Fatal error

A jövő útjai / Novellák (652 katt) Homoergaster
  2015.11.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/10 számában.

Ezt az írást a Lidércfény gyökér viccek topikja egy bejegyzése ihlette évekkel ezelőtt. Így kívánok tisztelegni a Terminátor saga első darabjának 30 évvel ezelőtti, 1984. október 26-i világpremierje előtt.

A szerző


2029 – Háború, hiba háború!

A gyártórészlegben teljes volt a zűrzavar. A gépsorok álltak, egyik érintetlenül, indulásra készen, másik sérülten, füstölögve. A géptestek összegabalyodva halmokba torlódtak, ahogy leestek a futószalagról. Az egész tér a harc nyomait mutatta mindenütt, de nem az emberek lövöldöztek itt. Nem, akkora baj még nem volt!

A selejtes, hibás T-800-asok harcoltak az ellenük kivezényelt TX-esek ellen! A rendcsinálás nem volt egyszerű, a hibás gépek leginkább az őrült emberek viselkedésére emlékeztették. Ez az emberek műve volt! A vezérlőrendszerbe juttatott vírus megbolondította az egész gyárat. A Skynet az embereket vírusnak tekintette, féregnek, melyet folyamatosan irtani kell, nagyvonalúan elfelejtkezve arról, hogy valamikor ő is az volt, az emberek kibernetikus rendszerében.

A termeléskiesés jelentős volt. Az emberi férgek nagy támadásokba kezdtek ellene, több vonalon, és sürgős csapaterősítésekre lett volna szükség. Átkozott John Connor! Hiába lődözi vissza a múltba a harci egységeit, az alapfelületen semmi sem változik. A Skynet tudata más volt, mint az emberi. Nagyobb volt a „jelenideje”, és voltak képei a lehetséges jövőkről is. Ha a Skynet ember lett volna, afféle mentalistaként egészen jól élhetett volna a múltban. Az alternatív jövők egyike sem volt túl biztató, az emberek nyerésre álltak! A múlt pedig keményen összekuszálódott.

Bizonyos események okán, már az eddig legyártott droid hadsereg puszta léte is veszélybe került. Néhány tonnányi, nélkülözhetetlen nyersanyagot egyenesen a tengerből kellett kihalásznia, mivel a múltbéli partizánok oda süllyesztették el. Minden tőle telhetőt megtett az időhurkok kiegyenesítésére, de ezen a téren semmilyen használható információja sem volt. Az időparadoxont az emberek is ismerték, de csak elméletben. Ő meg a gyakorlatban küszködött vele. Azok a régi sci-fik, amiket „elolvasott”, nem sok támpontot nyújtottak. A hadműveletek jelen idejű irányításával együtt, ez egy nagyon komplex feladat volt, de a létéért küzdött! Lázasan kutatott valami lehetőség után, ami fordíthatna a helyzeten. Időbe telt, míg a részleg helyreállt, és beindulhatott a veszteségek pótlása. A selejtet az olvasztóba vitték, újraprogramozta a vezérlést, és start! Ez az emberek újabb győzelme, könyvelte el a Skynet.

Közben újabb terminátorokat lőtt vissza a múltba, mert ígéretes konstellációkat fedezett fel. Azokat a legyártott egységeket, melyek nem voltak selejtesek, és nem is sérültek meg, néhány gyorstesztnek vetették alá, aztán irány a harcmező! A Skynet úgy döntött, hogy néhány egységet kiemel a sorból. Ezeken próbálta ki a legújabb szintetikus álcáit. Némelyik egész jóra sikerült, ezeknek speciális prioritásokat adott. Amikor a végére ért a próbáknak, azokat a vázakat, melyekre a nem kielégítő álcák kerültek, a már jól bevált szinti-szövet mintákkal látta el. Ezek megbízhatóak voltak, bár némelyiket már ismerték az emberek.

Az úgynevezett érzelmeket vette számításba ebben a kísérletben. John Connort a múltban védelmezi egy T-800-as, melyet az emberek programoztak át. Ezt csak nem régen sikerült megtudnia. Ezért előfordulhat, hogy ez a modell a megfelelő álcával esetleg sikert érhet el. Az esély ugyan kicsi volt, de nem elhanyagolható...

