A tanítvány III.

A jövő útjai / Novellák (589 katt) Ebenezer
  2016.01.02.

2024-ben, az idegen invázió kezdetekor, az emberiség semmit sem tudott a földönkívüliekről, kivéve pár megszállottat, de ők sem így képzelték el a nagy találkozást. Egy szeptemberi hajnalon elhallgattak a műholdak: megszűnt a navigáció, az időjárás megfigyelés, a felderítés és a kommunikáció. A technikusok még javában a hibát keresték, amikor elsőként Tokiót, Pekinget, Hong Kongot és Sydneyt érte bombatámadás. Ahogy a felkelő nap sugarai fentről bevilágították a földgolyó többi országát, úgy érkeztek az álcázott rombolókkal támogatott bombázók, hogy alulról is lángba borítsák a nagyvárosokat.

Egy év kellett ahhoz, hogy a támadásokat túlélő emberek kolóniákba tömörüljenek, a hadsereg megmaradt vezetői létrehozzák az Akadémiát, és megszervezzék a védekezést. Azóta keserű állóháború alakult ki a két faj között, és megszűntek a heves, sok áldozattal járó xenorg csapások. Azáltal, hogy a földi haderő átlátott az álcamezőn, képes volt hatékony légvédelmet biztosítani, illetve a reguláris erők olyan védműveket állítottak, amelyeken az idegenek is csak súlyos veszteségek árán tudtak keresztüljutni. Az idő és a könyörtelen ellenség szorításában az Akadémia mérnökei iszonyú tűzerejű ágyúkat szerkesztettek, amelyek könnyedén kilyuggattak egy rombolót, akár tizenkét kilométer magasságban is, sőt az álcázásnak köszönhetően rakétákkal még a bolygó körül keringő xenorg anyahajókat is elérthették volna, ha tudják, hol keressék őket.

Miután az idegen hódítók offenzívája alábbhagyott, az emberek töprengeni kezdtek az ellentámadáson, és megalakították az Elit Páncélosok szakaszait. Ezeket kezdetben a reguláris sereg parancsnokai vezették, majd olyan páncélosok, akik ezt kiérdemelték, illetve azok a végzős tisztek, akik az Akadémiáról kerültek ki, kitanulva a földönkívüli technika és stratégia minden apró részletét. Akárcsak Keiko Iyengar hadnagy.

A hófehér páncélt viselő szakaszparancsnok egy havas dombtető takarásában hasalt, és az alant elterülő kisebb kapacitású xenorg transzformátor-állomást, illetve a mellette parkoló járműveket figyelte sisaktávcsövével. Keiko eddig csak felvételeken látott ilyen épületeket, az Akadémián, amikor arról tanultak, hogy az emberek fenyegetésétől kevéssé tartva, az idegenek szerte a földgolyón bányászattal, energiatermeléssel és genetikai kísérletekkel foglalkoznak. Ez utóbbiak voltak a legrosszabbak – a xenorgok elragadott embereken végeztek teszteket és megannyi szörnyű vizsgálatot, ahogy a lerombolt állomások elemzéséből kiderült.

Nyolc ember feküdt még a parancsnok mögött a hóban, és nagyon nem volt kedvük ahhoz, amire készültek. Olyan távolságban voltak a kolóniától, hogy esélyük sem lehetett erősítést kérni, és a kilenc páncélos között mindössze egyetlen volt, aki már részt vett egy xenorg állomás elleni támadásban.

- Talán tizennyolc-húsz xenorg mozog odalent – jelentette hűvösen Keiko. – De bizonyára vannak még odabent is. Ha ezek is követik a szokásaikat, akkor összesen huszonnégyen lehetnek.
- Túlerőben vannak, ráadásul saját terepen – állapította meg Akmed.
- Viszont nem számítanak ránk – zárta le röviden az alig elkezdődött vitát a hadnagy.

Az Iyengar iránti érdeklődés az idő múlásával egyre csökkent a kolónia katonái körében, mivel a bemutatkozásakor rögtönzött beszédében egyáltalán nem túlzott. A legjobbat várta el mindenkitől, igaz, ő is kitett magáért. Ám mindez nem ellensúlyozhatta azt a feketén-fehéren számszerűsíthető tényt, hogy az ő szakaszában volt a legmagasabb a sebesülési, illetve a halálozási arány.

