Jégszív

Fantasy / Novellák (862 katt) Stephen Rackham
  2016.01.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Az aranyszínű telivér felhorkantott, mikor a hátán ülő szürke köpenyes férfi megállította az erdő szélén. Az állat a mellső lábával a földet kaparta, hosszú fejét nyugtalanul rázta, mikor a fák közül előlebegő természetellenes pára elért hozzá. A magas férfi leszáll a nyeregből, és szembenézett az előtte magasodó sudár fák közömbös falával. Ő nem a rengeteg sötét tömegét látta maga előtt, hanem az itt összefutó mágikus energiavonalak sárga napként pulzáló csomópontját. A csontjaiban érezte, hogy ez hamarosan robbanni fog. Megveregette lovának izmos nyakát, és elindult a rengeteg szíve felé vezető széles, de tiszta ösvényhez. A fák göcsörtös ágai úgy borultak felé, mint egy nagy, zöld tető megszűrve a hold kék fényét, különös mintázatokat rajzolva az avarra. Nem hallatszott az állatok motoszkálása az avarban, ahogy a baglyok huhogása sem.

Az erdő lakói tudták, hogy itt hamarosan a szellemek fognak táncot járni, és bebújtak a vackukba. A szürke köpenyes a szeme sarkából látta a fák mögött bujkáló sötét alakokat. Látta, ahogy a tőle jobbra álló az övének bal oldalára erősített tegezből egy nyílvesszőt húz elő, és egy zsákmányára leső ragadozó nyugalmával íjának idegére helyezi és célba veszi a betolakodó fejét.

Az nem adta semmi jelét annak, hogy tudna a közelgő támadásról. Viszont az agyában már felidézte a szükséges varázsformulákat. Mikor a lesben álló vadász kilőtte a nyilat, a férfi szemei előtt megjelent egy kerek pajzs mágikus erővonalakból felvázolt tervrajza. A belőle kiáramló energia mozgásba hozta a levegőben úszó, emberi szemnek láthatatlan részecskéket, amik egy pillanat alatt összerendeződtek a mintázat alapján. A levegőben egy ködfelhő jelent meg, ami gyorsan megszilárdult, pajzsot képezve a levegőbe. Pontosan a férfi elé, a nyílvessző rezegve állt meg benne.

Az ösvény két oldaláról további nyílvesszők érkeztek, de a szürke csuklyás pusztán az elméje erejével maga elé rántotta semmiből létrejött fedezékét. Abból pillanatok alatt nyílvesszők egész erdeje állt ki. A férfi három tőr erővonalakból megrajzolt képét idézte a tudatába, mire azok gyorsan materializálódtak előtte a levegőben. Hallotta a hozzá legközelebb álló ellenfelek szívdobbanását, így abba az irányba fordította a pengéket és telekinetikusan elhajította azokat.

A fák közül hangos kiáltások hallatszottak, mikor a semmiből előtermet tőrök a húsba hasítottak. A férfi még négy ilyen fegyvert varázsolt elő, és lőtt ki a lesben állókra. Közben a pajzs ide-oda ugrált körülötte, felfogva a nyilakat. Viszont a tárgyak megalkotásával járó koncentrálás egyre több erejét vette el. A homlokán veríték gyöngyözött, miközben a mestereitől tanult légző gyakorlatokkal nyugtatta le a lelkét.

A megidézett pajzs már olyan volt, mint egy sündisznó a belőle kiálló nyílvesszőktől, mikor a fák közül hat bőrvértes harcos rontott ki előreszegezett lándzsával. A szürke köpenyes két tőrt azonnal a hozzá legközelebb eső két harcos torkába dobott. Majd a vízszintes állapotba fordította a pajzsot, és telekinetikus lökést adott neki. A kerek tárgy jobbra fordult, aztán a lendülettől továbbhajtva átvágta magát három, egymás háta mögött futó férfin. De közben már egy újabb varázslatot vitt végbe gondolatban. A keze körül ködpára jelent meg, ami megnyúlt és összetömörödve egy kecses markolatú, kétpengéjű kard alakját vette fel. Nem habozott, azonnal megpördült a saját tengelye körül és kettévágta a rádobott hálót, majd lefejezett egy jobbról rátámadó katonát. A másodiknak a jobb karját vágta le, egy harmadiknak pedig a torkába döfte a mágikusan megidézett pengét. A támadói kő és rézfegyvereket használtak, így nem jelentettek veszélyt a szürkecsuklyásra.

