Kedvenc rejtélyeim

A jövő útjai / Konspiratológia (714 katt) Homoergaster
  2015.11.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/1 számában.

A világ tele van fura esetekkel, amikre a legújabb kor állítólag felvilágosult embere csupán legyint. Megfigyelésem szerint ez abból ered, hogy a materializmus, ez a modern nyavalya, kiöli a természetes vágyat és hajlamot a furcsaságok iránti érdeklődésre. Az anyagelvű ember abban hisz csupán, amit a tudomány felkent apostolai bemutatnak neki, mint létezőt. A többit ásatag babonának és szenzációhajhász szélhámosságnak tekinti. Ez az előzetesen kialakított álláspont lehetetlenné teszi a számára, hogy megismerkedjen egy-egy furcsa eset vagy jelenség részleteivel, hátterével. Ugyanakkor a materializmus újfajta szorongásokat és félelmeket szül, melyeket pedig ugyanez a dogmakör megpróbál gyógyószeresen kordában tartani.

Az, aki mégsem hajlandó mindent elhinni, amit a modern inkvizíciók az egyedül helyesnek és üdvözítőnek hirdetnek, egyszerűen fantaszta és bolond. Vagyis pont a megfelelő helyen publikál, ha a Lidércfény című amatőr folyóiratban szemezget, már talán megszokottan szubjektíve, az őt érdeklő különös históriákból...

Az abszolút kedvencem az úgynevezett roswelli incidens és annak előzményei, következményei, egyszóval vetületei. Erről a valóban meglepő históriáról annyian írták már, hogy egy más bolygóról jött űrhajó zuhant le ott Új-Mexikóban, hogy egy titkos katonai projekt kísérleti gépe zuhant le, hogy egy meteorológiai léggömb hullott le, és hogy egyáltalán semmi sem történt ott, amivel egy egész könyvtárat simán dugig lehetne tömni. Ennek ellenére, ha elfogulatlanul, azaz egyik variáció mellett sem állást foglalva nézzük ezt az izét, akkor fogalmunk se lesz róla, hogy tulajdonképpen mi a fene történt.

A hivatalos álláspont – az USA légierő máig érvényes közleménye – elfogadása nem egyéb a bevezetőben említett kényelmes önálltatásnál. Nem csak azért, mert az „ufológusok“ nem bolondok, noha szokás őket annak tartani. Legalábbis némi logikus gondolkodás után beláthatjuk, hogy ha a semmiből próbálnak valamit csinálni, azzal a saját ügyüknek ártanának a leginkább. Ha az emberfia hajlandó komolyan kutatgatni, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a lufi gyenge mese. Annak a katonai elhárítás sem csinált volna ekkora hajcihőt. Egy légkörszonda leesése akkoriban, azon a környéken teljesen hétköznapi eseménynek számított, nem pedig incidensnek.

Akkor talán ennyi rizsa és körítés után következzen egy rövid ismertető, dióhéjban erről a bonyolult és rejtelmes ügyről. A színhely: Új-Mexikó, Roswell kisváros és a környező puszta, elsősorban William Brazel gazdálkodó farmja. Az időpont: 1947 júliusa. Két esztendeje ért véget a világháború. A világ akkoriban egyetlen atomcsapás-mérő egységének, az 509- eseknek támaszpontja is itt van. Július 4-én hatalmas vihar tombolt a környéken. Három nappal később, 7-én jön a hír Brazeltől, hogy valami van a mezőn, a birkák meg nem legelnek. Jesse A. Marcell őrnagy nem tétovázik, kimegy a helyszínre, és begyűjti a roncsot.

A roswelli Dalily Record cikke így kommentálja az eseményt: „Marcell őrnagy és alakulatának része kiment a farmra és kiemelték a korong alakú tárgyat, majd átszállították azt egy magasabb szintű főhadiszállásra...”

