– De hát… Miért?
– Én is ezt szeretném megtudni – válaszolt a nő és kutatóan fürkészte a lány arcát.
– Úgy gondolja, asszonyom, hogy… miattam?
– Egyelőre nem látok más magyarázatot. A fiam a király hű embere volt egész életében, birtokainkat rendben igazgatta, testvéreit illően megházasította.
– De mégis milyen parancsra vitték el? És mi a vád?

A grófné arcán megfeszültek a vonások. Aleia érezte, hogy a nő vonakodik kimondani az igazságot. Nem bízott benne, miért is bízott volna? Egy áruló gyermeke volt.

– Felségárulás – felelte végül az asszony hangjában fájdalom csengett.
– Az nem lehet! - suttogta a lány. – Miért hagyták, hogy elvigyék? Miért nem ellenkezett?
– A fiam nem gyáva ember – csattant fel a grófné. – Gyanítom, a mi védelmünkben úgy gondolta, az engedelmesség a legokosabb döntés.

Aleia nem válaszolt. Igyekezett leplezni kétségbeesését, ezért inkább a hajnali derengést figyelte az ablakon keresztül.

A grófné az ő arcát figyelte.

Aleia tudta, hogy a nő őt hibáztatja imádott fia fogságba eséséért. Sejtette, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor a nő megosztja vele a valódi érzéseit, gondolatait, lehull a hideg álca és végre őszintén elmondja neki, mennyire gyűlöli…

– Ne fordulj el tőlem, Aleianel! Nem kell tőlem félned, nem adlak ki senkinek.
– Akkor mit akar tőlem? – kérdezte a lány élesen.
– Tudni akarom, ki tudhat még az ittlétedről.
– Senki.
A grófné fáradtan sóhajtott.
– A legjobb embereimmel őriztettelek, saját lányomként neveltelek, soha senki fiának nem beszéltem rólad. Megboldogult férjem megígérte édesanyádnak, hogy vigyázni fog rád. Ha nem születtél volna különlegesnek, már rég az utadra bocsájtottalak volna. De sajnos nem tehetem, mert amint kilépsz a világba, a rossz emberek felismernek, boszorkánynak kiáltanak ki és kivégeznek… Akkor pedig hol lenne az ígéretem? Hidd el, én sem értek egyet az uralkodó eme nézetével!
– Ha a gróf urat miattam vitték el – felelte lassan a lány –, az lenne a legjobb, ha elmennék. Nyilván ki fogják hallgatni, majd visszajönnek utánam kutatva, felforgatva a várat…
– Amint kiteszed a lábad, védtelen leszel – csóválta a fejét az asszony. – Mégis mit képzelsz, lányom? 19 évig éltél a falak közt, hogy boldogulnál?
– Asszonyom elfelejti – szólalt meg halkan Aleia –, hogy én nem vagyok egy hétköznapi lány. A képességeim segítenek. Most is érzem, hogy erő éled bennem, elég erő…
– Mihez? – a grófnő összeszorította az ajkát.
Aleia kétségbeesett arccal fordul a nő felé.
– Segítenem kell neki - suttogta elhaló hangon és szemében könny csillant.

A Fekete Vár komor asszonya pont ettől félt. Régóta figyelte az egyetlen fia és az árva lány közt szövődő gyengéd kapcsolat alakulását; biztos volt benne, hogy a lány szerelmes. Na de a fia? Ramion mindig olyan zárkózott volt. De hát elvégre nemesi család sarja a lány, nem egy senki szolgálólány…

Áh, badarság! Ez a lány veszélyt jelent valamennyiük számára.

– Nem sétálhatsz csak úgy be a fővárosba! – felelte az asszony. – Jobb lesz, ha itt maradsz és én megyek.
– De…
A grófné türelmetlenül emelte fel a kezét, hogy elhallgattassa a lányt.
– Egy szót se többet. Mostantól csak az én engedélyemmel hagyhatod el a tornyot. Nem fogadhatsz senkit. Igazi fogoly leszel.



2. fejezet

Aleia fel-alá járkált a szobájában. Szíve nyugtalanul vert, és újra érezte azt a különös, késztető, sürgető erőt lelke legmélyén. Tennie kell valamit!

Pillantása az ablakra esett; talán le tudná feszíteni a rácsokat, képes lenne rá…

Aztán az ajtó felé fordult… kár, hogy az ajtó előtt őr állt, így most hogy fog kisurranni? Nem akart senkit sem bántani. Akkor csak az ablak maradt, de túl magasan volt! Hogy fog lemászni? Nem tud leugrani több száz méter magasról, és repülni sem tud.

Leült az ágyra és a padlón táncoló holdfényt nézte. 8 éves lehetett, amikor együtt játszva a grófkisasszonyokkal hirtelen valamiféle roham tört rá, és látta az idős grófot lefordulni a lováról.