Azonban még harminc bőrvértes harcos érkezett az ösvényre, és vették célba íjaikkal a férfit. Az körbepillantott, és maga elé emelte a kardját. Végigpillantott az ellenségein, és a csuklyája rejtekében gúnyosan elmosolyodott. Alacsony, sárga bőrű emberek voltak, ferde szemekkel és hátrakötött fekete hajjal. Mindegyik nyakában csont és kiszárított bőrdarabokból készült nyakláncot hordott. És gyászosan tekintettek le halott társaikra.

A vezérük ekkor lépett elő. Egy fejjel magasabb volt a többinél, tar fején megcsillant a hold fénye. Az orrsövényén átdöfve a két végén élesre csiszolt csonttűt hordott, jelezve a törzsön belüli magas helyét. Végigmérte a szürkeköpenyest, próbált belesni a csuklya alá, felismerni az arcvonásait.

– Mi neved? – kérdezte a vezérük durván ejtve a közös nyelvet.

A férfi már a Felhőtoronyban megtanulta, hogy ha ellenséges varázstudóról van szó, akkor ne mondja ki a nevét. Ehhez a leckéhez mindig is tartotta magát.

– A Fellegtorony Manifesztátora vagyok – felelte a katonáknak. Feltételezhetően azon mágus szolgálatában álltak, aki felelős volt az erdőben lappangó mágikus anomáliáért. Persze tudta, hogy mire tesznek itt előkészületeket. És hogy köze van annak a lánynak az eltűnéséhez.
– Ez nem név. Mondd el a neved! – parancsolt rá a katonák vezére, közben körbe járta a foglyát.
– Hívj csak Temonak! – mondta, közben a csuklyája rejtekében elmosolyodott. A fickó azt hitte, hogy foglyul ejtette őt. Hogy hatalma van felette, nem vehette észre a gyenge elméjével, hogy valójában az ő és az embereinek az élete a Manifesztátor kezében van. Több trükk is volt a tarsolyában, hogy elintézze ezeket, de most az volt a célja, hogy a mesterük elé vigyék őt.
– Ez nem valódi név.
– Az uratoknak megmondom – mondta a Manifesztátor. – Gondolom, azon jár az eszed, hogy megölj. Viszont ha az urad, igazán nagynak gondolja magát, akkor nem adja a döntést a te kezedbe. Szóval, nincs más választásod, hogy hozzá vezessél.
A bőrpáncélos felszisszent, előrántotta a bronztőrt az övéből, és a Manifesztátor torkához tartotta.
– És mi lenne, ha én elvágnám torkod? – kérdezte gúnyosan.
– Az urad biztosan tudja, hogy jöttem. Egy olyan hatalmú személy érkezése, mint én, pont úgy hullámokat kavart itt, mint amikor te kavicsot hajítasz egy folyóba. Ha pusztán vérvágyból meg akarsz engem ölni, és hazudni neki rólam, akkor azzal elárulod őt. – A csuklyája árnyékából az átfúrt orrcimpájú harcosra nézett, és elmosolyodott. – Szóval a saját érdekedben mondom. Jobb, hogy ha elé élve viszel, ha nem akarod egész hátralévő életedet valamilyen ocsmány lény testében leélni.

A fickó üres tekintettel meredt maga elé, és az övébe dugta a kését. Aztán utasította két emberét, hogy kötözzék meg a Manifesztátort. Az engedelmesen összefonta a háta mögött a csuklóit, majd hagyta, hogy egy durva és vastag kötelet hurkoljanak rá. Aztán elindultak nyugati irányba, a rengeteg belseje felé. A fák közül további harcosok léptek elő, és szegődtek a nyomába. A varázsló észrevette, hogy azok tágra nyílt szemekkel, a kezüket a fegyverükön tartva figyelik őt. Bár nem tudott az emberekben olvasni, de sejtette, hogy egy gyanús mozdulatra leteperik és átvágják a dolgát. Persze, ahhoz hogy ilyesmit tegyen, a mágusnak tartania kellett volna az őt kísérő harcosoktól. Azonban nem nagyon érdekelték őt. Nem nagyon érdekelte, hogy a hátát mutatja nekik. Ha pedig valamelyik van olyan bolond, hogy rátámad, akkor megvannak az eszközei a védekezéshez.

Az ösvény egy idő múlva emelkedni kezdett, a fák közül halk furulyaszó hallatszott, és vörös fény pislákolt. A Manifesztátor azonban érezte a levegő áramlatait, melyek egy készülő vihar előszeleként kavarogtak körülötte.

