Együtt

A jövő útjai / Novellák (1521 katt) juditti
  2010.11.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

Karel ruganyos, fiatalos léptekkel haladt szülei házának szépen gondozott, gyepes udvarán a bejárati ajtó felé. Már vagy egy hónapja nem járt itthon. Különös érzés fogta el a gondolatra, hogy még mindig otthonként emlegeti magában ezt a házat, holott huszonhat éves korában, kicsivel több, mint negyven éve már, hogy elköltözött innen, és egy másik, saját otthont teremtett magának.

"Rohan az idő" - jutott eszébe a sok száz éve közhelyes gondolat. Mennyi minden történt az elmúlt negyven évben!

Huszonhat éves volt, amikor megnősült, aztán három évvel később megszületett a lánya, Anita, majd két évvel később a fia, Krisztián is. Sok öröm és bánat, sok munka és számtalan feledhetetlen boldog pillanat.

A gyerekek szépen cseperedtek, bearanyozva szüleik életét. Aztán legnagyobb örömükre sikerült megszerezniük a különleges engedélyt, hogy egy harmadik gyermeket is vállalhassanak. Karel ekkor negyvenkilenc éves volt, Andrea, a felesége pedig eggyel több.

Rengeteg kérvény, nyilatkozat, kérdőív kitöltés, sorban állás, igazolások beszerzése, családfakutatás, egészségügyi vizsgálatok előzték meg az engedélyt, de mindez nagyon is megérte, mert ennek gyümölcseképpen érkezhetett meg családjukba Noémi.

Ha Karel nem a minisztériumban dolgozott volna, jóval kisebb esélyük van arra, hogy három gyermekük legyen. De a tiszteletreméltó, magas poszt sem lett volna elég, ha Karel húga tizenhét éves korában életét nem veszti egy szerencsétlen balesetben.

Amióta az őssejt-kutatás fantasztikus eredményeinek köszönhetően robbanásszerűen megnőtt az emberek várható életkora, a túlnépesedés problémájával kellett megküzdenie az emberiségnek. A betegségek zöme könnyen gyógyíthatóvá vált, az öregedés folyamatát pedig jelentősen le tudták lassítani, sőt, szinte megállították, ezért kénytelenek voltak a születések számát szabályozni.

Karel déd- és nagyszülei idejében még minden házaspár legföljebb egy gyermeket vállalhatott. A társadalom lassú elöregedése miatt azonban ezen a szabályozáson változtatni kellett, így került bevezetésre a maximált életkor, és ezzel egy időben a páronként vállalható gyermekek számát kettőre módosították. Később általánosították a törvényt: minden embernek joga és lehetősége lett egy utódot felnevelni saját életének folytatásaképpen.

Amikor Karel húga meghalt, szülei e törvény szerint újabb gyermeket vállalhattak volna, de a gyászoló édesanyát annyira lesújtotta a tragédia, hogy lemondott erről a lehetőségről. A különleges engedélyt Karel és Andrea emiatt kaphatta meg, átvéve a jogot, így Noémi közvetlenül a nagyszülei örökösének számított. Mostanra már ő is szinte felnőtt, hamarosan betölti a tizennyolcat. Anita és Krisztián pedig rég a saját útját járja.

Az egészségesen, fiatalosan leélhető hosszú élet lehetősége fokozatosan egyre későbbre tolta a gyermekvállalást, és a két gyerek születése közti időt is megnyújtotta, ezért Anita a maga harmincnyolc évével egyáltalán nem számított idős kismamának, még úgy sem, hogy csupán első gyermekét várta. A másodikat nem is igen tervezte megszülni ötvenes évei előtt.

Krisztián viszont még a nősülést is halogatta, s nem is siettette senki.

"Jól van ez így - gondolta Karel, - csak élvezzék a szabadságot, függetlenséget, hiszen olyan sok idejük van még!"

Ő maga nemrég töltötte be a hatvanhetedik évét, de életének még a felénél sem járt. Százötven év - ennyi a maximum, amit megélhet, s ha valami végzetes baleset nem éri, akkor minden esélye megvan rá, hogy épen, egészségesen meg is érje ezt a kort. Andreával néhány hete beszélgettek arról, hogy szívesen vállalnának még egy-két gyermeket, de tudták, hogy ez lehetetlen, sosem kapnának újabb különleges engedélyt.

Százötven év - éppen ennyi idős volt ezen a napon Karel dédapja. Az ő búcsúestjére készült a család.

Karel csengetésére édesanyja nyitott ajtót.

- Hát a lányok? - kérdezte egyből, az üdvözlő ölelés után.
- Odakint várnak, a kocsiban.
- Azt hittem, hogy bejöttök egy kicsit... - mondta csalódottan az asszony.
- Nem akarjuk megváratni dédapát. Majd utána... hazafelé - felelt Karel, - Krisszel és Andreáékkal együtt. Jó?
- Jól van. Szólok apádnak.

