A tanítvány VIII.

A jövő útjai / Novellák (754 katt) Ebenezer
  2016.01.17.

Amikor az invázió legelején a xenorgok egy pillanat alatt véget vetettek a földi műholdhálózat működésének, illetve később a légitámadások során lerombolták az adótornyokat és antennaállomásokat, gyakorlatilag a rádiózás hőskorába bombázták vissza az emberiséget. A katonaságnak mindössze a rövid távolságban működő adóvevők maradtak meg, ha nagyobb teljesítménnyel próbáltak sugározni, hamarosan cirkálók és bombázók jelentek meg, hogy szétrombolják a jelforrásokat. Nyolc kilométer sík terepen, egy vagy kettő városi környezetben, és mindössze pár száz méter épületekben – ez volt a maximális távolság három éven át, azaz egészen mostanáig.


Swetelsky ezredes alig két hónap leforgása alatt másodszorra találta magát szemben közel kétszáz csillogó vértezetű Elit Páncélossal a földalatti sportcsarnok hatalmas termében, ahol a kolónia minden katonája feszes vigyázban állt előtte. A műholdkapcsolat révén még legalább hússzor ennyi harcos nézte most őt képernyőkön, nem beszélve az Akadémia vezetőségéről, illetve a háta mögött álló fekete páncélos alakról, egy alapítóról. Akárcsak az első alkalommal, most is egy nehéz és kellemetlen feladat várt rá, amitől kiszáradt a szája, és kínosan érezte magát.

A Páncélosok szakaszai és közte, egy kis emelvényen, egy harci páncél feküdt a hátán, üresen. Üresen, mert az, akié lett volna, már nem volt köztük, hogy magára öltse.

- Parancsnokok, katonák, hölgyek és urak! – szólalt meg szárazon Swetelsky. – Nem akarok, és nem is tudok hosszan beszélni, hiszen mindannyian tudják, miért vagyunk ma itt. Azért, hogy főhajtással emlékezzünk, és tisztelettel adózzunk egy katonának, aki a legbecsesebbet adta mindannyiunkért, az életét. Nincs olyan ember itt, vagy a monitorok előtt, aki ne tudná, kiről beszélek. Nem tudom, ki mit mondana, ha itt állna most az én helyemben, én mindössze annyit szeretnék mondani: Főnök, köszönjük!

Az ezredes tiszteletadásra emelte a kezét, amit legalább ötezer katona ismételt meg, szerte a földgolyón.


Az Akadémia mérnökei mindig is sejtették, hogy a földi műholdak nem semmisültek meg, csak valamilyen erőteljes zavarás miatt némultak el, ám elképzelni sem tudták, mi okozhatta ezt a hatást. Dr. Karl Raischlung beszámolója azonban fellebbentette a fátylat a titokról, és fény derült annak a tizenkét xenorg műholdnak a létezésre, amelyek a Földet bénító ölelésben tartva, átmeneti hallgatásra ítélték az emberi technika eme nagyszerű vívmányait. A főmérnök programmódosításának köszönhetően azonban ezek a nagy teljesítményű idegen szatellitek annyira eltávolodtak stratégiai pozíciójuktól, hogy nem voltak képesek tovább zavarni az összes műholdat, és ez lehetővé tette, hogy a kolóniák közvetlen, élő, audiovizuális kapcsolatot létesítsenek egymással, vagy az Akadémiával. Újra megjelentek az időjárási képek, ismét működött a felderítés és természetesen a navigáció. Villámgyorsan lelepleződtek az addig rejtett xenorg állomások és támaszpontok, amelyeket a földi rakéták így könnyedén elérhettek, egy teljesen új frontot nyitva a háborúban.


- Katonák! – szólt az Akadémia alapítóinak jelen lévő tagja a csarnokban sorakozó páncélosokhoz. – Nem csak egy bajtársat, hanem egy barátot is búcsúztatunk ma, akivel évtizedes kötelék köt össze bennünket, alapítókat. Ha most itt lehetne, ugyanezt mondanám neki: Főnök, megtiszteltetés volt veled szolgálni. És bár ezúttal sem fogadnád el, az Akadémia alapítóinak nevében vezérezredessé léptetlek elő, és mint tiszteletbeli alapítónak, átadom a fekete páncélt.

Az éjfekete vértet viselő alak odalépett a szintén matt fekete, fekvő páncélhoz, és elhelyezte rajta a tábornoki rangjelzéseket. Ő is tisztelgett, majd az ezredes felé biccentett.

- Keiko Iyengar hadnagy!

A sorok között mozgás támadt, ahogy a nő előrelépett Swetelskyhez, aki továbbra is az emelvényen heverő páncél mellett várakozott.

- A darmstadti műholdvezérlő állomás elpusztításáért, illetve a globális műholdas kommunikáció helyreállításért végzett szolgálataiért az Akadémia nevében ezennel őrnagyi rangba léptetem elő. Gratulálok, Iyengar őrnagy!


Keiko magába roskadva ült főtiszti szálláshelyén, és az új páncélját bámulta. Álmaiban sem remélte volna, hogy olyan balszerencsés kezdet után, két hónappal a szinte teljes megaláztatást követően, őrnagyi rangot szerez, és ismét mindenki előre üdvözli őt a folyosókon. Ugyanakkor érezte, hogy már nem ugyanaz az ember, mint korábban, valami végérvényesen megváltozott benne.