Az őt közrefogó harcosok közben a saját nyelvükön suttogtak. Az ékszereikből és a ruházatukból azonnal felismerte, hogy kolmokkal van dolga. Ezek a nomádok előszeretettel járták az emberi településektől távol eső erdőket és szavannákat, maguk előtt terelve csordáikat. És persze egy-egy aszályosabb időszakban betörnek a Khonieli Imperium határvidékére, és végigfosztogatják az ott lévő kisebb városokat és falvakat, míg nem egy közeli erőd légiósai ki nem takarítják őket onnan.

És persze a varázslóik szoros kapcsolatot tartottak fent a Túloldallal. Azon észlelésen túli dimenzióval, ahova az emberek és más lények lelkei távoznak, hogy ha eljön az idejük, és ahol gyengébb-erősebb entitások uralkodtak. És a Fellegtorony mágusainak veszélyes és tilalmas terület.

És az a bolond lány ezekkel vándorolt egy évig. Mennyi időt is veszthettünk ezzel? – kérdezte magától. De számára már mindegy volt, itt állt az egész ügynek a végén.

A kolmok egy széles, szabálytalan alakú tisztáson ütöttek tábort. A tucatnyi sátor között egyszerű barna nadrágot és tunikát viselő nők díszítették a sátraikat vagy a tábortűz felett vacsorát főztek. Körülöttük gyerekek kergették egymást vihogva. A tábor szélén felállított karámokban egy csordányi fekete, izmos bivaly legelészett békésen. A Manifesztátor tekintetét a tisztás közepén álló fekete kőszobor vonta magára. A bálvány egy nagydarab, arcnélküli teremtményt ábrázolt. Vastag és domború törzsének oldalához kövér és rövid karok tapadtak, a talajjal széles, fatörzsvastagságú lábak kötötték össze. Szemei helyén két fekete üreg nézett bele a vakvilágba, néma kiáltást formázó szájnyílásából egy forrás ömlött ki, csorgott végig domború kőhasán és végül gyűlt tóvá a lábainál vájt kőmedencében.

A varázsló érezte a sziklabálványt, így a forrás vízét is átitató mágikus erőt, ami valójában az erővonalak találkozásánál létrejött csomópontból származott.

Nem sokáig töprenghetett ezen, mert a kolmok megállították a szobor előtti téren, miközben a vezérük otthagyta őket és belépett egy díszesebb sátorba. Nemsokára egy másik férfi társaságában tért vissza. A férfi alacsonyabb volt a vezérnél, viszont egyenes tartásából és különös mintázatokkal teletetovált arcából erő és méltóság sugárzott. Vörösre festett bőrpáncélt és barna nadrágot hordott. Vállát fekete madártollakból összeállított földig érő köpeny fedte. Lábát bőrmokaszinba bújtatta. Megállt a Manifesztátor előtt, és gondolkodás nélkül lerántotta a fejéről a csuklyáját.

– Áh, hosszú arc, hegyes áll és magas arccsontok. Sápadtságodból látszik, hogy sokat éjszakáztál, míg kitanultad a mágikus művészeteket. A hibátlan arcbőröd, és gondosan nyírt fekete szakálladból és hajadból látszanak a Fellegtorony aranykalitkájában töltött rabság nyomai. – Csettintett egyet a nyelvével. – Arcvonásaid ismerősek, láttam már valahol.
Megdörzsölte széles állát, miközben a férfit méregette.
– Én ismerlek – vágott közbe a Manifesztátor. – Hujor vagy.
– Szóval követtél, igaz? – tette fel a kérdést. – Persze könnyű lehetett. Vastag fóliánsok vannak rólam és népem sámánjairól a tornyotokban, igaz? Sok titkunkat ismeritek, köszönhetően a griffesek vallatóinak. És tudtam rólad, Berengier, a Manifesztátor! Azt hitted, hogy csak nektek vannak mindenhol szemeitek? Nekem is vannak Qalac sikátoraiban és piacain és minden faluban és városban Brisontól egészen idáig. Amint megjelentél valahol, már tudtam rólad.

A sátorból ekkor lépett elő egy fiatal lány. Magasabb volt a kolmoknál, és világos bőrével és kerek, az édesanyjáéra hasonlító zöld szemeivel is elütött a kolmoktól. Ahogy fekete, hátul kontyba összetűzött hajával. Ugyanazt az egyszerű nadrágot és ujjatlan tunikát hordta, mint a törzsbeli asszonyok.

Ő azonban azonnal felismerte, és a szíve hangosan megdobbant.