Néhány perccel később, a kilencvenes éveit taposó házaspár kéz a kézben sétált Karel mögött, a kapu előtt várakozó autóhoz.

- Izgatottnak tűnsz, Mami - mondta Noémi nagyanyjának, miután Karel bepötyögte a célállomás címét az autó irányítótábláján, és a kocsi puhán kigördült a csendes, délutáni forgalomba.
- Hát persze, hogy az vagyok - felelt az asszony. - Talán most látom utoljára a nagyapámat...
- De Mami, tudod, hogy csak hibernálják. Már rég nem azok az idők járnak, amikor végleg elaltatták a maxkorosokat.
- Tudom, kislányom. De azt egyikünk sem tudhatja biztosan, hogy a hibernáltakat felébresztik-e valaha.
- Ne aggódj, egyszer mindenkit felébresztenek! Újabb és újabb bolygókat teszünk majd lakhatóvá, ahova kellenek az emberek. Ükpapi is. Talán egyszer mind együtt ébredünk föl valahol, egy új világban, és mind egyformán százötven évesek leszünk; te is, én is, ükpapi is. És tele leszünk életerővel, energiával, és örökké fogunk élni.
- Valaki mégis hiányozni fog - szólt most közbe Karel, megérezve, hogy édesanyja az ő húgára gondol.
- A lányom éppen annyi idős volt, mint most te - mondta az asszony Noéminek, közben csendesen bólintva fia felvetésére. - Ő is azt hitte, hogy örökké fogunk élni, de őt már sosem ébreszthetik fel. És e sosem bizonyossága mindig erősebb lesz az örökké talánjánál. Mégis... az ő haláláért cserébe kaptunk téged. Egy életnek véget kellett érnie ahhoz, hogy egy új elkezdődhessen. S talán pontosan így van rendjén. Így volt ez sok ezer, és tízezer évig az embernél, és így van ez az állatoknál, növényeknél is, még ha nem is ennyire közvetlenül. Tudod, én azt hiszem, hogy az, ami egyszer elkezdődött, valamikor véget kell érjen. De nem akarlak elszomorítani ilyen öreges beszéddel. Ne is törődj vele, hogy miket hordok itt össze! Örüljünk inkább annak, hogy a családunk megint együtt lesz ma este!
- Egy régi könyvben olvastam - szólt közbe Andrea, hogy elterelje a témát, - hogy annakidején sokan úgy nőttek föl, hogy jóformán nem is ismerték a családjukat.
- Nahát! - kapott a szón Noémi csodálkozva. - Az meg hogy lehet?
- Nem is tudom - felelt az édesanyja, - számomra is hihetetlennek tűnik.
- Én is olvastam ilyesmikről - mondta most Karel édesapja. - Gyerekekről, akiket eldobtak a szüleik, öregekről, akik nem kellettek a gyerekeiknek, testvérekről, akik megtagadták egymást... Azt hiszem, hogy a rövid élet lehetett a gond. Akkoriban nem volt idejük semmire, folyton rohantak az emberek, és kapkodtak. A kapcsolataik pedig üresek, felszínesek voltak, mert valójában semmibe sem merültek bele elég mélyen, egyre csak hajtották magukat tovább, tovább...
- Nem volt idejük a családjukra? - Noémi számára felfoghatatlannak tűnt a dolog.
- Hát, talán ha tudja az ember, hogy van százötven éve, akkor másképpen gazdálkodik az idejével, és más lesz számára a fontos, mint akkor, ha fogalma sincs róla, hogy meddig élhet, de jó esetben sem igen gondolkodhat nyolcvannál tovább.
- Én ezt nem értem. Hiszen a család fix, örök. Hogy lehet valami ennél fontosabb?
- Azt gyanítom - szólt közbe Karel, - éppen úgy, hogy régen a családtagok szép sorban meghaltak mind, ráadásul teljesen váratlanul és hamar. Vagyis egyáltalán nem volt fix és örök a létük.
- Apa, ez butaság. Ez olyan fordított logikának tűnik. Mert szerintem ettől még inkább össze kellett volna tartaniuk, hiszen annyira keveset lehettek együtt, és sosem tudhatták biztosan, hogy mikor látják egymást utoljára.
- Lehet, hogy ez a bizonytalanság, az elvesztéstől való félelem távolította el őket egymástól - mondta Andrea.
- Nagyon furcsákat mondotok ma mindannyian - méltatlankodott Noémi. - Én azt gondolnám, hogy ez a félelem is inkább összetartja, mintsem eltávolítja az egymást szerető embereket. De ne is mondjatok inkább semmit! Pontosan százharminchárom évem van rá, hogy megfejtsem ezt a rejtélyt, és ha nem sikerül, akkor majd alszom rá egy nagyot.

Noémi szavain mindannyian elmosolyodtak, és vidáman szálltak ki az időközben leparkolt autóból, hogy "ükpapit" a legnagyobb szeretettel búcsúztathassák el, a viszontlátás reményében. Együtt.

Előző oldal juditti
Vélemények a műről (eddig 2 db)