Eddig a hír, amit aztán villámsebesen visszavontak, hogy kezdetét vegye a máig tartó tagadás. Vajon valóban egy idegen űrhajó zuhant le, ahogy azt a makacs legenda állítja évtizedek óta? Van ezzel kapcsolatosan olyan elmélet is, hogy a CIA és az FBI közös diverziója ez a Zéta Reticuli-ről jött csupa szem vonalemberek meséje. Ezzel az akcióval sikeresen ellepleztek valami más, még megdöbbentőbb dolgot. A hivatalos verzió szerint a titok nem létezik, és amit Marcell őrnagy ufónak nézett, az egy ún. Ravin légkörszonda volt. Ha ezt elfogadjuk, akkor elhisszük azt is, hogy az őrnagy egy fantaszta, egy idióta, akinek semmi keresnivalója sem volt az 509-eseknél. Vagy tényleg ennyire mélyen volt a mérce, a világ első atombombázó egységénél, vagy amikor elvállata a hivatalos idióta szerepét, parancsra tette. Én az utóbbira voksolok.

Walter Haunt hadnagy, az 509-es bázis információs tisztje élete végéig mélységesen bánta azt a közleményt, amit július 8-án a korongról kiadott. Amikor leszállt a sötétség erre az eseményre, és beindult a ködösítés, neki sok kellemetlensége támadt. A sistergő telefonvonalak másik oldalán zaklatott tábornokok káromkodtak, az ügy mielőbbi elaltatását követelve. Néhány órával később már légkörszonda volt a lezuhant tárgy. A sztori, mely szerint a begyűjtött tárgy egy szonda volt, elég hitványra sikeredett, egyben fokmérője annak az általános berezelésnek, ami a kibontakozó nyilvánosság okán a katonai vezetésen eluralkodott. Hamarosan már a sajtónak is feltűnt a kétségbeesés, és már nem azt feszegette, hogy csészealj zuhant-e le, hanem hogy egyáltalán mi a túró történt? Mert valaminek történnie kellet, ha ekkora gáz van!

A ködösítők között olyan nevek vannak, mint W. H. Blachard ezredes, a szonda sztori „gazdája“, a roswelli bázis parancsnoka, aztán Payne Jennings, az utódja, aki egyébként később eltűnt a Bermuda-háromszögnek elnevezett térségben, és egy „húzónév”: Harry Truman, az USA akkori elnöke.

Eléggé időszűkében voltak a hivatalosak. A roncsok begyűjtése még javában folyt, amikor Marcell őrnagy eljátszotta hivatalos idiótát. Állítólag két helyszín is volt. A katonák legfőbb problémája a rengeteg törmelék mielőbbi összeszedése, és a döbbent bámészkodók elzavarása volt. Az eltanácsolt civileket megpróbálták később megfélemlíteni, a hazafiasságukra apelláltak, hogy tartsák a szájukat. Közben teljes gőzzel működött az ellenpropaganda. Ebből is az ún. szürke propaganda bizonyult a leghatásosabbnak. Ennek lényege, hogy úgy teszel, mintha megértő lennél az ellenféllel (ezek lennének a szemtanúk!), közben minden módon rossz hírüket kelted. A kiszivárgott lényeges adatokat megmanipulálták. Többször változott a helyszín, időpont és a tárgy alakja, nagysága. A suttogó propaganda – értsd: pletyka – segítségével piszokul összezavartak mindenkit. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor is szabad a gazda, lehet találgatni, akár egy társasjátékban.

Kétségtelen, hogy valami történt ott és akkor. Elindulunk a tagadásból, amihez nem csak a szkeptikusoknak, hanem a többieknek is joguk van. Nem történt semmi, hidegháborús hisztéria és katonai arrogancia. A következő mezőbe lépve a lufi megoldás jön, hülyegyerekeknek. Tovább tekintve fontolóra vehetjük a katonai kísérlet kudarca c. magyarázatot. E szerint valami szupertitkos hiperizé romlott el és pottyant le. Most jön a fantasztikum. Ezek közül az egyik kedvelt a Zéta Reticuliról jött felderítő űrhajó katasztrófája. Van olyan elképzelés, mi szerint a lezuhant tárgy utasai emberek voltak a jövőből! Ott van még az oszcilláló világegyetem elmélete, a párhuzamos világokkal, a következő Atlantisz, amelynek túlélői lennének a kis szürkék. Vagy a sírjából kirángatott, újraélesztett üreges Föld elmélet.