Berengier varázslaton törte a fejét. Tudatával kinyúlt a tisztás alatt húzódó mágikus csomópont felé. Azonban valami akadályba ütközött, a szelleméből kinövő csápok visszapattantak a mágikus energiából álló fénygömböt körbevevő szövedéken. A mágikus tapogatók olyan sebességgel csapódtak vissza, hogy a férfi megtántorodott a fejébe nyilalló fájdalomtól. A következő pillanatban három kolm vetette rá magát, és ő akárhogy is próbálta ökölcsapásokkal távol tartani magától, végül a hátára nehezedő egyik férfi kibontotta a köpenyegét elől összefogó színezüst csatot. Már csak a szürke, a Felhőtorony jelével ékesített tunika és egy nadrág maradt rajta.

Hujor halkan felkacagott, felemelte a mutatóujját és körözni kezdett vele. Az avar alól hüvelykujj vastagságú indák törtek elő. Berengier fel se ocsúdhatott, mikor a balról lecsapó egyik folyondár a bokái köré tekeredett, elgáncsolva őt. Előrezuhant, a mellkasa hangos puffanással találkozott a földdel. A Manifesztátor úgy érezte, mintha egy hegyi troll vágta volna mellbe. A következő másodpercben egy újabb folyondár fonódott mellkasa köré, és szorította karját az oldalához mozgásképtelenné téve őt.

– Míg te a levegőben mozgó élettelen részecskéknek parancsolsz, addig az én hatalmam kiterjed az életre – mondta Hujor, miközben körbejárta a földhöz szegezett Berengiert. – Az a tudás tett téged harcképtelenné, amit a te rended oly erős akarattal próbál kiirtani. Ugyanazon erőből merítek, ami virágba borítja a pusztát tavasszal!

A leány odalépett Hujor mellé és átnyújtott neki egy fatálat. A sámán elvette tőle, aztán belemarkolt a földbe, kivett belőle egy marékkal és az edénybe helyezte. A mozdulataiban szertartásosság rejlett, ahogy a forráshoz lépett és alátartotta a tálat. A víz pillanatok alatt ellepte a göröngyöt.

– Szerencsés lehetsz, láthatod egy új sámán beavatását. De nem mondhatod el senkinek sem, amit itt láttál – mondta Hujor. – Sovány vigasz, de elmondom neked, hogy nem fogom azt tenni, amit a ti az enyémekkel. Gyorsan segítelek át arra a helyre, ahova a tieid lelke kerül. Nem engedhettem, hogy a feljebbvalóid újabb kopókat küldjenek a nyomunkban.

A táborban lévő minden férfi, nő és gyermek a tisztás köré gyűlt, és megbabonázva nézték, ahogy a sámánjuk a lánnyal az oldalán Berengierhez lép. A Felhőtorony varázslója felnézett, de szeméből a félelem helyett a hideg dac sugárzott.

– Én csak Norénért jöttem – mondta a sámánnak, és a lányra pillantott.
– És ugyan miért jöttél el? A vér kötelékén kívül nem köt benneteket össze semmi? Vagy a manifesztátor úr legendás jégszíve hirtelen felengedett? – kérdezte keserű gúnnyal a férfi. – Csak nem atyai szeretet kezdte el felolvasztani?

A férfi tunika alatt hordott páncélingjét alkotó acélszemek a bőrébe vájtak, ahogy az indák még szorosabban a teste köré fonódtak. Felemelte a tekintetét Hujora, beleharapott az alsó ajkába.

A sámán közben intett Norénénak, a lány lótuszülésben leült a szobor elé, kezeit összekulcsolta a hasa előtt, és miután egy utolsó pillantást vetett a mágusra, lehunyta a szemét és koncentrálni kezdett.

Hujor varázsszavakat mormolva az ujjaival összekeverte a forrás vízét a fekete humusszal. A nedves iszapba merítette a mutatóujját és egy kacskaringós jelet rajzolt a lány homlokára. Aztán arcának jobb oldalára egy spirált festett fel. Közben egyre hangosabban dalolt vontatott, több mássalhangzót, mint magánhangzót tartalmazó nyelvén. Minden szava szinte világított az éjszakában Berengier számára. A fák lombja csörögni kezdett, ahogy a szél hirtelen rázni kezdte őket. A manifesztátor érezte, hogy a hirtelen feltámadó levegővihar jéghideg a forró nyári estéhez képest.

A kolmok is összekuporodtak, hogy védjék magukat a hideg elől. Hujor ekkor az övének bal oldalán lógó bőrzacskóból előhúzott egy vékony csontfurulyát, a szájához emelte és játszani kezdett rajta. A mágikus rajzolatokkal ékesített hangszerből zabolázatlan dallamok szálltak, miközben a sámán vékony pókujjai vad táncot jártak rajta, le-lefogva a rajta lévő lyukakat. A levegő megremegett, a szél még erősebben fújt.

