Sorsvonat

Szépirodalom / Novellák (927 katt) macika
  2015.11.26.

Olyan nap volt, mint a többi, fáradtan, szomorúan lépkedtem hazafelé, elterveztem, hogyha hazaérek, eszem, veszek egy forró fürdőt és pihenek. Az járt a fejemben, hogy nem tudom, meddig bírom, nagyon sokat kell itt dolgozni, és gyengének érzem mindig magam. Arra riadtam fel a gondolataimból, hogy mellém lép egy férfi, és így szól.

- Szia, már régóta figyellek, mehetnénk együtt, én is arra megyek, amerre te.

Először arra gondoltam, hogy elküldöm, de mikor belenéztem fekete szemébe, csak ámultam. Nem válaszoltam, mentem tovább. Nagyon jóképű férfi volt, szemei ragyogtak, és az a csodálatos, fehér fogsora, azt hittem, hogy ilyen szép, szabályos fogsor nem is létezik, csak a filmekben, sötét barna haja, izmos teste, nagyon meglepődtem, mit akarhat tőlem ez a jóképű férfi. Hirtelen megálltam és megkérdeztem.

- Ismerjük mi egymást?
- Nem, de nagyon szeretnélek megismerni, szeretnék veled sokat beszélgetni, hogy megismerjelek, jó? Ne félj tőlem, nem akarlak bántani, szeretnélek meghívni egy kávéra.

Arra gondoltam, miért ne, és be kell vallanom, hogy nagyon tetszett ez a fiú nekem. Belenéztem abba a gyönyörű szemeibe, és így szóltam.

- Jó, rendben van, de csak egy kávé!
- Oké! Itt van is egy kis aranyos cukrászda, gyere!

Elindultunk és valóban nem volt messze, az úton végig beszélt, nem is tudom, miről, mert közben azon tűnődtem, milyen kár, hogy nekem soha nem volt ilyen jóképű fiúm. Őt, biztos meg tudnám szeretni, és tetszett, hogy olyan közvetlen velem, mintha már évek óta ismernénk egymást, és olyan vidám volt! Nagyon imponált nekem. Beszélt, kézzel, lábbal magyarázott, elnevettem magam. Láttam rajta, tetszik neki, hogy jó lett a kedvem. Megérkeztünk, a kerthelyiségben foglaltunk helyet, és vártuk, mikor jön a pincér, már én is úgy éreztem magam, mintha évek óta ismerném, hallgattam, kacagtam, végre évek után először mondhattam azt, hogy felszabadult, vidám vagyok, már fáradtnak sem éreztem magam: Boldog voltam!

Kihozták a kávét és az italunkat, megkérdeztem tőle.

- Te is itt élsz ebben a városban?
- Nem, de elég sokszor vagyok itt, most is egy hétre jöttem, utána haza megyek. Minden hónapban itt töltök néhány napot a nagy szüleimnél.

Részemről sajnos le is zártam a kérdezősködést, de ő csak mondta ezerrel.

- Nem vagyok nős, mert még nem találtam meg az igazit, tudom, hogy nem hiszed el, én mindig olyan nőt képzeltem el magamnak, mint te!

Persze nevettem, de valahogy abban reménykedtem, milyen jó is lenne, ha igazat mondana. Beesteledett, és elindultunk haza, tudtam, hogy felelőtlen leszek azon az éjszakán, de akkor semmi sem érdekelt, csak az, hogy vele lehessek, hogy újra élhessek. Felmentünk a lakásomra, még nagyon sokat beszéltünk nevettünk, egymást etettük, szerettük. Nem is akartam elküldeni, érezni akartam a teste forróságát, a keze simogatását, nagyon jó volt vele minden, szerettem volna, ha soha nem kell felébrednem ebből a csodálatos álomból. Megismertem egy vidám, csodás férfit, azt sem bántam volna, ha soha többé nem látom, ha nem hallom bársonyos hangját, csak azt akartam, hogy akkor és ott szeressen, dédelgessen. Nem tudom, mikor aludtunk el, csak azt, hogy isteni volt a szex is vele.

Mélyen elaludtunk. Már magasan járt a nap az égen, mikor kinyitottam a szemem. Felhívtam a munkahelyemet, és szabit kértem, mert vele akartam tölteni ezt a pár napot. A négy napnak minden percét együtt töltöttük, nagyon jó volt, minden egyes perc! Boldog voltam, nem éreztem kiégettnek és üresnek magam, vidám voltam, és be kell vallanom, hogy beleszerettem egy kicsit. Úgy elröpült ez négy nap, tudtam, hogy el fog menni, mégis, amikor eljött az idő, azt hittem, nem élem túl.

- Most el kell mennem, de két, három nap múlva visszajövök, ne sírj, te buta, érezned kell, hogy szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, nagyon sietek vissza!

Elkísértem az állomásra, és végig csak szipogtam, de annyit beszélt, hogy már nevettem is. Majdnem belesüketültem, mikor a hangos bemondó közölte, hogy indul az a vonat, amivel ő el fog menni...

Olyan szorosan öleltük egymást, a fejemben cikáztak a gondolatok, soha többé nem fogom látni, nem fogom csókolni, nem fogom ölelni. Ő, csak egyre erősködött.

- Sietek, mert nagyon szeretlek - Ezek voltak az utolsó szavai.

Sokáig néztem a tovatűnő vonat után, integettem, és az villant át az agyamban, hogy ez a vonat elvette tőlem őt, a vonat, amit talán úgy nevezhetnék, hogy sorsvonat...

Hazafelé indultam, a telefonom csörgött, úgy kaptam elő, mintha az áram rázott volna meg, igen, ő volt! Nevettem, de nem sokáig. Felvettem a telefont, és már mondta is.

- Tudnod kell, hogy téged szeretlek, de hazudtam neked, soha nem bocsátanál meg nekem, feleségem és két gyermekem van. Kérlek, próbálj megérteni.

Végig sem hallgattam, kinyomtam a telefont. Nem sírtam, csak összetörve ballagtam haza. Otthon elgondolkodtam, milyen bolond is vagyok, hideg zuhanyként ért minden szava! Valahol a szívem mélyén éreztem, hogy így lesz. Ennyi volt a csoda, négy nap… Kezdődtek a fájó hétköznapok, minden nap ugyanaz, mindennapi fáradtság, szomorúság. Egyik nap nem éreztem jól magam, elmentem orvoshoz, és valami isteni hírt közöltek velem!

- Ön terhes - mondta az orvosom.

Olyan nagyot ugrottam! Az orvost magamhoz öleltem, végre boldog voltam újra, végre éltem újra!

Esténként, mikor simogatom a pocakomban fejlődő tüneményt, azon jár az eszem, hogy a sorsvonat, ami elvitte azt az embert, akit szerettem, elhozta nekem azt, akit még, ezerszer is jobban szeretek, mint őt. Boldog vagyok! Nem akarom, hogy tudjon az én kincsemről, hisz évek óta erre vártam, egy kis tüneményre, hogy érdemes legyen élnem. Nem haragudtam már rá, egy kicsit hálás is voltam neki, mert visszaadta az életemet. Megajándékozott egy csodás kis babával, akit most a szívem alatt hordok, akit a lelkemmel átkarolok, aki már most mindenkinél többet ér nekem, mert Ő az életem.

Előző oldal macika