Na persze van még egy magyarázat, mely indokolhatná a hisztériát. E szerint a náci birodalom nem vesztette el teljesen a háborút. 1944-ben sikeres tesztrepüléseket hajtottak már végre egy diszkosz alakú repülővel, de már nem volt idejük a prototípuson kívül többet legyártani. A legenda szerint a műszaki apparátus sikeresen elmenekült az Antarktiszra, és ott továbbfejlesztette a modellt.

Aki ezt esetleg túl vad dolognak tartja, annak felidézném az ugyanez év (1947) elején, az USA haditengerészete által megtartott hadgyakorlatot az Antarktisz térségében. Hivatalosan a nukleáris tél körülményei közötti harcászat volt a program. A hangzatos „High jump“ fedőnevű akciót négy hónaposra tervezték, ám három hét után a Richard Byrd admirális vezette kompánia – 13 hadihajó, 4700 ember – megpucolt, és nyugodtan le merem írni: pánikszerűen, onnan. Byrd admirális a vizsgálóbizottság előtt azt vallotta: „A hadseregnek fel kell készülnie egy sarki régióból érkező támadásra. Egy újabb háború esetén olyan járművekkel kell majd szembenéznie, amelyek hihetetlen sebességgel képesek repülni...”

Az admirálisnak nem csupán azért kellet bizottság elé állnia, mert hamar hazajött. Számot kellet adnia a jelentékeny ember- és hadianyag veszteségéről is, amit abban a térségben elszenvedett. Állítása szerint mindössze félórás csatában. Ez után következett a júliusi katasztrófa, amit akár „győzelemnek” is felfoghatunk. Ehhez kapcsolódóan makacsul tartja magát az a szóbeszéd, mi szerint az USA nem túl sikeres háborút vívott – esetleg vív – az idegenekkel. E szerint az ufók is két pártra szakadtak, vannak az emberekkel cimborálók, és ellenségesek...

A kedves olvasó, midőn idáig jutott, esetleg arra a következtetésre jut, hogy mindez egy viszonylag új keletű hisztéria csupán, a világégés utáni atomvégtől rettegő emberek közös hallucinációja, amit esetleg a titkosszolgálatok saját érdekükben manipuláltak. Könnyen lehet, hogy ez az igazság. A baj ezzel az elmélettel csupán az, hogy a modern kor előtti emberek évszázadok, évezredek óta regélnek repülő tárgyakról és azok leszállásáról. Ezen híradások a barlangrajzoktól a szentélyek domborművein át a templomok falfestményeivel bezárólag mind a hidegháború előtt készültek. Sokkal. Ezekre most nem térnék ki, mivel háromszor ennyit lehetne bekörmölni róluk, mint az eddigiek. Arra biztatnék mindenkit, kutatgasson, érdekes téma.

Most inkább visszatérnék a huszadik századba, amiről egyesek megalapozottnak tűnően azt állítják, hogy nem is annyi. Ebben az időszakban a német rakéta és csupaszárny repülőgép kísérletek mellett, melyeknek szintén jelentős irodalma van, volt még egy előzménye az UFO hisztériának. Ez az 1943-as évben lezajlott, ún. Philadelphia-kísérlet volt. Ez egy háborús projekt volt, melynek az volt a célja, hogy a német mágneses aknák ellen védetté, „láthatatlanná” tegyék a hajókat. Szól arról a fáma, hogy a kísérlet túl jól sikerült, és a DE173 jelű, Eldridge nevű, a gyárból újonnan kikerült hadihajó valóban láthatatlanná lett. Nagy erejű mágneses mezőt hoztak létre a hajótest körül, amitől ez láthatatlanná vált, aztán a szó szoros értelmében kizuhant a térből és időből. Az a köd, amit megfigyeltek a hajó körül a kezdeti fázisban, a szemtanúk szerint nagyon hasonlít a Bermudák térségében időnként tapasztalható, időjárástól független ködre. A „majdnem eltűntek” számoltak be erről. A kísérlet állítólag egészen 1956-ig tartott, bár mások szerint ma is zajlik.