Berengier látta, hogy a lány feje felett egy fehér fényből álló cérnavékonyságú repedés jelenik meg a levegőben, ami lassan tágulni kezdett. A belőle áradó jéghideg ragyogás a levegőt is lehűtötte. A talajon pillanatok alatt dér képződött.

A varázsló lehunyta a szemét, és maga elé idézte egy nyolcágú, aranylóan fénylő csillag képét. A sötétségből lassan alakot öltő kép homályos folttá terült szét a férfi lelki szemei előtt. Mintha csak annak a gyertyának a fényére próbálna koncentrálni, mi a fénylő napkorong előtt lobogott.

Nem látta, de érezte a tisztásra érkező légies alakokat. Ékes páncélzattal és fegyverekkel felszerelt harcosok, fantasztikus ruhakölteményekben virító nők és férfiak sétáltak elő a fák közül. Pompás vadak árnyalakjait csalta elő Hujor éneke, amik közül sokkal Berengier csak a Felhőtorony kódexeinek lapjain találkozott, mert vagy távoli tájakon éltek, vagy kihaltak, talán a Túloldal erdeiben és mezőin húzódtak vadászterületeik. A belőlük áradó mágia miatt az általa felidézni próbált jel képe remegni kezdett. A körvonalai elhomályosodtak. Berengiernek fájdalmas és szédítő volt a szemét a csillagon tartania.

Hujor furulyájának hangja sértette a fülét, behatolt a gondolataiba. Berengier koncentrálni próbált, de közben újra és újra emlékek merültek fel tudatának azon sötét részeiből, ahová azokat elküldte. Egy kislány képe jelent meg a lelki szemei előtt, aki mikor ellovagolt a tanyájuk mellett, állandóan a sarkában járt, hangosan kérlelve őt, hogy tanítsa meg arra, amit tud. Ő azonban vagy elengedte a lány szavait a füle mellett, vagy mogorva szavakkal zavarta el. De ekkor ő, a Felhőtorony egyik legeredményesebb tanítványa sem sejthette, hogy milyen útra lép ezzel.

Erre az ösvényre a leány lépett, mikor úgy döntött, hogy ha tőle nem is, talán mástól megtanulhatja a mágia használatát. És elindult az úton, ami a tanyájukról indult, átvezetett a Khonieli Imperium belső területein és a Szoqd sztyeppe határán sorakozó kereskedővárosokon és itt bukkanhatott Hujorra. És végül ő is a fattya nyomába eredt, és az út végén itt hevert, kelepcében a halálára várva, vagy arra készülve, hogy végezzen vele, ha a szertartás sikerrel jár. Továbbra is az aranyló csillagra koncentrált, próbálva kinyúlni a folyton kiélesedő és elhomályosodó energiából font jelkép felé.

Ordítani akart, de magában tartotta. A mellkasában szinte lángolt a harag. Az aranyló jelkép pillanatok alatt vörösbe fordult, és egyre élesedett. A Hujor által játszott dallam betöltötte a levegőt, a fénylő szellemalakok a lány köré gyűltek. A testükből előnövő csápok Noréné belső lényegét alkotó kék folt felé tekeredtek.

Berengier hagyta, hogy a harag tüze elárassza a lelkét, megmerítkezett benne. A düh felpezsdítette ereiben a vért, a szíve hevesen kezdett el dobogni. Az érzés megnyitotta a belső forrásait. A manifesztátor úgy érezte, mintha a bensőjét leöntötték volna kristálytiszta hideg vízzel. Kifújta a levegőt, és hagyta hogy a csillag a vérvörösből újra aranysárga legyen. A belőle áradó fény eltöltötte a csontjait és az izmait. Próbaképpen három pengeéles peremű korongot állított össze a levegőben örvénylő részecskékből. Berengier utasította azokat, hogy vágják át az ágakat.

A szertartást néző kolmok csalódottan kiáltottak fel, mikor a korongok az élükre állva, villámgyorsan pörögve nekiálltak elmetélni a kérges külsejű indákat. Mikor átmetszették azokat, gyorsan ködpárává estek szét.

Berengier felpattant, az indák darabjai a szélrózsa minden irányába szétrepültek. Hujor tovább fújta a furulyáját, csak egy pillantást vetett rá, aztán pislogott egyet. Újabb karvastagságú folyondárok pattantak elő az avar alól. A varázsló hátrapattant, és egy dísztelen kard tervrajzát idézte meg a tudatában. Egy ezüstszürke örvény jelent meg az öklében, ami egy kétpengéjű, éles karddá tömörödött.