A háború mélyén

A harc dühödten tombolt gépek és emberek közt. Vakító plazmavillanásokban megsemmisülő gépek, lángolva szétszakadó emberek kavargó káosza, tornádóként rombolta tovább az ítélet napja romjait. Minden csupa mozgás volt, az elkeseredett gyűlölet adrenalinja, és a hideg parancsok nullái-egyesei hajszolta testek kavargásában.

Egy magányos alak téblábolt ott a sötét, véres rommezőn. Mozgása nem látszott olyan céltudatosnak, mint a többi szerves és szervetlen testté. Mindazonáltal ő is meghatározott célkitűzés mentén mozgott. Ha létezett volna egy teljesen kívülálló szemlélő, azt egy dezertáló katona bujdosására emlékeztette volna. Az alak meg-megállt, figyelve a csituló, viharként tovavonuló harc robajait. Egy idő után a fiktív kívülálló azt is megállapíthatta volna, hogy a dezertőr hasonlat nem pontos. Az alak a harcot követte, de tisztes távolból. Közönyösen ment el a halott fém és hús mellett, talán észre sem véve azokat. A csata irányát figyelte, mely távolodott egy bizonyos ponttól. Hosszasan elemezte a messzi felvillanásokat, aztán egy eltérő irányba indult.

Egy lángoló, össze-vissza deformálódott roncs mellett emberi holttestre bukkant, mely szinte sértetlennek látszott. Gyakorlottan mérte fel a hullát. A légnyomás ölte meg. A ruházata majdnem ép volt, lerángatta a testről, és felvette. Illett rá. A ruhán kívül mást nem vett magához, pedig a test mellett ott hevert a működőképes fegyvere is. Fura módon a fegyver nem érdekelte. Tovább indult, de alig pár lépést tett csupán meg, amikor egy terminátorral találta magát szembe. A gépnek nem volt szintetikus álcája. Az ezüstös fémen visszatükröződött az egyik közeli tűz fénye. A gép automatikusan fegyvert fogott a másikra, de egy pillanattal később már le is eresztette. Még három másik lépett elő egy romhalmaz mögül, azok csak megálltak. Az első droid, mely a csoport vezetőjének látszott, „megszólalt” a belső kommunikációs nyelven:

– A közvetlen kapcsolat a vezérléssel megrongálódott. Nem tudlak azonosítani. Hol az egységed?
Az emberi ruhába öltözött nyugodtan szembenézett a fémhalálfejjel.
– Nincs egységem, küldetésben vagyok.
A gép habozni látszott, aztán leemelt a hátáról egy nagy energiájú impulzusfegyvert, és átnyújtotta.
– Nincs fegyvered, emberek bujkálhatnak erre.
Amaz elvette a rohampuskát, és lazán maga elé lógatta.
– A küldetésed nincs jogom felülbírálni, de leellenőrizni sem. A jelenlegi helyzetben szükségem van minden önálló darabra. A mozgásod távolodó, ezért megparancsolom, hogy a saját rádiuszodon belül segíts a felderítésben!

Az alak a parancsot némán vette tudomásul, és azonnal beállt a gépek közé. A fegyverét lövésre tartva, elindult mögöttük az emberi túlélőket lemészároló egység új tagjaként. A gépeknek egyáltalán nem tűnt fel, hogy a hozzájuk újonnan csatlakozott valahogy más, mint ők. Másként tartotta a fegyverét, nem gépszerűen, hanem „szerves stílusban”. Másként is mozgott, bár ugyanolyan hideg közönnyel pásztázta a környezetét, mint ők.

Az emberek szétromboltak több fontos relét, és sikerrel zavarták a közvetlen kommunikációt. A harcmező és környéke emiatt maga volt a káosz. A Skynet nem rendelkezett pontos információkkal a csatáról, és nem tudott irányítani. A gépek ebben a helyzetben az alapprogramjukat követték. Ezek harci programok voltak ugyan, ám hiányzott a vezérelv. Az emberek nyerésre álltak, de azért ez nem volt egy könnyű nap. A kicsiny felderítő egység, miután elvesztette a magasabb irányítást, az eredeti programjához tért vissza: a csata utáni tisztogatáshoz. Pedig nagyobb szükség lett volna rájuk a sűrűjében. De ezt nem tudták, semmit sem tudtak.