Az én felfogásomban ez egy láncolat. Hogy miért? Van egy tetszetős elmélet, mely azt állítja, hogy az idegenek – párhuzamos sík emberei, a Philadelphia-kísérlet óta érdeklődnek a Föld iránt. Erre még rátett az atomenergia – először is mint bomba – felhasználása. Bevallom, én nem vagyok lelkes Reticuli-hívő, de a sorozatjelleg azért feltűnt. Ebbe a sorba beleillik az a másik eset, ami szintén a kedvencem.


A Flight 19 repülőraj ügye

A történet több mint két évvel a hadihajós eset után, 1945. december 5-én délután kezdődött. Az USA haditengerészetének öt darab TBM 3AVENGER típusú torpedó bombázója ezen a napon egy rutinfeladat elvégzésére, Charles Taylor hadnagy vezetésével 14 órakor felszállt. A raj feladata az volt, hogy a Bimini-szigetektől északra lévő Chicken Shoalsnál gyakorló támadást hajtson végre egy hajóroncson. A pilóták és a legénység tapasztalt repülők voltak, így a gyakorlat rutineseménynek ígérkezett. 15 óra 15 perckor a raj befejezte a gyakorlatot, és továbbrepült. Ekkor a Fort Lauderdale-i repülőtér tornyában a rádiós a következő üzenetet fogta.

Tayor hadnagy: „Hívjuk a tornyot, vészjelzés, úgy tűnik, eltértünk az iránytól. Sehol sem látjuk a szárazföldet... Ismétlem: sehol sem látjuk a szárazföldet!”
Torony: „Mi a pozíciótok?”
Taylor: „Nem vagyunk biztosak a pozíciónkban. Úgy néz ki, eltévedtünk.”
Torony: „Forduljatok nyugat felé!”
Taylor: „Nem tudjuk, merre van nyugat. Minden furcsa... Semmilyen irányt nem tudunk megállapítani. Még a tenger sem úgy néz ki, mint kellene.”

15 óra 30 perckor a bázis vezető oktatója elfogott egy beszélgetést az éterben, amint valaki egy Powers nevű pilótától azt kérdezte, mit olvasott le az iránytűről.

Powers válasza: „Nem tudom, hol vagyunk, úgy látszik, a legutóbbi fordulónál eltévedtünk.”

A raj legénysége közötti üzenetváltásnak a fő témája ekkor már az üzemanyaghiány, a 100 km erősségű szél és a kiakadt iránytűk voltak. 16 órakor Taylor hadnagy egy rádióadás szerint átadta a parancsnokságot Stivers kapitánynak. Eközben azt hitték, hogy a Mexikói-öbölben vannak. A Flight 19 utolsó fogható üzenete állítólag így hangzott:

„Úgy fest, mintha... fehér víz fölé jutottunk... teljesen eltévedtünk...”

Közben a raj felkutatására kiküldött Martin Mariner hidroplán is eltűnt. Így most már öt helyett hat repülőt és 28 embert kerestek. Az eltűnés napján megkezdett keresést a sötétedés miatt félbe kellett szakítani, a parti őrség hajói azonban éjszaka is keresték a túlélőket.

Másnap a történelem egyik legnagyobb keresési akciója vette kezdetét. 240 repülő, a Solomon repülőgép anyahajó további 67 gépe, 4 romboló, több tengeralattjáró, a parti őrség 18 hajója, a Banama River-i tengerészeti reptér gépei, a bahamai brit flotta és légierő egységei és magángépek kutattak. Nem találtak semmit. Átvizsgáltak 100 000 négyzetkilométernyi víztükröt és szárazföldet az Atlanti-óceánban, a Karib-tengeren, a Mexikói-öbölben, a floridai szárazföldön és a környező szigeteken, 4100 órát töltve kutatással, hiába. Több héten á naponta átkutatták Florida és Bahama strandjait, nem sodródott-e ki valami roncs vagy azonosítható tárgy. Mindhiába.

A tengerészet vizsgálóbizottsága minden anyagot megvizsgált, a hadbíróság pedig felmentette a műszaki ellenőrzésért felelős tisztet, ám nem lettek okosabbak. Így foglalta össze Wingard kapitány a sajtónak ezt: „A vizsgálóbizottság tagjai még egy félig elfogadható jelentést sem tudtak összehozni az esetről.”