Berengier vízszintesen lendítette meg a frissen idézett pengét, átvágva a csápot, elhajolt egy jobbról lecsapó elől, és kettőbe vágta azt.

– Meneküljetek! – kiáltotta Hujor a tisztáson lévő törzsbelieknek. A szemében őszinte aggodalom villant.

A törzsbeliek nagy részének nem kellett szólni, azonnal a sátrak közé vetették magukat felkapkodva kevés vagyonukat és maguk után vonszolva gyermekeiket.

Hat harcos, az átfúrt orrnyergű férfival együtt viszont a manifesztátor felé indult meg, elővonva bronzból készült handzsárjaikat és lándzsáikat. Aztán a mágusra vetették magukat, aki abban a pillanatban gurult el egy a feje felé suhintó inda elől. Pont az egyik kolm harcos előtt állt meg, aki vérfagyasztó harci kiáltással döfte a lándzsáját a földön heverő férfi törzse felé. Berengier villámgyorsan elhemperedett az őt célzó fegyver hegye elől, felugrott és a kardjával átdöfte a támadójának törzsét, aztán hárította egy jobbról rárontó férfi handzsárjának csapását és visszacsapott.

Közben Hujor által játszott dallam gyorsabbá és pattogóbbá vált, ahogy a sámán ujjai gyorsabban kezdtek járni a furulya résein. A Túloldalról az emberek világába hatoló szellemek egyre közelebb keringtek a szobor előtt meditáló lányhoz. Mint a gyertya lángja körül szállongó molylepkék.

A látvány csak még erősebb dobogásra késztette a varázsló szívét. Kardjával hol a húsba mart, hol reccsenve metszette át a varázserő által mozgatott indákat borító kérget, belevájt a lédús, növényi rostok kötegébe.

Hujor egyre vadabbul táncolta körbe a lányt, szinte ráharapott a furulyára. A manifesztátor, aki lendületesen és kiszámítottan forgatta a pengéjét ekkora már csak a harcosok vezetőjével vívott. Az átfúrt orrnyergű kolm széles csapásokkal és gyors döfésekkel ostromolta Berengier védelmét. A varázsló hirtelen hátraszökkent, és a kolm jobb oldalára került és mire az felocsúdhatott, előre döfött. A mágikusan megépített kard pengéje áthatolt a bőrvérten, áttörte magát a bordák között és végül a férfi tüdejében állt meg.

Berengier kihúzta a kardját, és megindult Hujor és a lány felé. Noréné alakja elmosódott az őt körülvevő homályos alakokon át nézve. A belőlük áradó fehér fény sápadttá varázsolta a lány napbarnított bőrét. Egy szellemsólyom szállt a koncentráló leány vállára. Egyre erősebb lett a belőle áradó ragyogás, a körvonalait elvesztette az alakját folyton változtató fényfolttá terülve szét. Berengier a kardját maga elé tartotta, és futásnak eredt.

Hirtelen egy láthatatlan ököl a hasába csapódott, a férfi az ütés erejétől hátraesett és végiggurult az avaron. A fájdalomtól csillagokat látott, de a tanonc korában megtanult mantrákat idézve kizárta a tudatából. Ez segített neki feltápászkodni.

Hujor lenézett az emberei holttesteire. Az arcán látszott a szomorúság.

– Rossz ránézni a népem halottjaira, de tudni azt, hogy érted haltak meg – suttogta maga elé, és felnézett Berengier. – Te is elvesztettél a mai napon valakit, Berengier a Felhőtoronyból.

A manifesztátor bénultan figyelte, hogy a fényfoltból előnyomuló csápok Noréné fülébe és szemébe hatoltak. A lány teste különös, belső fénnyel kezdett ragyogni, ahogy a túloldali entitás hozzákötötte magát a leányhoz és felébresztette a benne lévő varázserőt.

A vadmágus még tapasztalatlan és még nincs öntudatánál – gondolta Berengier. A lány a húsából és a véréből való volt. És ő azt tervezte, hogy hogyan öli meg. Pillanatok alatt összerakott egy tőrt, és gondolatainak erejével Noréné felé fordította. Tudta, hogy ha a lány homlokába dobja a fegyvert, akkor azzal gyors halált ad neki. Tiszta és gyors elintézése egy egyébként később sok gondot okozó problémának.

Berengier felkészült, hogy a fattyába dobja a tőrt.

A leányodba, a véredbe – suttogta valaki tudatának hátsó részéből az ő hangján. Ennek ellenére az egy átható kiáltással is felért.

Berengier összevonta a szemöldökét.