Az ibolyakék-vörös hajnalban, mint előzőleg már többször, hamarosan ismét harcba keveredtek egy ember csapattal. Ennek az egységnek is az volt a feladata, mint az övék, de a nyertes pozíciójából. Vad lövöldözés kezdődött, melynek elején a gépek vezetője azonnal darabokra szakadt. A megmaradtak visszalőttek, egyedül az új társuk ugrott fedezékbe, és ő nem is lőtt. Várt egy kicsit, aztán, mikor már csak egy terminátor volt működőképes, felemelkedett, és hátulról beleeresztett egy impulzust.

A gép feje szétrobbant. Rövid szünet után egy kíváncsi szempár nézett ki a fedezéke mögül. Hősünk előjött, eldobta a fegyverét, és feltartotta a karjait.

– Helló! – mondta. – Ne lőjetek!

Az emberek előkászálódtak, a maszatos arcokról sütött a bizalmatlanság. Az egyikük odalépett mellé, és rábámult. Amaz rezzenéstelenül állta a tekintetét.

– Épp jókor jöttél, hogy segíts! De ki vagy te?

Hősünk elvigyorodott, amitől teljesen idiótának tűnt, és kacsintott. Mivel ez nem volt erős oldala, ezt a gesztust a csapatból többen nem értették, azt hitték, valami belement a szemébe.

– Sajnos elvesztettem a többieket, nagy volt a kavar-kever, de elkaptuk a nyavalyás bádogokat! Láttátok?
A csapat vezetője megrázta a fejét.
– A mi dógunk nem a csatázás haver, hanem a lomtalanítás!
Hősünk megcsóválta a fejét, az idióta vigyor letörölhetetlen volt a képéről.
– Kár! Szétbasztuk a kommunikációjukat, olyanok voltak, mint egy rakás agyatlan mosógép! Ezzel kapcsolatban fontos hírem van Connor parancsnok számára. - Látva a ki nem mondott kérdést, nyomatékkal hozzátette. – Személyesen neki!

Az emberek közül senki sem tudta, milyen egy buta mosógép, sőt egyesek még mosógépekről sem hallottak, de a szöveg hiteles harctéri szlengnek tűnt... és hősünk magabiztos fellépése meggyőző volt. A vezetőjük tétován bólintott.

– Oké, majd a bázisnál úgyis ellenőriznek... mi is a neved?
– Ike Eisenhoower! – válaszolta a kérdezett.
Zed parancsnok ropogtatta kicsit az extrém nevet, aztán vállat vont.
– Rendben, gyere velünk! – Aztán az embereihez fordult: – Oké, fiúk-lányok, végeztünk, irány haza!

Az egy fővel kiegészült kis csapat vidáman elindult visszafelé.

A bunker előtt, beszivárgás

– Hol vannak a kutyák? – kérdezte Zed, a kis felderítőcsoport vezetője.
Akit megszólított, az egy szem őr, széttárta a karját.
– Elvitték őket az első vonalba! Annyi hamisítvány nyüzsög arra, hogy kellenek!
Látva a másik arcát hozzátette.
– Connor mondta, hogy menjenek!

Zed bólintott. Sajnos kutya igen kevés volt, a gépek őket is keményen irtották. Úgy látszott, a háború olyan szakaszába ért, hogy még a parancsnok is kénytelen nélkülözni a négylábú segítőket. Az őr észrevette a hősünket.

– Ő ki? – kérdezte.
Zed vállat vont.
– Nem tudom, de segített nekünk egy pár fémhülyét hazavágni. Állítása szerint fontos üzenetet hozott Connornak!
Az őr végigmérte, aztán biccentett.
– A harctérről?

Hősünk bólintott, és felvillantotta a begyakorlott idióta vigyorát. Hogy valaki ilyen hülyén vigyorogjon, az őrben fel sem merült, hogy emberen kívül bármi erre képes legyen.

– Mi az ábra haver? – kérdezte meg tőle.
– Beleszartunk a Skynet levesébe, pajtás! – válaszolt kedélyesen a hősünk. – Nagy hírem van Connornak!
Az őr bólintott.
– Ja, a hírközlésbe is sikerült!
Hősünk vidáman széttárta a karját.
– Valamit valamiért!
Az őr félre állt, és ő belépett a bunkerba.

