Kígyóvonal XI.

Szépirodalom / Novellák (488 katt) kisjankó
  2015.11.26.

Márciusi reggel volt. Kálmánt az a hangulat lepte meg, amely szilenciumra érkezésükkor fogadta őket. Feszültség, nyugtalanság kavargott a levegőben. Egyszer csak váratlan hirtelenséggel megszólalt az egyik végzős.

- Láttok-e valamilyen szokatlant az eddigiekhez képest? Ha igen, akkor azt tartsátok meg magatoknak! Nehogy egy ártatlannak tűnő nesz is kiszivárogjon ebből a teremből, mert az életeteket kockáztatjátok.

Ez a kemény és határozott hang arra késztette őket, hogy jobban szétnézzenek a teremben. S akkor vették észre, hogy hiányzik a Sztálin-szobor. Nemsokára azt is megtudták, hogy azt éjszaka valakik összetörték. A fiúk viselkedéséből arra következtetett, hogy ők, a nagydiákok lehetnek a tettesek. A nyomozók titkot tartottak, nem akarták, hogy tudjanak róla, miért vannak az iskolában. Hozzájuk nem mentek be, a tanári szobában zajlottak az események. A végzősök továbbra is nyugtalanok voltak. Attól nagyon féltek, hogy a fikák elárulják őket. Egy óvatlan pillanatban a véndiákok szószólója, aki különben jogra készült, elkezdte fenyegetni, lökdösni, s még ütlegelni is. Kálmán viselkedéséből, a szokásaiból, az általános magatartásából ítélve, őt tartották legveszélyesebbnek. Sikerült azonban valahogy kiszabadulnia. Felállt hirtelen, kiugrott az ajtón, és szaladt le a tanáriba. A szóvivő utána rohant, úgy érezte, hogy most már tényleg minden elveszett. Ezzel biztosan lebuktak.

Kálmán a tanári előtt hirtelen megállt, és visszafordult. Úgy gondolta, hogy igazán hősök, akikkel együtt élnek. Valami olyat tettek, amivel elárulták, hogy általában elégedetlenek az emberek a mindennapokkal. Otthon Apától is mind gyakrabban hallott olyan megjegyzéseket, amelyek igazolták, hogy az emberek elégedetlenek helyzetükkel. Annál sokkal jobbra vágytak. Kötelező beadások, magas adók keserítik meg az életüket. Mindezt nyugodtan végiggondolhatta, míg visszaértek a terembe. A szóvivő nem akarta hinni, hogy gyerek létére annyira pontosan látja, mi történik körülötte, s hogy annyira tisztán és alaposan gondolkozik.

- Hallgatni fogunk, hallgatni, mint a sír. Annyit mi is megtehetünk, hogy részünk legyen a jogos követelésekből. Oldódott a feszültség. A tanárok úgy vettek részt a nyomozásban, hogy valamelyest eltereljék a figyelmet tanítványaikról. Végül is semmit nem tudtak bizonyítani, s az ügy úgy zárult le, hogy a véndiákok még fenyítést sem kaptak.

A tanév a vége felé járt. Még egy hónap sem volt az év végi vizsgákig. Kálmán azt még arra használta, hogy minél jobban felkészüljön a vizsgákra. A készülődéseknek volt egy kis szépséghibája. Matematikából megkapták az előkészített tételeket megszámozva. A diákok ősi fegyveréhez, a puskázáshoz folyamodtak. Kidolgozták a tételeket, elkészültek a puskák. A tétel kihúzása után, a megadott szám szerint előre dobták a puskát, s úgy gondolták, hogy ezzel minden meg van oldva. Rákerült a sor, kihúzta a tételt, beült a padba, s kevés várakozás után előre repült a cédula. De hát hogyan? Pontosan a katedra előtt landolt, a tanár úr természetesen azonnal észrevette. Odament hozzá, kivette kezéből a papírt, megnézte, és szokása szerint, románul azt mondta.

- Tovarǎşu Egress, vii la toamnǎ (Egress elvtárs, jössz ősszel)!

Más tárgyakból jól vizsgázott, de ezzel megpecsételődött a nyári vakációja.

Hazaérkezett. Június második fele kezdődött. Eső alig esett, a nap egyre jobban perzselt. A rétek elveszítették üde zöldjüket, a hőség rátelepedett a kapálók vállára. Egyetlen pihenőnapot sem adtak Kálmánnak. Azonnal csatlakozott a kapálókhoz. Hat-hét ember sorakozott egymás mellett, őt a sor közepére állították. Jobbról is, balról is kapta a jó tanácsokat. Körül kellett kapálni a kukoricaszár földjét, a tövét kigyomlálni a gaztól, s a földet úgy otthagyni, hogy a következő kapáláskor, mikor fel kellett tölteni a növény tövét, legyen elég földje. A gyomlálást gyakran elkerülte, ráhúzta a földet a gazra, hogy ne vegyék észre. A kapások közül gyakran sokan elmaradtak más teendők miatt. Olyankor csak rá, meg Jolán nénjére maradt a kapálás. S az elég gyakran megtörtént. Reggel már korán beálltak ketten a táblába, hogy a friss levegőn eredményesebben végezhessék a munkát. Hosszú napok teltek már el. Kezdett fogyni az ereje, kitartása Kálmánnak. Mind nehezebbnek és nehezebbnek érezte a munkát. Fájt a dereka, az izmai megfeszültek. Hirtelen letérdelt, és úgy kezdett csápolni a kapájával.

– Mit csinálsz, te, nem szégyelled magad? Mit szólnak, akik látnak? - mordult rá Jolán.
– Pihenni akarok, nem tudom folytatni.
Jolán nevetni kezdett.
– Ilyesmit is csak tőled lehet látni. Kezdem érteni, miért kedvesebb neked a tanulás: szabadulni akarsz, s kimászni a szegény emberek szakadékából.
– S azért mindent meg is teszek! Születésem pillanatától tudom, hogy nem fogom elviselni azt a sorsot, amelybe beleszülettem. Küzdeni fogok, és megteremtem magamnak a mesebeli Eldorádót.

Előző oldal kisjankó