Ekkor fogtak gyanút, hogy valami nincs rendben és a további hasonló események után ebbe a toronyba száműzték, ételt az őrök vittek neki, de a családdal sosem ehetett együtt, sétálni is csak az elhagyatott kastélyrészekben engedték, azt is csak meghatározott időközönként. Persze tanulni a lányokkal együtt tanult, de a falakon kívülre sosem léphetett. A családon kívül egyetlen emberrel beszélhetett: a tanítóval, akit ő csak Öreg Mesternek nevezett, és aki elmondta neki, hogy az az erő, amit ő természetesnek vesz magában, valami sokkal különlegesebb képesség kezdete, amivel egyedül ő rendelkezik.

Ramion volt az egyetlen, aki igazán törődött vele, aki egy éve elmondta neki, hogy azért tartják így elzárva, mert félő, hogy valaki az életére tör, ezt mind érte teszik. És megígérte a lánynak, hogy fogsága hamarosan véget ér.

A grófné pedig épp most jelentette ki, hogy fogoly. Ez sehol sincs jól. Elege van a bezártságból. Most igenis meg fog szökni, képes rá. Letöri az ajtó zárát, leüti az őrt, és kioson. Út közben szerez magának lovat. De vajon hogy jut el a fővárosba? Hiszen azt sem tudja, merre van. Az első faluban csak tudják az emberek! Aleia érezte, hogy útra kész, mégis tudta, hogy a kapukon kívül elveszett. A kastélyban pedig senki sem segít neki.

Gondolatai kusza folyását egy határozott kopogás akasztotta meg. Az illető meg sem várta a válaszát, hanem nagy lendülettel benyitott. Shelly Black állt előtte.

Shelly volt a Black család legfiatalabb tagja, Aleiánál pár hónappal idősebb. Középmagas, sötét hajú és szemű lány volt, kecses mozgással, kedves, puha hanggal és meleg szívvel.

– Aleia – sietett oda a lányhoz. – Most hallottam, mi történt!
Szemeiben könnyek ültek, arca elveszítette a szokásos, pirospozsgás színét.
– Akkor azt is hallottad, hogy a grófné nem engedni, hogy veletek menjek a fővárosba…
– Csak a biztonságodért aggódik! Tudod jól, hogy az uralkodó tűzzel-vassal üldözi a boszorkányokat…
– Nem vagyok az!
– Tudom, drágám, ne haragudj… ő így nevezi azokat, akik egy kicsit is mások, mint mi.
– Ha miattam vitték el a bátyádat… segítenem kell, hogy kiszabaduljon és biztonságban hazaérjen. Ennyivel tartozom neki és a családnak!
– Tudod, hogy édesanyám sosem engedne el téged.
– És ha segítenél nekem? Biztos van valahol egy megbízható ember, katona…
Shelly néhány másodpercig tűnődve nézte az ablaküvegen táncoló narancssárga napsugarakat.
– Van egy ötletem – törte meg a csendet.
Aleia szemében remény csillant.
Shelly ragyogó és izgatott arccal sietett Aleiához, megragadva a kezét.

– Azt hiszem meg tudom oldani, hogy te is eljuss a fővárosba titokban, miután mi elindultunk – suttogta izgatottan. – Van egy lovagom, egy udvarlóm! Jó és vagyonos házból, a családjával régi jó viszonyt ápolunk már évek óta. Hallva a szóbeszédet, biztos vagyok benne, hogy eljön tiszteletét tenni, de a biztonság kedvéért küldök neki egy levelet is. Ő el tud kísérni a fővárosig!
– És hogyan?
– Ezért ne fájjon a fejed! Kitalálom! Ez beletelhet néhány napba, de mi sem indulunk el addig, amíg valami biztosat nem hallunk Ram felől...
– Várok – felelte határozott hangon Aleia.
– Türelem – szorította meg barátnője kezét Shelly. – Néhány nap és megszöktetünk.

A grófkisasszony ajkai körül titokzatos mosoly körvonalai játszadoztak. Szeme csillogott, arca visszanyerte eredeti színét.

– Köszönöm, Shelly – mondta Aleia egy hálás mosoly kíséretében. – Te mindig is törődtél velem.
– A legkevesebb, amit tehetek érted – felelte a lány –, hogy visszaadom a szabadságodat. Mellettünk a helyed. Most mennem kell. Légy türelemmel!

Amilyen lendületesen érkezett, olyan lendülettel is távozott; hajának levendulaillata megcsapta Aleia orrát.

Végre szabad lesz! És nemcsak hogy segíthet Ramon, de megízlelheti milyen szabadnak lenni!

Mindig is reménykedett abban, hogy többre hivatott a világban, mint egy magas toronyszobában bujkálni…

A sorsát is a kezébe veheti.

Előző oldal Juratus
Vélemények a műről (eddig 1 db)