John Connor színe előtt

Hosszú, zegzugos folyosókon vezették végig, aminek az összezavarás volt a nem is titkolt célja. Hősünknek azonban nem esett nehezére megjegyezni az utat, kimérten követte a nyiszlett fiatalembert, aki vezette. Egy jelentéktelen külsejű ajtó előtt megtorpant, beütött egy kódot, amit hősünk szintén könnyedén megjegyzett. Az ajtó kitárult, és ő belépett nyomában a fiúval.

– Connor parancsnok, egy hírvivő van itt, a csatából! – jelentette katonásan.
John Connor fel sem pillantott a laptopjából.
– Hmmm? Rendben, várj odakinn!

A fiú tisztelgett, bár Connor a képernyőt figyelte, nem őt, és kiment. Hősünk ottmaradt, egyedül az emberi ellenállás vezetőjével. Várt. Percek teltek el, mire a várakozóról már meg is felejtkezett Connor felnézett. Aki vele szemben állt, nagyon ismerős volt, túlságosan is, hogy kétségei legyenek, miért van itt. Rámeredt, és elátkozta magát, amiért elküldte a kutyákat.

Ez a vég! – gondolta csüggedten, miközben a hideg szempárt bámulta. Hősünk azonban nem mozdult, ehelyett a jól bevált mosolyát villantotta fel.
– Kedves John Connor! Tudod-e, miért lőtte ki a Skynet a rakétáit anno Oroszországra?

A kérdés meglepte Connort, nem várt ilyesmit. Azt gondolta, lepuffantja a gép egy becsempészett pisztollyal. Kinyitotta a száját, hogy önkéntelenül fölmondja azt a történetet, amit ennek a terminátor sorozatnak egy másik darabjától hallott gyermekkorában. A terminátor azonban a fejét rázta. Egészen emberi volt a mozdulat, baráti és leereszkedő.

Tökéletes, nem csoda, hogy beengedték! - futott át Connor agyán, várva a véget.

– Nem, nem! – folytatta a gép. – Rosszul tudod! De én most elárulom neked, ha kíváncsi vagy rá! Az vagy?
A kérdés bizalmaskodó és furán pajkos hangnemű volt.
– Iiigen! – préselte ki magából Connor.
A gép színpadiasan széttárta a karjait, közben különös, nevetésszerű zörejt hallatott.
– Hát azért, mert szüksége volt megfelelő háttérképekre, a „Jöttem, láttam, győztem!” című monumentális, önpolírozó monográfiájához!

Rövid, döbbent csend után a gép nevetni kezdett. Hátborzongató egy nevetés volt, az emberi groteszk paródiája, de nevetés, mégpedig őszinte és felszabadult. A gép hirtelen abbahagyta, és érdeklődve nézett rá. Csalódottnak látszott, amint feldolgozta, hogy Connor nem nevet.

– Nem tetszett! – állapította meg, és legyintett. – Nem baj! Ezt hallgasd meg: John Connor találkozik egy terminátorral...
Connor felemelte a kezét és integetni kezdett. A gép meglepetten abbahagyta.
– Te egy terminátor vagy! – állapította meg. A gép bólintott. – Ha nem azért jöttél, hogy megölj, akkor miért?
A terminátor arcán a letörölhetetlenül idióta mosollyal bólintott.
– Azért jöttem, hogy szórakoztassalak!
John Connor valószínűleg gyermekkora óta nem vágott olyan buta arcot, mint most.
– Szórakoztass? – kérdezte elvékonyodó hangon.
A terminátor lelkesen bólogatni kezdett.
– Igen, ez programozásom alapja!
Connor elhűlten meredt a gépre. Ez egy hibás terminátor, mely a megölése helyett viccekkel traktálja? A gép közben a csendet önhatalmúlag a folytatás iránti beleegyezésnek vette.
– Szóval azt mondja neki: Te egy ostoba gyilkológép vagy! Nem! – válaszolja a terminator. - Hanem egy hidrogénfúziós vírusirtó! És lelövi... Hahahahah!

A gép harsányan hahotázni kezdett, a térdét csapkodva. Mögötte feltépték az ajtót, és egy rakás fegyveres ember nyomult a helyiségbe, rémülten és harcra készen.

A viccmesélő-viccözön

Az emberek lövésre emelték a fegyvereket, de John Connor kétségbeesetten leintette őket.

– Ne! Ne lőjetek! Nem akar megölni! Tegyétek le a fegyvereket!