- Ruben, jobb oldal, Seva, tiéd a bal. Egyelőre csak figyeljetek, ne keveredjetek tűzharcba!

A két álcázott felderítő nagy ívben kerülve indult az odalent békésen duruzsoló állomás felé, amelyet nem font körbe kerítés vagy más akadály. Az akadémiai tananyag szerint érzékelők sem voltak, a xenorgok nem alkalmaztak területvédő berendezéseket a kisebb telepeiknél.

- Till, te itt maradsz! Ditte, menj át arra a sziklás részre! – utasította a mesterlövészeket Keiko.

Jól tudta, hogy ők ketten az amúgy is óvatos szakasz gyenge láncszemei. Nem mintha a lövészteljesítményükkel lenne baj, nagyon is profik voltak, és talán épp emiatt féltették az életüket túlságosan. Sajnos ez időnként átragadt a csapat többi tagjára, ami nagyban akadályozta a nő gyakran vakmerő akcióit.

- Pixel, Tasya és Akmed, tiétek lesz a transzformátor. Ankh, te velem jössz.

Pár perc múlva a szakasz gyakorlatilag körbevette a gyanútlan állomást, és semmi sem jelezte, hogy a xenorgok észrevettek volna valamit. A téli fedőszínű páncélok nem is látszottak a hóban, csak szaporodó, halvány lábnyomok árulkodtak arról, hogy valakik közelednek.

- Till, a piros hordókra lőj, amikor legalább négy idegen van a robbanási rádiuszban. Te kezded. Ditte, tiéd az épület előtti tér. Akárki jön ki, puffantsd le!
- Vettem, hadnagy – szólt Till, és grimaszt vágott.
- Ruben és Seva, használjátok az alkalmat, de ne leplezzétek le magatokat!
- Egyre jobb – dörmögte Till.
- Hallottam – jegyezte meg Keiko.
- Reméltem is – tette hozzá magában a lövész.
- Pixel, ti maradjatok hátra!
- Mázlisták – recsegett Ditte mikrofonja, de Keiko erre nem reagált, nem akarta feszíteni a húrt.
- Ankh, mi bemegyünk közéjük. Ha valaki minket talál el az ellenség helyett, annak kitekerem a nyakát a bázison. Minden világos?
- Mint a nap – szólt Till, míg a többiek beérték egy rövid igennel is.

Till úgy feküdt a dombtetőn, mint egy torz hóbucka. Hófehér páncélja és Lassel-puskája mozdulatlan volt, ám a lövész nagyon is éberen figyelte a piros hordókat, amelyek nem is hordók voltak, hanem valójában hasáb alakú, kis konténerek. A férfinak fogalma sem volt, Iyengar miből gondolja, hogy robbanni fognak, de bizonyára a puccos Akadémián tanulhatta. Ha nem lett volna rajta sisak, most kiköpött volna a földre, így beérte egy elfojtott picsával is. Próbálta felmérni a xenorgok cirkálási mintáját, és felkészülni a lövésre.

- Még egy kicsit, még egy kicsit – szuggerálta a majd százharminc méterre sétáló idegeneket, majd egy pillanattal később meghúzta a ravaszt.

Az precíz puska lövése telibe kapta az egyik konténert, amely tényleg felrobbant, azonnal berobbantva a másik két hordót is, és velük együtt természetesen a négy xenorg pusztítót.

Bár Ankh minden idegszálával figyelt, és összes izmával készült rá, mégsem tudott még csak egy időben sem felugrani a hadnaggyal, aki a robbanás hangjára úgy pattant ki, mintha maga is egy elektrolövedék lenne. Egyenesen a geotermikus fúrótorony felé rohant, ahol négy idegen állt megtorpanva, és még a fegyverükhöz sem nyúltak meglepetésükben. Bár Ankh a kezdetektől fogva a nővel szolgált, egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, amikor Keiko két könnyű géppisztollyal az ellenfelek közé ugrott, és halálos körforgással darabokra lőtte őket. Ezt nevezte a férfi a meglepetés erejének.

- Ankh! – ébresztette fel egy éles női kiáltás.