Halk berregés zökkentette ki gondolataiból, ahogy valaki megnyomta az ajtócsengőt odakint. Nilo állt ott, és egy kis dobozt szorongatott a kezében.

- Ööö… őrnagy – kezdte szemmel láthatólag megilletődötten -, ezt a Főnök adta nekem, hogy majd adjam át neked… bocsánat, Önnek.

Ezzel Keiko kezébe nyomta a tokot, és félszeg mosollyal távozott. A nő összezavarodottan állt a lövész után nézve, majd a dobozra pillantott. Egy hétköznapi műanyagtok volt, amilyenben az Elit Páncélosok vértjeiben elhelyezett memórialapokat szokták tárolni. Még mindig kábán az asztalán lévő komputerhez lépett, és gépies mozdulatokkal az olvasóba helyezte a kártyát. Pár másodperc után a monitoron a Főnök arca jelent meg, ahogy egy kicsiny, műszerekkel telezsúfolt helyiségben áll.

- Üdv, hadnagy! – szólalt meg az ismerős hang a felvételről.

Keiko érezte, hogy mindjárt összecsuklik a lába, és erőtlenül az asztal előtt álló székbe rogyott.

- Közhelyesen hangzik, de ha ezt a felvételt nézed, akkor én valószínűleg már nem vagyok köztetek.

Az őrnagy hálát adott az égnek, hogy leült, mert minden erő kifutott a tagjaiból. Csak döbbenten ült és a képernyőt nézte.

- Épp az adóantenna vezérlőjénél vagyok, átállítottam Karl utasításai szerint. Indulok vissza, de hadd mondjak el valamit négyszemközt, mert attól tartok, nem lesz rá több alkalmam.

A nő szeme sarkából egy vékony könnycsík indult el lefelé az arca élén.

- Számtalan tiszttel szolgáltam együtt, és sokuk köszönheti nekem a vállán lévő csillagokat. Remélem, mostanra már a Te páncélodon is legalább egy arannyal több van, mint ez idáig.

Keiko a vértje felé pillantott, ahol ugyan a csillagok száma nem változott, de arany helyett a főtiszti ezüst szín csillant rajta.

- De igazából nem is ez számít. Rád vagyok a legbüszkébb, mert tudom, honnan indultál, és tudom, hol tartasz most, amikor ezeket a képeket nézed. Nem könnyű igazi parancsnoknak, valódi vezetőnek lenni. Ennek ára van, amit mindenkinek meg kell fizetnie.

Az eddigi könnypatak folyóvá duzzadt az őrnagy szemében.

- Ez az utolsó lecke az én tankönyvemben, és csak Te ismerhetted meg. Vannak helyzetek, amikor merésznek és elszántnak kell lenni, amikor valóban fel kell rúgni a szabályokat. Ez most egy ilyen.

Keiko nem bírta tovább a Főnök tekintetét, az asztalra hajtotta fejét, és csak hallgatta a szavakat, miközben könnyei a kézfejéről a padlóra hulltak.

- Keiko! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű parancsnok leszel, és sose felejtsd el, amit itt Darmstadtban megtanultál. Nincsenek magányos hősök, csak csapatok, ahol néha valakinek hátra kell maradnia, hogy esélyt adjon a többieknek a végső győzelemre. Mert ebben a háborúban csak ez számít, és nem mi... A kiképzésednek ezennel vége, hadnagy.

Keiko nem láthatta, ahogy a Főnök tiszteleg felé, majd lekapcsolja a sisakkamerát. A nő még mindig az asztalra borulva sírt, és ahogy a könnyek végigmosták a kezét, úgy mosták le minden maradék büszkeségét a felvételen hallható szavak. Egyszeriben minden nagyravágyás, aggodalom és félelem egyetlen apró ponttá zsugorodott az életében, és eltűnt, mint egy homokszem a tomboló szélben.

Nem, a Főnök nem halt meg, hanem ott volt őbenne, legbelül a szívében, ahonnan már soha nem fog eltűnni. De talán már nem is a Főnök volt az, talán nem is egy ember, hanem sokkal inkább egy eszme, egy lelkület, egy hagyaték.

Egy örökség, amelynek súlya van, és amely egy érett katonát kívánt, mint amilyen Keiko is szeretett volna lenni. Aki felvállalja a terhet, továbbviszi a stafétabotot, hogy mindaz, amit a nagy elődök képviseltek, ne vesszen el a feledés homályában. A nő felemelte fejét, letörölte a könnyeit, majd néhány apró mozdulattal egy új programot nyitott meg a számítógépén, és lassan, de határozottan gépelni kezdett a billentyűzeten.


Kérelem

Azzal a kérelemmel fordulok a kolónia parancsnokságához, valamint az Akadémia vezetéséhez és alapítóihoz, hogy minden eddigi előléptetésemet visszavonni szíveskedjenek. Amennyiben erre nincs lehetőség, akkor önszántamból és saját akaratomból lemondok minden rangomról.

A továbbiakban rangnélküli katonaként kívánom folytatni szolgálatomat Swetelsky ezredes parancsnoksága alatt, még szakaszvezetői tisztséget sem vállalva a következőkben.

Tisztelettel,
Keiko Iyengar közlegény

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 5 db)