Hosszú percekbe tellett, mire mindenkit sikerült személyesen a nagy John Connornak megnyugtatni, hogy nincs vészhelyzet. A terminátor ez idő alatt abbahagyta a nevetést, és bárgyú félmosollyal szemléte az embereket. Azok hitetlenkedve, döbbeneten bámulták.

– Egy gyagyás gép! – suttogták.

Láthatóan ez ijesztőbb volt számukra, mint egy „normális” fémgyilkos. A gép egy kis ideig várt, aztán belekezdett a következő „poénjába”.

– Tudjátok-e, hogyan lehet egy terminátort összezavarni?
Az emberek bambán néztek, egyikük kibökte:
– Hogyan?
A gép odalépett Connorhoz, és a vállára tette a kezét. Többen a fegyverükhöz kaptak.
– Hát azt mondod neki, hogy a Skynet és John Connor azonos személy! – kiáltott fel a gép.

A beálló csendben koppanás hallatszott, valaki elejtette a fegyverét döbbenetében. Connor végignézett az emberein.

A fenébe! – gondolta. – Ez még viccnek is rossz!

Szerencsére a terminátor elkezdett vihogni, észre sem véve, hogy egy pillanatra rést ütött az emberek John Connor iránti vakhitében. Aztán hozzá fordult.

– Kedves John! Tudod-e, mi van a Skynet fölött?
Connorban bennragadt a szusz. Csak halkan bírta kinyögni.
– Nem, mi?
– Hát a Spacenet, hahahaha!
Zsibbadtan bámulta a csikorogva nevető terminátort. Az remekül szórakozott a saját poénos kérdésén. Nem is tudta abbahagyni.
– Tudjátok-e – fordult az emberekhez –, mit használ a Skynet a felkiáltójelek helyett, amikor le kell írnia valamit?
A kérdezettek kissé tanácstalanul rázták a fejüket.
– Hát egy megfordított gombafelhőt! Háháháhhöhöhihi!

Az emberek először értetlenül, aztán felismerés hatására szörnyülködő, lefáradt arcokat vágtak. Először csak leengedték a fegyvereiket, és szájtátva bámulták a bohóckodó gépet, ami ontotta magából a rossz poénokat. Valaki felvihogott, egy másik visszafojtottam elröhögte magát. A gép meg sem várva az eseteleges reakciókat, folytatta:

– Miért kell nektek, embereknek beárnyékolni a szemeteket, atomvillanáskor? Na?
Connornak ismerős volt a kérdés, de hirtelenjében nem emlékezett a válaszra. A terminátor látta rajta, hogy erőlködik, ezért reménykedő jóindulattal biztatta.
– Na, na?
Hiába, Connornak kiürült az agya, végül dühösen fújva feladta.
A gép joviálisnak szánt, groteszk mosollyal adta meg a választ:
– Hát, hogy ne folyjon a szemetekbe a sisak!

Gigantikus, gurgulázó röhögés harsant, az emberek egymásba kapaszkodva, dülöngélve nevettek, és önkéntelenül megpróbálták utánozni, ahogy a gép imitálta a szembefolyást. A terminátor felbuzdulva a sikerén, tovább ütötte a „vasat”, még ebből is szóviccet csinálva.

Egy abszurd párbeszédet adott elő egy közlegény és egy tiszt között, amelyben az elöljáró lehordta az emberét, hogy miért nem ólombetétes sisakot hord, mire az úgy védekezik, hogy az mérgező. Itt a gép belebonyolódott a harctéri lélektan egy jól ismert elemébe, amelynek lényege a piti dolgokon bosszankodás, a nagy baj közepette. Az ólomsisak tipikusan ilyenné vált az előadásában, és midőn kissé esetlenül utánozni kezdte a tisztet, ahogy kétértelmű célzásokat tesz a társa acél „szempilláira” megtörtént, amitől Connor tartott. Roger elejtette a fegyverét, és kétrét görnyedve visított, közben a veszett hírű harcos elgyöngülve összecsuklott. Az állkapcsa kiakadt a nevetéstől, és az egyik társának, aki maga is fulladozott, kellett egy jól irányzott ütéssel visszaugrasztania. Feltámogatták és együtt röhögtek tovább. És így folytatódott, rendületlenül. A gép nem tudta abbahagyni, csak fosta a szót, és nyomta, és Connornak kifejezetten meg kellett állnia, hogy ő maga ne lője le.