A tisztást betöltő hangos ordítás elvonta a figyelmét a céljától. A varázsló Hujor felé nézett. A sámánt a nyakán kidagadó erekből és a homlokán csillogó verejtékből ítélve pokoli fájdalom kínozta. A lábai és karjai hirtelen a kétszeresükre nyúltak, megdagadtak rajtuk az izmok. A mellkasa megduzzadt. Az állkapcsa előreugrott, szemfogak kezdtek előnőni az ínyéből. A körmei karmokká nőttek.

Berengier a lányának szánt tőrt azonnal az átalakulóban lévő sámán felé taszította. A fegyver Hujor mellkasának bal mellkasába fúródott. A szörnnyé átalakuló mágus előredőlt, és felhördült. Aztán a jobb karjával felnyúlt és kirántotta a tőr markolatát és kitépte a sebből.

A bestia, ami pár perccel ezelőtt még a Hujor nevű férfi volt, jóllakott nagymacskaként mordult fel, miközben a mellkasán lévő mély vágás elkezdett összeszorulni, a szélén lévő bőr pedig egymáshoz tapadt és összeolvadt.

– Nos, úgy látom, hogy ha akarnék, akkor se tudnék a lelkedre beszélni – szólalt meg Berengier, miközben ugrásra készen megállt a lény előtt és annak borostyánszínbe forduló szemeibe nézett.

Az négykézlábra ereszkedett, és a mágus felé indult. Berengier balra szökkent az emberszörny útjából és az oldalába szúrta a kardját. Hujor felordított fájdalmában, megragadta a pengét és egy rántással kihúzta a húsából. Berengier egy újabb tőrt idézett a sámán háta mögé, és alig pár centiméterre a lapockája alá vágta. Viszont az ellenfele egy erőteljes ütéssel a tisztás túlsó végébe vágta a varázslót. Miközben átrepült levegőn, Berengier számára lelassult az idő. Agyának fogaskerekei villámgyorsan peregtek. Arra rájött, hogy a zuhanáskor először a törzse fog találkozni a talajjal. Már érezte a nyirkos avar illatát, és tudta, hogy elsőnek a bordái fognak eltörni és átszúrni tüdejét.

Koncentrálni kezdett, mire a mágikus részecskék, a mellkasa és a hasa körül örvényleni kezdtek és mintába rendeződtek. Pillanatok alatt egy kristályos fénnyel csillogó vért feszült a testén.

A zuhanása, mit hangos csattanás követett, így is fájt, de a mágikusan idézett páncél felfogta az ütközés erejét. Ekkor azonban Hujor már fölé magasodott, és mikor meglátta, hogy él az ellenfele, dühösen felüvöltött. Felemelte a jobb karját és lesújtott Berengier fejére. A varázsló azonban számított erre. Újabb varázslatba kezdett, és a következő pillanatban a levegőben terjengő mágikus éterből sziklakemény kristályvértet és kesztyűt idézett a jobb karjára.

Hujor felbömbölt meglepetésében, mikor a varázsló hirtelen visszafogta a támadását felpáncélozott jobbjával, miközben fémbe burkolt bal kezével jókora csapást mért a szörnyé vált sámán hasfalára.

Az hátratántorodott az ütés erejétől. Berengier pedig mielőtt felállt volna, a lábait és fejének felső részét is vastagon beburkolta a manifesztálódott anyaggal. A helyén egy három méter magas kristályóriás állt, szemben Hujorral, a dühtől remegő és morgó emberállattal.

Egymásnak rontottak. Berengier kemény csapásokkal sorozta a szellemek által irányított sámánt. Már amik betaláltak, mert Hujor sokszor elszökkent a támadások elől és erős ütései nyomán megrepedt a páncél.

A férfi alig látott ki az általa idézett páncélzat sisakján, viszont észrevette a Hujor körül terjengő, halványan derengő felhőt, mikor a sámán a látóterébe ért. A férfi valószínűleg egy elkeseredett alkut kötött a benne lakozó entitással és az átvette a lelke és teste felett a hatalmat.

Mikor még a tanulmányainak elején járt, a Galerth mesternek feltette a kérdést, hogy miért kell a Túloldal hatalmától tartani. A magas és vörös hajú északi férfi bonyolult választ adott, amit az akkor még tízéves fiú nem értett meg. A válasz ott állt előtte a szörnyeteggé vált Hujor képében.

