Metro 2033 Magyarország - Ádám

A jövő útjai / Novellák (826 katt) Arlania
  2015.11.02.

Ádám nem volt tapasztalt sztalker. Még soha egy útja sem volt a közeli bunkereken túlra, pedig már betöltötte a 18. évét. Pedig nagyon szeretett volna menni mindig is, egészen apró gyerekkorától vonzotta a távoli, szürkés táj. Szerencsére volt, ha mondhatjuk ezt, hogy mégis el tudott indulni egy útra: egy kissé távolabbi, a várostól kb. 3 kilométerre lévő kihelyezett bunkerből nem érkezett jelentés már több mint két hete. Ő természetesen egyből jelentkezett a feladatra, és némi mérlegelés után úgy döntöttek a tanácsban, hogy megelőlegezik neki a bizalmat az utazásra. Megkapta a szükséges felszerelését, s történetünk kezdetén ott állt az utolsó őrposzton túl, a lemenő nap vöröses, halált sugalló színében, nézve a messzeséget.

Tagadhatatlan, örült a feladatnak. De ahogy elhagyta kis településének utolsó bunkerét, sötét félelem markolt bele a szívébe. Eddigi életében elkerülte ez az érzés, de most rohamszerűen tört rá. Legszívesebben visszafordult volna, de tudta, hogy akkor sohasem szerezné meg újra a tanács bizalmát. Kénytelen volt elindulni, és lassan távolodni kezdett tőle a biztonságot nyújtó, ismerős, régi bádogház, ahol az utolsó általa ismert bunker kapott helyet.

Tisztában volt azzal, hogy nagyjából merre kell mennie, nem attól félt, hogy eltéveszti a helyet. Sőt a gondolatainak döntő többsége nem a rejtekhely körül forgott. Hogy elterelje borzasztó gondolatait, és hogy kicsit felejtse a rémisztő és egyben misztikus, emberhúson élő lényekről szóló elbeszéléseket, amiket sebhelyes, idősebb, épp pihenő sztalkerek meséltek neki, dúdolni kezdett magában egy réges-régi dalt, amit még gyerekkorában hallott a tűz körül egy mulatság alkalmával:

„Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma,
Nem volt a Szása, csak egy kis cigányleány.
Nagy Oroszországban, a vad Ural aljá…”


De ekkor egy ágreccsenést hallott egy közeli facsoportból, és megfagyott az ereiben a vér. Megállt, és némi szenvedés után kibiztosította a kalasát. Becélozta a helyet, ahonnan sejtése szerint a hang jöhetett, de annyira remegett a keze, félt, hogy még a fák törzsét sem tudta volna eltalálni, nemhogy egy kiugró lényt. Csak nehogy szürke kutya legyen, gondolta, és még jobban rettegett.

Semmi sem mozdult. Ádám kezdte visszatenni a fegyverét a vállára, de akkor eldördült egy lövés, és az újonc arccal a földre esett. Rettenetes fájdalom hasított a térdébe, érezte, hogy jobb lába bénán maga alá csuklik. Fölnézett, és látta, hogy három nagydarab fegyveres közeledik felé. Ádám próbálta a fegyverét a hármak felé irányítani, de félig rajta feküdt, ezért lehetetlen volt. Megpróbált inkább feltápászkodni, de mire odáig sikerült eljutnia, hogy a kalasra ránehezedve az egészséges térdére álljon, az első odaérő ember nekifutásból hasba rúgta a katonai bakancsával. Ádám hátra zuhant, és mikor leérkezett, a tarkóját szétverte egy kiálló kőben. A világ lassacskán elsötétült szemei előtt, az utolsó, amit láthatott, egy kajánul mosolygó, nagydarab férfi.

Mikor felkelt, nem értette, hogy hol van. Sötét éjszaka volt és halálos csend. Lassan összeállt a fejében, hogy mi történt vele. Végigtapogatta zsebeit, hátizsákját kereste szemeivel a fűben, de semmire nem lelt rá. Mindent elvehettek tőle, bár ebben a sötétben maximum akkor találhatta volna meg hátizsákját, ha összeütközik vele. Mivel nem tudott felállni, ezért valahol a kúszás és a négykézláb menés közötti félútón lévő, kívülről elég szánalmasnak tűnő állapotban indult el abba az irányba, amerre a települését sejtette. Varjúk károgását hallotta a távolból, amelyek úgy hatoltak az éjszaka csendjébe, mint pengék a húsba, de ez nem tántorította el a céljától.

Már egy ideje így haladt, mikor egy kis tüzet pillantott meg. Közelebb kúszott, ügyelve, hogy a legapróbb fűszál se rezdüljön, de senkit sem látott. Mikor már közvetlenül a tűz mellett volt, három ember brutálisan szétmarcangolt holttestét pillantotta meg. Kitépdesett beleiken csillogott a vér, ahogy a tűz megvilágította azt. Ádám elborzadt a látványon, percekig mozdulni sem tudott a félelemtől, majd fájdalmasan hányni kezdett az előtte levő magas fűbe.

Mikor végre eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy indulni tudjon tovább, lassan kúszva hátrálni kezdett a tűztől. Az éjszaka teljesen hangtalan volt, és így még ijesztőbb volt minden. Már körülbelül húsz méterre járhatott a holtaktól, mikor egy meleg leheletet érzett meg a tarkóján. Nem volt ideje akármit is tenni. Egy gyors harapás, és a nagy száj a pengeéles fogakkal összezárult Ádám nyakán. Továbbra is csend volt, egy apró nesz sem hallatszott. Az újonc sztalker még pár másodpercig rángatózott, majd a test gazdája a holtak sötét világába távozott. A lény odahúzta a tűzhöz a testet, majd komótosan falatozni kezdett…

Előző oldal Arlania
Vélemények a műről (eddig 1 db)