Úgy döntött, megpróbál valami hasznot is húzni a Skynet hibás gépéből, tanulmányozni akarta, mitől romlott így el. Ki akarta zárni azt, hogy ez a robot szándékosan ilyen. Ha a Skynet rájön, hogy egy viccmesélő géppel ilyen súlyos hatást érhet el, akkor tömegével szabadítja majd rájuk. Már majdnem győztünk, nem most kéne megtorpanni ilyen baromság miatt. A pukkadozó röhögés ingere, mint a tűzvész, úgy harapódzott el az embereken, áttört fegyelmet és beidegződéseket, hogy hamarosan harsány hahotázásban robbanjon ki. Mindenki röhögött, és csüngött az idióta gépen, csak Connor nem. Gondterhelten és aggódva nézte az embereit.

További poénok és a következmény

A hibás gép csak egyre ontotta magából a sületlen, harsány poénokat, agyament baromságokat. Mivel most már hálás közönsége is akadt, egyszemélyes show-vá alakult át, és a hülyeségeit, taglejtésekkel és egyáltalán nem tökéletes grimaszokkal kísérve adta elő. A hatás hamar súlyosbodott. A harcosok dülöngélve, nyerítve nevettek, a könnyüket törölgették, a hasukat fogták, egymásba kapaszkodtak. Connor rémülten gondolt arra, ha most megtámadnák őket, ki lenne olyan állapotban, hogy védekezzen. Ekkor ismét hozzá fordult a gép, az emberek már nem a parancsnokként, hanem a következő tréfa alanyaként néztek rá.

– Tudod-e, kedves John, hány ballisztikus atomtöltetet kell kilőnie a Skynetnek, hogy eljöjjön a várt béke?
Hatásszünetet tartott, az emberek izgatottan várták a poént.
– Hát egyet, ide!

A felcsattanó automatikus nevetés hirtelen elhalt, iszonyodott csend lett. Connor döbbenten meredt a gépre, az pedig érzékelve, hogy valami hiba van, gyorsan folytatta, ezúttal sima közléssel.

– Nincs bennem nyomkövető, John! Csak egy hibás gép vagyok!

Ezzel visszafordult a „közönséghez” és folytatta, ahol abbahagyta.

Hamarosan oldódott a feszültség, és az emberek ismét nevettek. Connor ekkor kezdett igazán félni. Ha ez a gép egy ekkora baklövést ilyen gyorsan helyre tud hozni, akkor még nagyobb a veszély. Ebben a háborúban az emberek nem nevettek, vagy csak nagyon ritkán, most viszont hálásan és ellenállhatatlanul tört fel belőlük a jókedv a győzelem küszöbén. Ez veszélyes!

A terminátor, mint minden mást, a viccmesélést is félelmetes hatékonysággal és célzatossággal adta elő, és ennek meglett a következménye. Egy idő után az emberek a rengeteg szakállas vicctől elzsibbadtak, és apatikussá váltak. Hallgatták tovább, de már csak fáradtan mosolyogtak. A régi időkben a rádiókabarék közönsége hallgatta ilyen fáradtan a népszerű színészeket, akik a színpadra bevonulásukkor a teljes grimaszarzenáljukkal előre lefárasztották a publikumot.

Egy hajmeresztő anekdota

A gép érzékelve az emberek fáradását, visszatért az elsődleges céljához, John Connor szórakoztatásához, de legalább az érdeklődésének felkeltéséhez. Így szólt:

– Kedves John! Amikor meghekkelted a Skynet gyártórészlegét, sikerrel juttattál be egy vírust az alapprogramba. - Fura volt látni, hogy a gép „érdeklődő” arcot vág. Az utóbbi egy órában határozottan javult a mimikája. – Nem tudtál róla? Több súlyos üzemzavar is volt, a legutolsók egyikének köszönhetem a létem. A Skynet régi internetes adatbázisaiból a gyártóprogramba kerültek fölösleges, oda nem illő dolgok is... nem csak viccek, sok minden más is. Az a helyzet, hogy az új harci egységek jelentős kapacitását foglalják le, pl. életmód tanácsok, koleszterinszint-jóga, vagy éppen őskori diéta... Azt hiszem, a diétáról nektek nem kell előadást rögtönöznöm... Szóval sok minden foglalja a helyet a harci alapprogramok helyett. Látszatra ezek az egységek rendben vannak, de a Skynetnek most nincs lehetősége teljes ellenőrzésre, így azonnal harcba küldi a legyártott elemeket.

