Képeslapok

Szépirodalom / Novellák (500 katt) macika
  2015.10.31.

Csodálatosan éltünk a férjemmel, ha valaki azt mondja nekem, hogy vége lesz, akkor kinevetem. Minden tökéletes volt, mikor egymásra néztünk, mindig tudtuk, hogy a másik, mire gondol, mire vágyik. Nagyon jó munkahelyünk volt, sokat dolgoztunk, de amikor lehetett, el nem engedtük egymás kezét, ápoltuk egymás lelkét. Gyermekünk sajnos nem született, nagyon nehezen, de beletörődtünk. Sokat sétáltunk, beszélgettünk mindenről. Hétvégeken összejöttünk a barátainkkal, jól éreztük magunkat, hiszen csak mi voltunk egymásnak és a barátaink. Szüleim már régen meghaltak, testvéreim sem voltak. Az évek úgy elszálltak, de én ugyanúgy szerettem őt, mint az elején, tudom, hogy akkor még ő is, de bekövetkezett az első tragédia.

Férjem munkahelye megszűnt. Mindent elkövetett, hogy találjon magának helyet, ahol dolgozhat, de hiába. Teltek a hónapok, és sehogy sem sikerült, már mindent elvállalt volna, de nem talált semmit, és csak őrlődött.

Egy nap, mikor a munkából haza értem, kérte, hogy hallgassam meg, mert tudta előre, hogy nekem nagyon fog fájni, amit mondani akar.

- Nézd, így én nem tudok élni, nem tudom elviselni, hogy te tartasz el, ezért úgy döntöttem, hogy külföldre megyek, mert ott találtam egy munkahelyet.
- Nem akarom. Zokogtam.

Tudtam, hogy nem tudom feldolgozni a hiányát, úgy éreztem, nem tudok nélküle élni. Magához ölelt, csókolgatott, vigasztalt.

- Majd, ha már minden rendben lesz, visszajövök érted, és magammal viszlek.

Beletörődtem, mert tudtam, belebetegedne abba a tudatba, hogy őt valaki eltartja, és abban is tökéletesen igaza volt, hogy nem tudunk megélni az én fizetésemből, még akkor sem, ha kisebb lakásra cseréljük a mostani lakásunkat.

- Nagyon nehéz lesz, szeretlek - mondtam neki, és már zokogtam is a vállán.

Szomorúan teltek a napok, és eljött sajnos az a nap, mikor indulnia kellett.

Egész éjjel a karjaiban tartott, szeretkeztünk, és egy pillanatra sem engedtük el egymást. Hajnalban kikísértem, sokáig néztem utána, még akkor is csak álltam ott, mikor már nem is látszott, teljesen össze voltam törve, rajta kívül senkim sem volt, mégis valahogy úgy éreztem, hogy többé nem látom…

Nehezen teltek a napok, hónapok, és valahogy már nem is a fájdalom kerekedett felül, inkább teljesen kiégett a lelkem, a szívem. Nem volt kivel megosztanom a bánatom, az örömöm, de úgy sem sok öröm jutott már nekem.

Minden nap beszéltünk telefonon, és soha nem éreztem a hangján, hogy eltávolodott volna tőlem, talán azért, mert én ugyanúgy szerettem őt. Ezért átsiklottam azokon a dolgokon, amik furcsák voltak, de elhessegettem, mert egy telefonon nem érzi az ember azt, hogy a másik már nem az övé. Találkoznunk kellett volna, akkor biztosan észreveszem a szemében, az érintésében.

Egy napon nem telefonált, vigasztaltam magam, hogy fontos dolog jöhetett közbe.

Másnap sem hívott fel, nagyon megzuhantam.

Harmadnap is egész nap vártam a hívását, de nem hívott, ezért úgy döntöttem, hogy majd én hívom, nagyon drága volt, de már nem bírtam tovább.

Hideg zuhanyként ért, mikor a telefont egy hölgy vette fel, és közölte, hogy a férjem fürdik, nem tudja adni, próbáljam később.

Egy világ omlott össze bennem, csak fogtam a telefont, és órákig néztem magam elé. Gondoltam, talán ő hív, és megmagyarázza ezt az incidenst, de nem hívott. Nem hívott másnap sem… és többé soha… Mégiscsak jól éreztem, mikor búcsúztunk, hogy elvesztem őt, hogy soha többé nem fogom látni.

Szabadságot vettem ki, mert át kellett értékelnem az eddigi életem, és el kellett fogadtatni az elmémmel, lelkemmel, szívemmel, hogy egyedül maradtam…

Nagyon nehéz volt, de rájöttem arra, hogy a nagy szerelemben, amit iránta éreztem, nem figyeltem kellőképpen, ezért nem vettem észre, hogy részéről ez nem volt az, nem lehetett igaz szerelem!

Több mint egy év eltelt, mikor a postaládában egy képeslap volt bedobva. Néztem a lapot, tudtam, hogy ő írta, idézem.

„Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem”

Ennyi volt a képeslapon, hát ennyit értem neki, még csak arra sem méltatott, hogy egy levélben szakítson velem. Mivelhogy ismét feldúlta az életem ezzel a lappal, ezért tudtam, hogy még ezek után is sajnos szeretem. Idővel majd eltompulnak ezek a fájó, gyötrő érzések. Azóta is minden héten kapok egy képeslapot, mindig ugyanazzal a szöveggel, és már az érzéseim iránta inkább szánalom, mint szerelem.

Tudom, hogy soha nem bocsátanék meg már neki, mert ahhoz túl sok fájdalmat okozott nekem. A képeslapok sorakoznak a polcon, rájuk sem nézek, de ha egyszer ott állna az ajtóban, a kezébe adnám őket… egy szó nélkül…

Tervezem az új jövőmet, mivelhogy nekem sajnos nem lehetett gyermekem, úgy döntöttem, hogy adoptálok egy gyönyörű kislányt, ha lehet, de az sem baj, ha fiú, már folyamatban van az ügyintézés. Nagyon fogom őt szeretni, óvni, és nem akarom, hogy úgy járjon, mint én, de bármi is történjék, rám mindig számíthat.

Senkivel nem akarok többé élni, nem tudom, hogy kibírnék-e még egy csalódást…

A minap csengettek, biztos voltam benne, hogy ő az, éreztem.

Ajtót nyitottam, de nem hívtam be, bementem a képeslapokért, neki adtam, és becsuktam az ajtót, egy darabig még ott állt, és lehajtott fővel elballagott…

Előző oldal macika