Azonnal magához tért, és körbenézett. Három xenorgot látott szaladni a főépület háta mögül, akikre hezitálás nélkül tüzet nyitott. A páncéltörő lövedékek éles csikorgással fúródtak az idegen vértekbe, és heves robbanással szakadtak ezer darabra, amikor átértek a fémen. Nem volt hadrendbe állítva még rombolóbb erejű kézi golyószóró, mint az LM22, igaz, vagy ötször olyan nehéz volt, mint egy gránátvetős gépkarabély, amelyet általában a páncélosok használtak.


Ruben a lövöldözés hangjára nekilódult, és a főépület sarkához futott. Akrobatikus ügyességgel kapaszkodott fel egy fémrúdon, amely minden bizonnyal a villámhárító lehetett, és hamarosan az emeleti ablak magasságába ért. Csak egy másodpercet vesztegetett rá, hogy bepillantson, majd éles csörömpölés közepette átvetette magát az ablaküvegen. Egy xenorg tiszt állt bent, amint épp a sisakját készült feltenni, ám a zajra villámgyorsan megpördült, és pisztolyt rántott elő. Semmit sem látott azonban, csak szerteszét heverő üvegszilánkokat és a huzat által besodort kavargó hópelyheket. Pedig a felderítő lány közvetlenül a lába előtt hevert, és teljes nyugalomban meghúzta a hangtompítós pisztolya ravaszát. Meleg vér és agyvelő fröccsent szét a szobában, majd az idegen teste tompa puffanással elterült a padlón. Ruben nem sokat várt, felugrott, és rohamtempóban keresgélni kezdett a helyiségben. Egyik kezében az egyetlen bejáratra szegezett fegyverrel, a másikkal bármilyen adathordozó vagy elektronikai berendezés után kutatott, amelyet a kolónia vagy az Akadémia hasznosítani tud majd.


- Igaza volt – suttogta Ditte, amikor az épület ajtaja kivágódott, és két xenorg lépett ki rajta.

A nő nem habozott, célba vette az elsőt, és lőtt. Érezte a fegyver erőteljes visszarúgását, de hagyta magát hátracsúszni, vissza a biztonságos fedezékbe. Számára véget ért az akció, nem kívánt többet tenni az ügy érdekében. Helyzete nem volt túl előnyös, ha van egy idegen lövész, az biztos kiszúrta őt, és ha újra próbálkozik, végez vele. Négy bevetést csinált végig a hadnaggyal, és nagyon elege volt a nő eszement taktikájából. Nem véletlenül volt mesterlövész, ő a nyugodt stratégiát kedvelte, például Tylonét, akivel fél évig szolgált.

Iyengar azonban a szöges ellentéte volt a másik parancsnoknak, mintha élvezte volna az improvizációt és a veszélyes megoldásokat, mint ez a mostani is. Normális az olyan, aki tisztként képes négy pusztító közé berontani két géppisztollyal?

Ionlövedék sistergés zökkentette ki a gondolataiból, amint fél méterrel mellette tenyérnyi darabok párologtak el a fedezékét jelentő sziklatömbből.

- Kurva élet! – sikoltotta. – Megtaláltak!


Akmed volt az első, aki a trióból felugrott és az állomás felé indult, Pixel és Tasya méterekkel lemaradva követte a rohamléptekkel futó katonát, aki amúgy vörös páncélt hordott a többi évszakban. Alig valamivel később a vérten pattogó lövedékek jelezték, hogy a legrosszabb irányt választották, ezért a veterán néhány vaktában leadott sorozattal próbált időt nyerni mindannyiuknak, amíg biztonságos helyet találnak. Pixel két ugrással egy csővezeték mögé vetődött, Tasya egy hatalmas acéltartály takarásába csúszott, míg Akmed megpróbálta felderíteni, honnan lőnek rájuk. Kevéssé tartott a xenorg gépfegyverektől, tudta, hogy a páncélja egy ionsorozatot is kibír – a veterán státusz is járt valamilyen előnnyel, ha a speciális technológiával megerősített vértlemezek annak számítottak.

- Pixel, gránátot négy órához, kilenc méterre! – kiáltott társának, majd zárótűz alá vette a megadott helyen álló szürke konténereket.

