Macskabőrben

A jövő útjai / Novellák (1045 katt) maggoth1
  2015.10.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Mandalaszerű fényminták szövődnek a szemhéjam mögött, ahogy a kapcsolódás létrejön. Én és Cirmi jelen pillanatban neurológiai szinten azonosak vagyunk, bármit is jelentsen ez. Meg sem próbáltam értelmezni a sok technológiai blablát, amikor megkísérelték elmagyarázni az eljárás mibenlétét. Lefoglalt a betegségem, és az, hogy makacsul kitartsak állapotom gyógyíthatatlansága mellett.

Igazából sohasem bántak itt túl jól velem, magatehetetlen kísérleti nyúlnak tekintettek, amikor a balesetemet követően a karmaik közé kerültem. Az örökkön mentaillatot árasztó főorvos legtöbbször üres frázisokat puffogtatott, amelyek mögött szikrányi együttérzés sem rejtőzött. Persze egy napon talán azt is megélem, hogy klónozzák számomra a saját porhüvelyemet, de pillanatnyilag a macskaléttel is beérem.

Annyi azért rémlik, hogy Cirmi egy milliókat érő, génmanipulációval megtervezett kísérleti állat. Igazából se nem nőstény, se nem hím, és csupán három évig élhet. Nem más, mint egy szellemi befogadásra alkalmas szövetburok, akinek az idegrendszerét alkalmassá tették az enyémmel való összeolvadásra.

Most tehát macska vagyok, és veszedelmes árnyként osonok az előttem várakozó térben.
Az érzés leírhatatlan, az udvaron nem az a fajta sötétség honol, amely idáig a retinám mögött ásított. Ez élő és eleven, minden mozgásban van benne, ráadásul jóval tisztábban látok, mint a legragyogóbb verőfényben. Mondták, hogy a macskák optikai érzékelése másmilyen, mint az embereké, de ugyanúgy nem törődtem vele, mint amikor a virtuális szinaptikus kapcsolásokról vagy az eltérő fajok agysejtjei közti különbségek kvantumszintű összehangolásáról beszéltek.

A látóterem olyannyira széles, mintha az emlékeimben őrzött valóság időközben kitágult volna. A macska szemének érzékenysége legalább a hatszorosa az emberének, mert a benne található ideghártya mögött meghúzódik egy csillogó réteg, amely visszatükrözi a beérkező fénysugarakat. Mindez csak száraz adathalmaz, de amint a talajhoz lapulva prédára vadászol, és a lágy esti szellőben a legapróbb moccanást is észreveszed, nyomban átértékeled.

Akkor már tudod, hogy ez csodálatos ragadozó az érzékelés magasabb fokán áll, és ha olyan idegrendszerrel rendelkezne, mint te, már réges-rég a tápláléklánc csúcsán foglalna helyet. Cirminek nem a látás az egyetlen fegyvere: a szaglása, a tapintása valamint a hallása is része az arzenáljának. Megszámlálhatatlanul sok benyomás ér, egyszerre fel sem tudom dolgozni mindet, tudatom hatalmas, vibráló kaleidoszkóppá válik.

Százféle illat áramlik az orromba, a fülemben hangok kakofóniája dübörög. Érzékelem az udvaron álldogáló fehérköpenyes megfigyelők sós testszagát, hallom ziháló légzésüket. Felfogom a kerítés körül sorakozó, furcsán ferdenövésű fák girbegurba alakzatait, melyeknek ágai segélykérően átnyújtóznak az intézet kerítése felett. Olyasmik is a hallójárataimban morajlanak, amiket az átlagos emberi agy felfogni sem képes.

Hallom, ahogy a levegőben suhanó denevérek ultrahangon trillázó jeleket adnak egymásnak, vagy amikor egy avarban meglapuló szöcske összedörzsöli a lábait. A csuklóm alatti finom érzékelő szőrszálak a talaj legapróbb rezgéseit is közvetítik, érzékelem a mágneses pólusokat. Egy teljesen új, idegen univerzumban találom magam, noha még mindig ugyanabban a világegyetemben tartózkodom.

Egy macska ösztönösen elboldogul a maga közegében, szelektálja, amire szüksége van, de egy ember macskabőrben már keményebb dió. Azt hittem, élvezni fogom a kísérletet, de ez már a megcsömörlésig soknak tűnik. Leblokkolok, szeretnék visszamenekülni a kórházi ágyam biztonságába, testem megszokott börtönébe, az örök mozdulatlanságba. Aztán leküzdöm a sokkot, hiszen hányan mondhatják el magukról, hogy kaptak egy ilyen lehetőséget? Azt mondták, egy órát tölthetek Cirmi testében, különben az állat idegrendszere beszippanthat, és hogy idővel, lassanként ez az intervallum növekedhet. De mi értelme lenne a rendelkezésemre álló hatvan röpke percet bárgyú mélázással és értelmetlen szorongásokkal tölteni, amikor élvezhetném is a helyzetemet?

Hát, gyerünk, öregfiú! – biztatom magam gondolatban. – Ha már így alakult, csapassuk egy kicsit!

Rohanni kezdek, mint az őrült, feloldódom Cirmi lenyűgöző izmainak játékában, és vérének lüktető muzsikájában. Már nem törődöm a rám zúduló információk feldolgozhatatlan tömegével, egyszerűen csak átadom magam a mozgás mámorának.

Szemem sarkából megpillantom az egyik féloldalasan megdőlt fát, követhetetlen gyorsasággal irányt váltok, és arrafelé vetődöm. Szinte úszom a levegőben, marcangolásra termett karmaim késpengékként merednek ki párnás mancsomból, miközben az ugrás ívéhez igazítva, automatikusan áthelyezem a súlypontomat.

Egy tizedmásodpercig attól tartok, elvétem a célt, ám Cirmi érzékei pompásan működnek. Becsapódom puhán és ruganyosan, ahogy egy ragadozóhoz illik, karmaim karabinerekként a kéregbe ékelődnek. Jó érzés; hatalmas vagyok és vad, ahogy a világ uraként az alattam tátongó, szédítő mélységbe nézek.

Az egyik fehérköpenyes tátott szájjal bámul, majd önkéntelenül megtapsolja mutatványomat. Ez nagy hiba, magányos ovációja felébreszt egy lombok közt bóbiskoló madarat. Én nem akarok ölni, de Cirmiben felébrednek az atavisztikus ösztönök, amikor meghallja a szárnyas halk, zavart neszezését. A préda egy vékony ág fedezékében rejtőzik, burkom feléje vágódik, ám lemarad egy hajszálnyival. A madár páni rémülettel a csillagok irányába száguld, én pedig azon veszem észre magam, hogy ellentmondásos érzelmekkel viaskodva, kavargó tollak záporában, a kerítés felett imbolygok. Vissza kellene fordulnom, de csak egy ugrás a szabadság. Elengedem az aggályaimat, és elrugaszkodom.

Négy lábra érkezem a túloldalon, és az épület előtt elterülő parkoló felé iramodom. Csupán három év az élettartamom, de ez macskaszemmel hosszú, élményekben gazdag szakaszt jelenthet. Talán nemsokára elvesztem az emberi tudat sallangjait, és sejtelmem sem lesz róla, mennyi időm maradt.

Egy pillanatra megtorpanok egy méregdrága BMW mellett, mert penetráns mentaillatot érzek rajta. Elegánsan a vezetőülésre nyíló ajtóra vizelek, aztán hetykén továbbsétálok, és magamhoz ölelem az éjszakát.

Előző oldal maggoth1