A tanítvány V.

A jövő útjai / Novellák (738 katt) Ebenezer
  2016.01.04.

Miután a földönkívüli invázió első évében a xenorgok teljesen harcképtelenné tették a földi légierőket, gyakorlatilag korlátlan uralmat szereztek a levegőben. Ha maradtak is még repülésképes vadászgépek vagy bombázók, akkor azok talán egy földalatti hangárban rozsdásodtak, vagy ha a kolónia parancsnoka optimista volt, kifényesítve vártak egy esetleges új bevetésre.

Az idegen hajók teljhatalma addig tartott, amíg álcázásban tudtak repülni, ám ezt az előnyüket elvesztve többnyire elkerülték a kolóniákat, és elsősorban a rendkívül ritka földi konvojokat támadták. A földi eget xenorg cirkálók hasították a leggyakrabban, amelyek fő feladata a felderítés volt, illetve kisebb célpontok megsemmisítése. Az eddigi megfigyelések szerint a xenorg rombolók legénysége nagytermetű idegenekből állt, akik feltehetőleg idősebbek és tapasztaltabbak voltak, mint például a bombázók személyzete. Különleges manőverező képességük miatt nagyon kevés cirkáló esett áldozatul a földi légvédelemnek, ám annyi bizonyos volt, hogy ezekben a négyszemélyes járművekben nagyon fiatal példányok repültek.

A kolóniák nagy tűzerejű ágyúinak kikerülésével ezeknek a gyors, gyengén felfegyverezett és minimális páncélzatú hajóknak egyetlen ellensége maradt az atmoszférában – az időjárás. Előfordult, hogy a feltehetőleg kevés gyakorlatot szerzett xenorg cirkáló-pilóták figyelmetlenségből, vagy vakmerőségből rosszul ítélték meg a légköri viszonyokat, és ilyenkor a Föld természetes védelme, a viharok és légörvények kegyetlenül megbüntették őket.


Keiko második közös bevetésén lévő ötfős szakasza éppen egy ilyen pórul járt földönkívüli cirkáló füstölgő roncsait vizsgálta tisztes távolságból. A súlyosan összeroncsolódott hajótest egy tó partján hevert, darabjai szerteszét szóródtak a parton és a környező mezőkön. Keskeny, fekete füstcsík szállt fel valahonnan a belsejéből, ez vonzotta ide a hadnagy csapatát is, akik most egy közeli hegyoldal szikláinak rejtekéből méregették a maradványokat.

- Nemrég zuhanhatott le, talán a tegnapi viharban – jegyezte meg csendesen Ruben, mintha attól tartana, valaki más is meghallja rajtuk kívül.

Valódi ítéletidő volt előző este, a szakasz egy kis barlangban húzta meg magát, ám így is csak a páncélba épített hőszabályzó miatt érezték kellemesen magukat – kivéve a felderítőket.

- Nézzük meg közelebbről! – döntött a hadnagy. – Bizonyára fontos lehetett, ha ilyen pocsék időben indult útnak.

Vagy három-négyszáz métert kellett megtenni lefelé a hegyről, hogy a meglehetősen hosszan elnyúló tó partjára érjenek, ahol további másfél-két kilométer gyaloglás várt rájuk a roncsokig.

- Mit gondolsz, Főnök? – kérdezte menet közben Tamara halkan.
- Hogy nézzük meg közelebbről.


Ahogy kényelmesen, ám körültekintően közeledtek a xenorg cirkáló darabjai felé, Keiko feltette a kérdést, amit már az első találkozásuk óta forgatott magában:

- Miért nevez mindenki Főnöknek téged, Főnök?
- Ez csak amolyan tréfa – válaszolt a férfi.
- De valami oka csak van? – kötötte az ebet Keiko.
- Nincsen – nevetett feleletként jókedvűen.
- De van – szólt közbe Tamara -, csak nem meséli el.
- Pedig én is kíváncsi vagyok – vetette közbe Ankh.
Némán gyalogoltak tovább, senki nem szólt.
- Miért nevezik Főnöknek, amikor talán ugyanannyi rovás van a páncélján, mint mondjuk neked, Tamara? – törte meg ismét a csendet Keiko.
A lány a sötétkék páncélosra nézett, de az előre fordított fejjel lépegetett tovább.
- Mert azok a rovátkák nem a kilőtt xenorg szakaszokat jelentik.
- Hanem?
- Ennyiszer akarták előléptetni… – válaszolt röviden Tamara.
- Előléptetni? Akkor már legalább ezredes lenne, mint Swetelsky! – vágott közbe hitetlenkedve Ankh.
- Ezért nevezik Főnöknek – tett pontot a gondolat végére Nilo.
Erre ismét csend telepedett rájuk, mindenki emésztette az elhangzottakat.
- Hadnagy, látta már az Akadémia alapítóit páncélban? – tudakolta Tamara.
- Páncélban még soha, csak egyenruhában az ünnepélyeken – felelte Keiko. – Miért?
- Nem is tanult róluk?
- Dehogynem! És ha jól emlékszem…, akkor a legegyszerűbb vértjük van. Talán szürke…? Nem, nem… várjunk csak… fekete! Igen, fekete! – gondolkodott hangosan a nő.