Látta az ívesen szálló öklömnyi fémgolyót, ahogy megcsillant a téli napsütésben, majd pontosan a konténerek mögé hullott, és hangos detonációval felrobbant. Temérdek húscafat és három xenorg fegyver repült szanaszét, ennyivel is csökkentve az idegenek egyébként milliós létszámát.


Till nyomban keresni kezdte Ditte támadóját, de a dombtetőről nem láthatott rá az épületek takarásában megbújó lövészre, csak ha valamelyik tetőn lett volna.

- Segítsetek már neki! – kiáltotta elkeseredetten a mikrofonba.

Seva azonban már úton volt, bár még nem igazán tudta, merre is menjen. A sziklás domboldal közvetlenül a főépülettel szemben volt, igaz, vagy kétszáz méterre attól. Sisakoptikáját termo érzékelésre kapcsolva próbált tájékozódni, ugyanakkor manőverezni a mostanra meglehetősen átrendeződött terepen. Átsiklott egy emelvény alatt, amely piros hordók alapjául szolgált, majd igyekezett közel kerülni az épülethez.

- Talán a földszinti ablak – hallotta Ditte remegő hangját -, de igyek…

A mondat végét azonban elnyelte egy baljós sistergés, amely nagyon is közelről sercent. Till szíve majdnem kiugrott a mellkasából, sejtette ugyanis, hogy ehhez az infóhoz társának még egyszer ki kellett pillantania a fedezéke mögül, és ha a xenorg lövész volt olyan jó, mint ők, akkor ez a pillantás akár nő életébe kerülhetett.

Seva nyomban irányt váltott a csővezeték oldalán dobbantva, és az épület felé száguldott. Jelentette az ajtó mellett hasaló idegent, aki moccanni sem mert Ditte fegyverétől tartva, de most nem törődött vele, hanem a nyitott ablakot célozta. Az infra egy sárgás foltot mutatott, amely épp elhalványulva hátrahúzódott a szobába, a férfi azonban átlendült a párkányon, és talppal egyenesen nekiugrott.

Bár a felderítő nem volt egy különösen gyakorlott közelharcos, a xenorgnak még feltehetőleg nem kellett láthatatlan támadóval megküzdenie puszta kézzel. Ennek ellenére azonban hosszabb végtagjaival és kiváló reflexeivel nemegyszer sikerült megragadnia Sevát, aki szintén csak akrobatikus ügyességének köszönhette, hogy kiszabadult a fogásokból. Félperces hasztalan dulakodás után a férfi elhemperedett az idegentől, majd kihasználva annak kvázi vakságát, előrántotta a pisztolyát, és egyszerűen háromszor hasba lőtte.


Keiko újratöltötte a géppisztolyokat, és a fúrótoronyból a transzformátoregységhez induló vastag fémcsövek takarásában előrefutva, a közelben várakozó szállítójárművek felé tartott.

Ankh felismervén a helyzetet igyekezett a másik oldalról közelíteni, de csak annyira kilépve a takarásból, hogy fedezni tudja a hadnagyot, ha szükség lenne rá. A parancsnok emlékezett rá, hogy a hatalmas teherautók mellett is látott több idegent, akik mostanra nyilván már helyet változtattak, és csak arra vártak, hogy meglássanak egy embert.

Egy embert, és nem Keiko Iyengar hadnagyot, aki a rövidebb utat választotta a páncélozott járművek mögött rejtőző xenorgokhoz, és az ölnyi kerekeken álló teherszállítók alatt átcsúszva érkezett a lábaikhoz, majd fanyar mosollyal tüzet nyitott rájuk mindkét géppisztolyából.

A termo-érzékelője azonban kissé becsapta, és így nem számított arra, hogy a járművek belsejében is megbújt három idegen, akik azonnal rálőttek az éppen felegyenesedő nőre. A lövések együttes ereje megtaszította Keikót, és már csak annyi lehetősége maradt, hogy előre bukfencezve beguruljon egy hatalmas kerék mögé.

- Ankh, az első kocsiban! – kiáltotta a mikrofonba.

