Gyilkosok kora II/2.

Fantasy / Novellák (509 katt) anonim88
  2015.10.28.

Hosszú idő után újra az erdőt járva Castielt elfogta a nosztalgia.

- Szerinted tényleg meghalt? - kérdezte a múlt eseményein merengve.
- Ki? – Adam nem értette, kire gondol így hirtelen.
- Az a szemüveges rohadék. Voren, vagy Vorell, vagy hogy hívták.

Mikor kijöttek a barlangból, templárisok fogadták őket. Azok azt mondták, látták a hegyoldalból előbukkanó mágusokat, s valamennyit lekaszabolták, majd testüket - előírás szerint – hamuvá égették, nehogy démonok szállhassák meg őket. Elmondásuk szerint az egyik halott körkeretes szemüveget viselt. Pont olyat, mint Vorell.

Adam vállat vont.

- Két hónap telt el. Azóta semmit sem hallottunk felőle. De ha túl is élte volna, Carota biztosan levadászta már azóta.
- Ebben igazad lehet. Az a nő félelmetes - Carota említése mosolyt csalt Castiel arcára.


Visszagondolt Ostagarra, a városra, ahova a két ájult személyt vitték, akiket kimentettek Vorell ketrecéből. Rábízták őket Samantha nővérre. Úgy tűnt, a lány egy pillanatra felébredt, barna szemei egyenesen Castielre szegeződtek, de lehet, csak képzelte.

- Vajon a lány túlélte? - töprengett. - Ha ezen túl vagyunk, el kell látogassunk Ostagarba! - határozta el magát.

- Hogyan tovább? – tette fel a kérdést Devera, immár egy kupa sör társaságában.
- Visszamegyünk a Toronyba. Beletelik egy kis időbe, mire teljesen felépülök – Carota összetört kezére pillantott, ami nyakába kötve lógott. Lívia meggyógyította ugyan, de a sérülése olyan súlyosnak bizonyult, hogy még a gyógyító mágia sem tudta teljesen helyrehozni. Legalább egy hét kell neki, mire összeforr, de az is lehet, soha többé nem lesz olyan, mint előtte - legalábbis a lány elmondása szerint.
- Vissza a Toronyba? – ismételte Devera kevésbé keserű szájízzel, mint azt valaha is gondolta volna. – Azt kell, mondjam, jól fog esni végre hátradőlni egy hintaszékben, és elmerülni a könyvek világában. Elég volt ennyi kaland, legalábbis az elkövetkező öt-tíz évre biztosan.
- Nekem is – bólogatott Lívia. – Annyi szörnyűséget láttam, egy hétig rémálmaim lesznek – maga előtt látta a démon sárga szemeit, hallotta a vicsorgó, morgó hangját. Megborzongott.

Castiel visszatért a jelenbe.
- A közelben van egy kis falu. Ott szálljunk meg éjszakára! Onnan már csak egy nap lord Hinterland vára.
- Az ott füst? – mutatta Adam, nem is figyelve társára.
- Igen. Gyere, nézzük meg! – intett Castiel.

Egy fákkal gyéren tarkított tisztáson mindenfelé összeégett holttestek hevertek, égett hús bűze vegyült az elszenesedett fákéval. A kiégett gyepből füst szállt, középen ketten álltak. Egyikük egy széles vállú, szakállas férfi kopott páncélban, kezében vértől mocskolt pallossal. Mellette egy görnyedt hátú, vékony fiú, egyszerű, paraszti ruhában, hosszú haja verejtékétől arcába tapadt.

Két oldalról támadtak rájuk, a szakállas hárított, majd egy határozott ellencsapással félbevágta ellenfelét. A mágus hátraugrott egy vágás elől, tett még egy kitérő mozdulatot, aztán még egyet, míg végül egy tűzgolyót küldött a karddal hadakozó kölyök arcába. Halálsikolya betöltötte az erdőt.

A mágus félmosolyra húzta száját, beletúrt hajába, félresöpörve a szemébe lógó szálakat. Válla fölött hátra pillantott, akkor látta meg Castielt.

- Mi van? Ezek sosem fogynak el? – sóhajtott fel a szakállas feléjük fordulva.
- Kik? – döbbent meg Castiel.
- Várj egy percet, Victor! Az ott ismerősnek tűnik – Castiel felé bökött.
- Miről beszéltek? Kik voltak ezek az emberek? – kérdezte Adam.
- Zsoldosok, akik az úgynevezett Végzet Prófétáinak dolgoznak.
Castiel álla megfeszült. Eszébe jutott a levél, ami útnak indította Denerimből.
- Végzet Prófétái? – kérdezett vissza. – Mit tudtok róla?
A fiú megvonta a vállát.
- Nem kedvelnek engem, de szerintem erre magad is rájöttél – odalépett az egyik holttesthez, az egyikhez, amelyik nem perzselődött meg, elkezdett kutakodni a táskájában.
- Miért nem?
- Ugyan azért, amiért téged sem – felelte. Egy összetekert papírt dobott oda neki, amit a halott zsoldostól vett el. Castiel széthajtotta, a saját rajzolt képmását látta rajta; Castiel Reid, tízezer arany, élve vagy holtan.
- Ezt nem értem. Alig egy hete még csak nem is hallottam ezekről a prófétákról, de ők máris vérdíjat tűztek ki a fejemre?
- Ezek csak zsoldosok – felelte Victor. – Nem ők akarnak holtan látni, hanem a Bíbor Liga.
- Bíbor Liga? – nézett értetlenül Adam.
- Azok a vörös köpenyes idióták, akiknek felszámoltátok a laborukat pár hete – magyarázta a mágus. – Kissé rossz néven vették - tette hozzá egy félmosollyal.
- Remek. Ismét sikerült új barátokat szereznünk – Castiel begyűrte tarisznyájába a plakátot.
- Azért elismerésem! Tízezer arany, az nem kis pénz tizenhét évesen! Ha így folytatod, még sokra viheted! Wehehehe! – nevetett a mágus.
- Neked mennyi a vérdíjad? – kérdezett vissza egy mosollyal.
- Ötezer. De lesz ez még nagyobb!
- Na? Ötezerért mit kell tenni? A barátom nevében érdekel, hátha róla is készül egy ilyen jó kép - egy gonosz vigyorral Adamre mutatott.
– Még a Körben kerültem összetűzésbe egyikükkel. Összetörtem az arcát – mesélte büszkén. - Tégy hasonlóképp!
- Nem folytatjuk ezt a beszélgetést egy kupa sör társaságában? Porzik a torkom – szólt közbe Victor.
- Miért is ne? – vont vállat Castiel. – Limetown alig egy órányira van innen.
- Ez a beszéd! – örvendezett a pocakos lovag. Odalépett az egyik holttesthez, megfosztotta erszényétől. Mikor az utolsót is kifosztotta, vigyorogva így szólt:
- Az első kört én állom!
Adam elhúzta a száját.
- Mi van? - nézett értetlenül Victor.

Előző oldal anonim88