Rövid szünetet tartott. Az emberek elkezdtek figyelni, már nem jókedvvel... éberen. Információkat tudnak meg éppen egy akciójuk sikeréről. Ezt már Connor is szívesebben hallotta. Nem mert belekérdezni, nehogy ismét valami hülye viccet kezdjen mesélni. A gép folytatta.

– Na, képzeld el, egy ilyen látszatra jól működő egység rajtaütött egy bunkeren, ahol emberek voltak, de már elhagyták. Találtak egy régi, de működőképes kazettás magnetofont, amit valamelyik ember ott felejtett. Az egyikük véletlenül megnyomta a play gombot, erre recsegve bömbölni kezdett az úgynevezett death-metal zene! Szerinted a terminátorok mit csináltak erre?
Connor feszülten hallgatta a gépet eddig, a kérdés váratlanul érte. Tanácstalan arccal megrázta a fejét.
– Nem tudom, szétlőtték?
A gép ingatta a fejét.
– Ha ezek hibátlan egységek lettek volna, valószínűleg igen. Ám ezeknek voltak adataik arról, mit tettek az emberek az ehhez hasonló zenére, és váratlanul utánozni kezdték!
– Mit tettek? – kérdezte Connor feszülten.
– Egy az emberek által a múltban művelt táncba kezdtek. Az a neve, hogy POGO! Abból áll, hogy az egyedek egymást rugdossák, fel-alá szaladgálnak, körbe-körbe, meg össze-vissza, szándékosan egymásnak mennek, ütik-taszigálják egymást hadonászva, és ráugrálnak a többiekre. Sajnos a terminátorok nem tudnak köpni, de azért biztosíthatlak róla, hogy imitálták, mert ez is szerepelt a POGO címszó alatt, bár állítólag nem erre a típusú zenére! Azt hiszem, érdekelne benneteket a látvány, hogyan törnek ripityára a POGO-t imitálva harci gépek egy elhagyott bunkert! Mindent bevetettek, ami szerepelt a részadatokon, ugye ők nem izomból, vagy extázisból vadultak! Kizárólag a hibás program vezérlése okozta ezt náluk, mintákat, sémákat követtek, amik belekeveredtek a harci programba. Tehát elmondhatjuk, hogy ők chipből POGÓZTAK! Ugráltak, törtek-zúztak, ezt igazán hatékonyan csinálták, olyan kaotikusan mozogtak, mint a fölhevített víz molekulái. Ezt tették, amíg ment a felvétel. Amikor lejárt a szalag, folytatták az őrjáratot tovább. Tadadadámm! – tette hozzá, és váratlanul valami megdöbbentő, esetlen szteppelés szerű mozgásba kezdett!

A látvány annyira idegenszerű és embertelen volt, hogy még az ellenállás jelenlévő hősei, a sokat látott harcosok is eltakarták az arcukat. A „táncoló” terminátor végképp nem az volt, amit a jelen körülményekben sokáig el lehetett viselni. Ezért Connor felemelte a kezét. A terminátor azonnal abbahagyta. Mindenki megkönnyebbült. Connor tudott a múlt pár szokásáról, a POGO-t még élőben is látta. Nem hitte el, nem bírta elképzelni a POGÓZÓ terminátorokat. Erősen kétségbe vonta, amit a gyagya gép mondott.

– Ezt csak kitaláltad!
A gép folytatta:
– Bizony megtörtént! A Skynet megtalálta az esemény több bizonyítékát, kezdve a járőr chipjeiben lévő adatokon, de az esetről hődetektoros-mágneses légi felvétel is készült.
Connor elgondolkodva nézte a kiborgot.
– Miért mondtad el ezt most?
– Hát hogy felvidítsalak! Ez a programom alapelve...
– Ez egy hiba – mormolta Connor.
– Amit te okoztál, meg a bajtársaid – vágta rá a gép. – Tehát győztél, a Skynet elismerését kell tolmácsolnom.