Minden tekintet a Főnök mélykék, majdhogynem fekete páncéljára kúszott, ahogy a katona határozottan haladt előre a szürke tóparti aszfaltúton.


A szerencsétlenül járt cirkáló a hátára fordulva, és némileg a tópart puha talajába fúródva állt, körülötte több nagyobb, a becsapódáskor leszakadt darabbal, és két xenorg pilóta megégett tetemével. A szakasz olyan száz méterre várakozott, hogy a láthatatlan felderítők kicsit alaposabban is szemügyre vegyék a terepet és a roncsokat.

- Minden tiszta – szólt Ruben pár perc múlva. – Semmi mozgás, termo és álca negatív.
- Hol lehet a másik két pilóta? – töprengett félhangosan Ankh.
- Kétlem, hogy bárki túlélte volna az ütközést – jegyezte meg Tamara. – Még bent lehetnek.
- Lehet benne valami használható dolog, hadnagy? – kérdezte Ruben.
- Meglátjuk. Az adathordozók valószínűleg épek maradtak, de a navigáció és a kommunikáció tropára ment.
- Máskülönben már itt lennének a xenorgok, hogy összelapátolják őket – szólt a Főnök.
- Úgy van. Igyekezzünk mi is, nem szeretném, ha összetalálkoznánk egy ép cirkálóval.

Az idegen hajók fegyverzetét meglehetősen jól ismerték a földi hadseregek, az ilyen cirkálókon vagy féltucatnyi ionágyú volt, amelyek akár folyamatos tűz alatt tudtak tartani célpontokat, mivel amíg az egyik feltöltés alatt volt, a többi ágyú tüzelt. Emellett voltak golyószórói is, legalább tízszer olyan félelmetesek, mint Ankh LM22-se, pedig az sem volt akárki kezébe való.

- Ruben, Tamara, ti figyeljétek a környéket! Főnök és Ankh, rám figyeljetek, én odamegyek és belenézek – irányított Keiko, amikor már csak úgy húsz lépésre voltak.

A hadnagy lassan a lezuhant jármű közelébe ért, és fegyvereit elrakva felkapaszkodott a hajótest kiszögellésein. Az elfeketedett roncson mászó kék páncélos alak ügyesen felért a most tetejének számító hasára, ahol a tankönyvek szerint a cirkálók bejárata volt. Zárva találta, de erősen megrongálódva. A vértbe épített mágneses mozgássegítő azonban kölcsönzött neki akkora erőt, hogy egyetlen határozott rúgással beszakítsa a viszonylag vékony fedőlemezt.

- Tamara? – kérdezte a Főnök halvány gyanakvással a hangjában.
- Semmi - válaszolt a lány -, de mintha valami nem stimmelne.
- Hogy-hogy? – merevedett meg Keiko.
- Én nem látok semmit - mondta Ruben.
- Nem is látni kell - kezdte Tamara -, hanem érezni. A talaj.
- A talaj? – ismételte értetlenül Keiko.
- Tűnjünk el innen - mondta a Főnök -, most!

Nilo azonnal hátrálni kezdett, mire Keiko a pillanatnyi hezitálásból magához térve nyomban a földre ugrott a roncs tetejéről. A súlyos páncél lendületétől hajtva vagy térdig süllyedt a puha talajba, amikor Ankh felkiáltott:

- Nem tudok mozogni! A franc, nem mozog a páncélom!
A Főnök egy lépést tett felé:
- Ez csapda! A mágneses rásegítőknek annyi!

A következő másodpercben egy iszonyú erejű elektromos sokk rázta meg mindannyiukat, a két láthatatlan felderítő nyomban eszméletlenül zuhant a földre, míg a páncélosok csak tehetetlenül előre dőltek, mint egy rakás fémhalom.

- Vissza, vissza! – üvöltötte Keiko, de hiába.

A kiegészítőkkel telepakolt páncélok meg sem mozdultak, kivéve a Főnök régebbi modelljét, de ő feltérdelve már látta azt, amit a többiek még nem. Nyugodt mozdulattal leengedte a fegyverét, és csak annyit mondott a mikrofonba:

- Ez nekem is új lesz.

A tóból automata xenorg ionágyúk emelkedtek fel, illetve egy víztől csöpögő fémpadozaton, célzásra emelt fegyverekkel várakozó, tizenkét fős, földönkívüli pusztítókból álló szakasz.

Előző oldal Ebenezer