A nehézfegyveres férfi két lépést tett oldalra, és lövedékfelhőbe borította a jármű oldalát. Olyan zaj és tűz fergeteg támadt a kocsi vastagon páncélozott alvázán, hogy még Till is tisztán hallotta a dombtetőn. A három xenorg azonban nem esett pánikba, és a járműben maradt, tudták, hogy kézifegyver nem okozhat komolyabb sérülést az autóban. Türelmesen kivárták, hogy Ankh tölténytára kiürüljön, és akkor ugrottak ki a raktérből. Ketten nyomban a hadnagy után kutattak, a harmadik pedig egy gránátot hajított oda, ahol a gépfegyverest sejtette. Ankh azonban már nem volt ott, a sisakkijelző óramű pontossággal jelezte a golyószóró töltöttségét, és a férfi az utolsó harminc lövést már fedezékbe oldalazva adta le, így a gránát vagy tíz méterre robbant tőle, mindössze hóval és fagyott földdel beterítve őt.


A főépület ajtaja előtt lapuló idegen valamit megsejthetett a mögötte folyó összecsapásból, és erőt véve félelmén, felugrott, majd artikulálatlan üvöltést hallatva egy hosszú sorozatot lőtt be a nyitott ablakon a szobába, ahol Seva éppen pisztolyát töltötte újra. Habár a lövéseket teljesen vaktában adta le, annyira észvesztett formában lőtt, hogy eltalálta a felderítőt, akinek kevlár-ruhája nem tudott megbirkózni a közvetlen közelről becsapódó töltényekkel.

Seva felordított, ahogy a fémlövedékek feltépték a húsát és csontját, és vérben úszva arcára esett. Sajnos az álcamezője nem védte többé, hiszen a kiömlő vér tökéletesen kirajzolta a földön heverő, agonizáló alakját, így könnyű célpontot jelentett a xenorgnak. Az nyilván elégtételt akart venni, és hogy biztosra menjen, az ionágyúját akarta használni, mert gépfegyverét leengedve az evaporáló fegyver után nyúlt. Célzásra emelte, talán még vigyorgott is, ha tudtak olyat, amikor a háta mögötti nyitott ajtón Ruben ugrott ki, és még a levegőben repült, amikor két kézre fogott pisztolyából egyetlen lövéssel lerobbantotta a halszerű fejét.


Till a szabályoknak fittyet hányva felegyenesedett a dombon, és fegyverét célzásra emelve, kapkodva célpontot keresett. Váratlanul megpillantott egy xenorg sisakot a transzformátor takarásában, és habozás nélkül rálőtt. A lövedék azonban nem az idegen fejét találta el, hanem magát a transzformátor burkolatát, aminek eredménye egy irtózatos erejű elektromos kisülés lett, mintha csak egy villám vágott volna bele. Kékes, fehéres ívek csaptak ki a szerkezetből, millió voltos szikraesővel borítva be a trafót és párméteres környékét.

Az elektromos impulzus végigfutott a becsatlakozó vezetékeken, és szikrázó kígyókként ölelte körbe a fémcsöveket. Pixel, aki pont egy ilyen vezeték fedezékében térdelt, élesen felsikoltott, majd a töltés olyan erővel dobta hanyatt, hogy nekicsapódott egy antennaoszlopnak, és elterülve a földre zuhant. Apró kékes ívek pattogtak másodpercekig a páncélján, majd a havat megolvasztva halk sistergéssel kihunytak.


A teherautót megkerülő két xenorg a hóban húzott nyomokat követve pillanatok alatt megtalálta Keiko hátán fekvő páncélját. A könyörület minden jele nélkül vették tűz alá ionágyúikkal, és az első sorozatok után elégedetten, ám gépfegyvereiket előreszegezve közelítettek a füstölgő vértezethez.

- Meglepetés! – harsant a hátuk mögül egy vidám női hang, amit ők nyilván nem értettek, de azonnal megpördültek a zajra.

A hadnagy kevlár-ruhájában épp a hóba csusszant az általuk körbekerült jármű tetejéről, és géppisztolyaival tüzelve cafatokra lőtte a valóban meglepődött idegeneket.

Valahol a háta mögött egy veterán gépkarabély ugatása jelezte, hogy Akmed precízen végezte a dolgát, ahogy azt el is várta mindenkitől. Ezután csend lett, és mintegy végszóra, elkezdett esni a mindent és mindenkit jótékonyan elfedő sűrű, fehér hó.

Előző oldal Ebenezer