És, hogy milyen sors is várhat a lányára…

A következő pillanatban újra a földre került, ahogy Hujor egy hajítógépből kilőtt sziklaként a mellvértjének csapódott. A sámán ütések záporát mérte a manifesztátor testét burkoló vértre. Ezzel egy időben a talajból az eddigieknél vastagabb és hajlékonyabb indák kúsztak elő jól megtermett férgekként és tekeredtek Berengier páncéllal borított lábaira, erősen szorítva azt. A varázsló próbálta erejével begyógyítani a vértezeten megjelenő repedéseket, de amint egyet beforrasztott, újabb jelent meg Hujor csapásai nyomán. Később már csupán az erejével akarta megerősíteni a vértet. De ez már sokat kivett belőle.

A sámán diadalmasan felüvöltött, mikor a vért hosszan felrepedt és onnantól már kőkemény, fekete karmaival bonthatta fel azt, felfedve ezzel Berengier védtelen mellkasát. A szörnyeteg lenézett legyőzött ellenfelére, és az arca visszanyerte eredeti, emberi formáját. Hujor elnézően elmosolyodott.

– Nos, itt állok feletted, manifesztátor – mondta reszelősen. – Hatalmas erejű varázsló voltál, sok trükk volt a tarsolyodban. Iwal egy hatalmas tehetséget veszít el a személyedben. Jégszíved egy pillanatra felolvadt, és az is a halálodat okozta.

Azzal egy ütésre emelte öklét. De hirtelen a tisztás vége felé nézett. Már egy szellem sem volt a tisztáson. A szertartás végeztével eltakarodtak. Egy apró alak közeledett bizonytalan léptekkel. Noréné volt az, a körülötte gomolygó, világító pára tanúskodott arról, hogy az összekapcsolódás a túloldali szellemmel megtörtént.

– Nos, új sámánt köszönthetünk – mondta ünnepélyesen Hujor. – Látod, apád is itt van, látta a beavatásodat. Igaz, Jégszívű Berengier, legalább mondd a lányodnak, hogy büszke vagy!
– Egy bestiát csináltál belőle – suttogta a varázsló.
– És ettől az embertől akartad, hogy büszke legyen rád – szólt oda a sámán, és újra csapásra emelte a kezét.
– NEM! – kiáltotta Noréné.

A karámokban szorongó vadbivalyok felbőgtek és nekirontottak a kerítésnek. Berengier pedig érezte, hogy a lányból hullámok érkeznek, egészen a tábor széle felé. Hujor meglepetten nézett a lányra, és aztán Berengierre…

A következő pillanatban hangos csattanás hallatszott, mikor az állatok kitörtek börtönükből, és végigszáguldottak a táboron a patáikkal letiporva a sátrakat és a törzsbeliek ott hagyott társait…

A sámán meg se tudott nyikkanni, mikor a földből hat inda pattant elő. Az egyik a derekára tekeredett, a többi pedig a karjaira. Lerántották Berengierről és a földnek szegezték a még bömbölő félembert. Pontosan a rárontó bivalyok útjába, akik pillanatok alatt áttiportak rajta, mielőtt eltűntek volna az erdő sötétjében.

Noréné azonnal az apja mellett termett és kezét nyújtotta neki. Berengier azonban úgy tápászkodott fel, mintha nem is lett volna ott a lánya, és ránézett összetört, de még mindig lélegző Hujorra.

– Ugye a kolmok, amint a sámánjuk gyengének bizonyul, akkor száműzik és újat választanak helyette? – kérdezte a lányt.
– Igen.
– Jó, akkor maradj! – felelte Berengier, és a tekintetével a köpenyét kezdte keresni.
– Hogy micsoda? – kérdezte a lány döbbenten. – Mindezt azért csináltam végig, hogy megmutassam, hogy én is vagyok olyan jó, hogy büszke legyél rám.
Berengier nem találva a számára értékes ruhadarabot a lányára nézett. A levegő valahogy hűvösebb lett körülöttük.
– Félig már a Túloldalon vagy – felelte a varázsló. – Nem vihetlek vissza az Imperiumba.

Elindult az erdő felé, csak előre figyelt. Határozott léptei ellenére azonban nem tudta, mit tegyen. A Bélen család utolsó örököse volt, mióta minden rokona meghalt, mikor az uradalmukat sárkányfattyak dúlták fel. Ő csak azért maradt életben, mert akkor már rég a Felhőtoronyba folytatta a tanulmányait.

– Akkor a nyomodban leszek – válaszolta a lány. – Csak egy valahogy rázhatsz le.

Berengier megállt.

Annak ellenére, hogy a birtokán szolgák és a hűbéresei vették körül és gyakran meglátogatták a barátai, egyedül volt. Az utána siető lányra sandított. Nem szólt semmit, elindult kifelé a tisztásról az erdő széle felé, ahol a kikötött lova várta. A lány pedig követte.

Előző oldal Stephen Rackham
Vélemények a műről (eddig 4 db)