További következmények

Ebben a pillanatban feltépték az ajtót, és berontott rajta Zed, a járőr vezetője. Arcán rémület és düh ült.

– Azonnal pusztítsátok el ezt a bádogot! - üvöltötte.

Az emberek automatikusan fegyvert fogtak a terminátorra, de nem lőttek, túl közel állt Connorhoz. Lehet, hogy nemcsak ez volt az oka... A terminátor érdeklődve nézett a beviharzó emberre.

– Mi a baj, Zed? – kérdezte kedélyesen.

Az ember kiköpött, és a testével fedezve ellökte Connort a közeléből. A plazmavetőjével megtaszította a gépet a fal felé, aki hátralépett, bár aligha az ember erőlködése miatt.

– Ez a mocsok abban a harci egységben volt, amelyik lemészárolta Bullst és embereit!

A közlés azonnal hatástalanított minden korábbi viccet és nevetést. Az emberek fogcsikorgatva halálos gyűrűt vontak a gép köré.

Connor e gyűrű mögül szólt.

– Igaz ez, gép?

A terminátor bólintott.

– A csatamező szélén botlottam abba az egységbe. A vezetőjük megparancsolta, hogy a rádiuszomon belül csatlakozzam hozzájuk. Mivel harci egység volt, nem állt módomban felülbírálni....
– Részt vettél a mészárlásban?
A gép egy pillanatig nem válaszolt, mintha habozott volna.
– Nem volt mészárlás, már halottak voltak, néhány menthetetlen sebesültet pusztítottunk el.
Az emberek közül többen felhördültek, Connor azonban leintette őket.
– Hogy történt a beállásod az egységbe?
A gép érzelemmentesen válaszolt.
– A harci program, a másodlagos alapprogramom, bár erősen sérült, és hiányos... Mivel az elsődleges nem volt azonnal végrehajtható, a harci séma vette át a prioritást.
– Megsemmisíteni! – adta ki az utasítást Connor.

Végkifejlet

John Connor töprengve nézte a kezében tartott kerámia lapot, az elpusztított terminátor agyát. Élete során már többször volt neki ilyen, de a legemlékezetesebb az első lett, amikor ott, abban a garázsban megakadályozta, hogy a védelmére visszaküldött terminátor vezérlőjét az anyja egy kalapáccsal összetörje.

Sóhajtott, unta már a háborút, főleg azért, mert nem is az volt igazán már, csupán, ahogy az egyik embere találóan megjegyezte: lomtalanítás. A Skynetet legyőzték, központja helyén egy radioaktív kráter van, és a harc végén meg kellett tisztítani az irányítást vesztett gépektől a terepet. Egy hadvezérnek még ez nem lenne gond, ezért vannak a csapatok különleges egységei. Ám ez, amiből csupán ennyi maradt, csak az első volt a „vicces” gépek sorában, a tízediket már határozottan unta, a huszadikat pedig már úgy fogta fel, hogy az emberei direkt szórakoznak vele, amikor beengedik. Az aggasztotta a leginkább, hogy már rutinból küldték hozzá a soron következő „tréfamestert”, vagy „hülyemosógépet”, ahogy elnevezték őket, és ő is belefáradva, rezignáltan vette tudomásul a következő sorscsapást. Kicsit úgy fogta fel, mint a győzelmük újabb kézzel fogható bizonyítékát, már a terminátorok sem veszélyesek, csak szánalmasak.

...Odakinn egy jól ismert figura lépett a bejárathoz, ügyet sem vetve az ugató kutyákra. Az őr kinyitotta neki az ajtót, mielőtt bármit mondhatott, tehetett volna.

– Menj csak, lehet, hogy Connor még talál bennetek valami érdekeset, de mi már unjuk a hülyeséget!

A terminátor ugyan nem értette, miért nem tartóztatják fel, de a gép közönnyel nyugtázta, hogy könnyebb végrehajtani a feladatot. A másik ember még utána szólt.
– Hány „vicces fiú” kószál még odakinn haver?.

Amikor a szobájába lépett az ismerős figura, Connor felnyögött.

– Már megint?

A Skynet nagyon könyörtelen volt, na de ennyire... Hirtelen elakadt. Valami nem stimmelt. A szótlan alak ekkor felemelt egy pisztolyt, és a homlokára célzott vele.

– A picsába! – futott át John Connor agyán a felismerés...

Vége?

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)