Linktár

Emlékvihar

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/12 számában.

Évekkel ezelőtt nagyon rossz hírt kaptam. A barátnőm felhívott, és olyan könnyen, szinte nevetve közölte, hogy rákos. Nem akartam hinni a fülemnek, ezért még egyszer rákérdeztem. Elmesélte, hogy már régóta tudja, nem akart szólni, de most már biztos.

- Azonnal indulok! - szóltam a telefonba.
- Ráérsz, mert még nem haldoklom - felelte.

Azon gondolkodtam, mit mondjak, de meg sem tudtam szólalni, csak annyit hallottam:
- Jó, várlak - és letette a telefont.

Sokáig néztem magam elé…

Felvillantak egymás után sorban az emlékek, mikor gyerekek voltunk, mindig együtt játszottunk. Olyan vidám volt, mindig kacagott, és milyen gyorsan s boldogan teltek vele a napok… Mikor felnőttünk, akkor sem távolodtunk el egymástól, sőt ugyanolyan sokszor találkoztunk, csak most már sokkal többen voltunk, hisz már családunk volt. Újabb és újabb emlékvihar csapódott fel. A közös munka, a bulik, mikor még táncolni jártunk, az esküvője. Gyönyörű volt abban a hófehér ruhában, a csodás, fekete haja csak úgy csillogott. Aztán a terhessége, ahogy a tükör előtt nézte a szépen gömbölyödő pocakját. Mikor először a keblére tette a gyermekét, és sorba, sorba, egymás után minden! Olyan elevenen történtek a dolgok, mintha ott lennék a régi időkben.

Az emlékek viharában elvesztem…

Az egész életünk, a közös emlékeink mind-mind lejátszódtak lelki szemeim előtt. A jó dolgok, amiken valamikor nevettem, most mázsás súlyként ültek a vállamon. Öltözködni kezdtem, hogy elmenjek hozzá.

Átgondoltam százszor, mit is fogok mondani. Nagyon lassan sétáltam, féltem. Erősnek kell lennem! Össze kell szednem magam! Nem veheti észre, hogy félek, hogy borzasztóan sajnálom, és nagyon féltem őt! Féltem a szenvedéstől: ami rá vár ezek után. Borzasztó volt a lelki állapotom, biztattam magam, hogy biztosan nem veszi észre, de belül éreztem, hogy nem így lesz, hiszen gyermekkori barátom.

Megérkeztem. A szívem hangosan kalapált, alig kaptam levegőt, még álltam egy darabig: és csengettem. Kitárta az ajtót, magához ölelt, és olyan nyugalom áradt belőle, hogy szinte felfoghatatlan volt a számomra. Kávét készített, és egymással szembe ülve csak mesélt, mesélt. Elméláztam rajta, de láttam, hogy ez nem színjáték.

- Nagyon erős vagy - mondtam neki.
Könnyek folytak le az arcomon, de ő így szólt.
- Ne sírj! El kell fogadni, én elfogadtam, és beletörődtem mindenki el fogja hagyni a földi életet… Ne félj! Majd találkozunk, előre megyek, és felderítem a terepet - és már kacagott is.

Sokáig beszélgettünk mindenről, megbeszéltük, hogy nem akarja, hogy az orvoshoz kísérgessem, de mikor haza jön a kezelésről, az jó lenne, ha ott lennék vele.

Elkezdődtek a fájdalmas hétköznapok. A szívem szakadt meg érte, mikor láttam, hogy egyre jobban tönkremegy a szemem előtt, és én semmit sem tehetek, csak annyit, hogy vele vagyok minden egyes nap. Sokszor úgy éreztem, mikor láttam, hogy mennyit szenved, hogy összeroppanok, de nem lett volna az a pénz, az a hatalom, amiért cserbenhagyom! Szenvedett… Csendben, mosolyogva. Felnéztem rá, tiszteltem, milyen méltóságteljesen viselte ezeket a fájdalmakat, és a lassan elmúló életet. A vidámság sem hagyta cserben egy percre sem! Mikor már a felére lefogyott, azt is tréfával ütötte el.

- Látod, húsz éves koromban volt ilyen jó alakom - mondta.
Mikor a kezeléstől a haja kihullt, azon is csak viccelődött.
- Nézd, olyan frizurám van, amilyet csak akarok – mondta és nevetett.

Egy év sem telt el és elhagyott. Soha, és az óta sem találkoztam ilyen bátor és erős emberrel, mint ő volt. A temetésen nem sírtam, csak néztem a semmibe, és az emlékviharok újra és újra felvillantak. De most már a szenvedésről, a kínról és arról szóltak, hogy vége egy csodálatos ember életének…

Elvesztettem a legjobb barátomat, aki nagyon nagy nyugalommal, a lelkében békével, és mosolyogva lépett az Úr színe elé.