Az is kiderült és a sajtó harapott rá, de nagyon, hogy a legénység egyik tagja, Alan Kosnar őrmester, guadalcanali veterán, orvosi igazolást kért, hogy ne kelljen repülnie. Nem tudta megindokolni, hogy ezt miért kérte, de nem repült el a rajjal. Különös, hogy a raj a repülőtér jelentése szerint teljes létszámmal startolt. Mintha valaki az utolsó pillanatban elfoglalta volna a szabad helyet. Azonnal létszámellenőrzést tartottak, de az alakulat egyetlen tagja sem hiányzott!

Huszonnyolc év telt el, amikor kiderült, hogy Taylor hadnagy még mondott valamit, közvetlenül a raj eltűnése előtt. Állítólag ezt hadarta a mikrofonba: „Ne gyertek utánam! Úgy néznek ki, mintha az űrből jönnének!...”

Mintha... Erről a mintha az űrből gyönnénekről eszembe jut egy eset, midőn bizonyosan a kozmoszból jöttek. Hogy kicsodák? Hát ez az! 1991-ben, az akkori Magyarország c. hetilap, az akkor még szovjet Komszomolszkoje Znamja c. újság híradása nyomán egy cikket közölt egy, a világűrből az Atlanti-óceánra érkezett űrkabinról, melyet egy hadihajó kihalászott, és houstoni űrbiológiai központba szállított. A kabin legénysége valamiféle tetszhalott állapotban volt, és bizony nem Amerikában látták meg a napvilágot. Németek voltak, és 46 évet voltak fenn. Persze a legcifrább az volt, hogy az emberek éltek, meg az, hogy milyen pályán keringtek odafenn, hogy nem vették észre őket?

Ez az eset, ha igaz, kissé megváltoztatja az elsőbbségi sorrendet a világűr meghódításának dicsőségtablóján. Mellesleg a levegő meghódítása körül is kérdőjelek vannak. Azt mindenki tudja, hogy hivatalosan 1903 decemberében kezdődött, amidőn a Wright fivérek először emelkedtek néhány méternyire a Kitty Hawk homokdűnéi fölé. Azonban – nem hivatalosan – 1896 novemberében egy nyilvánvalóan emberkéz alkotta gépezet jelent meg az égen San Francisco fölött. A következő év tavaszán tetőzött a léghajóláz. A keleti parttól a nyugatiig, Chicagótól Texasig mindenütt látták a szerkezetet. A hivatalos repüléstörténet nem említi az eseteket, viszont a szociológusok és folklórkutatók annál inkább érdeklődtek.

A legérdekesebb állítólag a legénység volt, csak annyit tudni, hogy furcsák voltak – akármit jelentsen ez akkori viszonylatban – és teljesen vegyes összetételűek. Újságok vezércikkeiben találgatták, hogy ki építette, beszámolókat írtak sejtelmes éjszakai fényekről. A dolog odáig fajult, hogy maga a nagy Edison is megnyilvánult az ügyben. Tagadta, hogy a léghajót ő építette volna. 1897 őszére eltűnt az égről a fura léghajó, és a század végére már mindenki elfeledte azt...

Befejezésül mi mással példálózhatnék, mint egy amerikai filmmel, amely nagy siker volt a moziban, aztán tévésorozat készült belőle, máig futva a kereskedelmi adókon. A Csillagkapuról van szó. Ebben a féreglyuk elmélet új köntöse köszön ránk, és sejteni engedi, hogy ez már titkos, létező technológia. Na és persze mindenkinek eszébe juthat az X-akták is a fura epizódjaival. Egy ideje már sokan úgy tekintenek az efféle fantasztikus filmekre, mint tudat-előkészítő hatásokra, amelyekkel a jövendő nagy áttöréseket hozzák be a köztudatba. Nem csak a Csillagkapu ilyen, mely egy kedves ismerősöm vesszőparipája. Azt látom, ha körülnézek, hogy a világ telis-tele van furcsaságokkal, rejtelmekkel. Csak látni kell, nem csak nézni. A világ másmilyen...

Előző oldal Homoergaster