Metró 2033 Magyarország - Őrült Astoria

Szépirodalom / Novellák (1148 katt) Grigorij Proverka
  2015.10.02.

Nem voltam sztalker és nem is leszek soha.

Hiába írják ezeket a nevezetes regéket minden egyes alkalommal a felszínt járó kemény legények. Azok, akik a metró sötét monotonitásában tengetik nyomorúságos kis létezésüket – mert életnek nevezni egy kicsit értelmetlen lenne -, azokról akar szólni valamicskét ez a rege.

A Budapest alatt futó metróhálózatok sűrűjéről sokan képzelték azt annak idején, hogy akármelyik állomás mellett is tartózkodnak, atomcsapás esetén, az majd az életüket megóvja. Természetesen ez nem következett be, s mint azt már láthatja a kedves olvasóm – amennyiben Ő is ennek az elfuserált földalattinak a lakója –, az egyes vonalra menekültek közül szép, majdhogynem száz százalékos arányszámban kerültek ki a halottak. Hogy a négyesen mi történt, arról már nem is akarok szép szavakat mondani, hiszen a Duna már megtette azt helyettem és finoman, folyékonyan csontig áztatta azokat a helyeket.

Hogy a kettes és a hármas közötti alapvető különbségek és az atmoszférában rejlő óriási szakadékok miként hatottak az emberekre, az már külön történet és nagyon nem is ecsetelném. Legyen annyi elég, hogy aki esetleg manapság hármas vonalat járja, a puritán terület puritán lakóközösségében szép számmal fedezhet fel kommunistákat. Ám ez a szép rege nem a kék vonal vöröseit hívatott közelebbről megismertetni, mert velük egy puskalövésnél rövidebb távolságra nem is érdemes ismeretséget tartani.

Én magam a kettes vonal szülötte vagyok, s büszkén vallom magam a kettes deákosok koloncának, hiszen ennyi nagymagyarral körbevéve az állomáson az embernek semmi lehetősége nem nyílik másra, csak a hazafiasságra. A gúnyt a hangomból kierőszakolók gondolhatják, hogy szívem inkább a Nyugat lakóihoz húz, de hát ha az ember nem tud valamin változtatni, azért fölösleges ilyen rinyálós hangon nyavalyogni.

Szomszédunk az Astoria, bemutatóm első alanya. Szép és magasztos hely volt a maga idejében, ugyan mára megrágta az idő rozsdás vasfoga. A szűk és apró állomáson, melyen alig fértek el már a katasztrófa előtt is az emberek, most, amikor már élettérként is funkcionál, várhatnánk-e egyebet, mint lépésenként felbukkanó idegbetegeket. Szó se róla, a maga idejében a kultúra fellegvára volt az elöregedett állomás, s míg azt igyekeztek hosszú időn át fenntartani, valami miatt az egész szisztémába becsúszott a bibi, és mi elmúlt, többé nem jött vissza, helyette beköltözött oda mindenféle idióta.

Húsz évvel ezelőtt az ELTE hallgatói és megannyi professzor robogott le az atomriadó közepette, követve őket olyan a túlélés szempontjából elengedhetetlen személyek, mint török gyros árusok, romkocsmás bárpultosok és ami a leges legfontosabb lehetne, a Hotel Astoria teljes vendégsereglete. Eme sokszínű népség már rögtön az első napokban kihasználta a világvége hangulatát és tekintetbe véve, hogy a visszatérés gondolatát napról-napra elhanyagolták, végül engedtek a kísértésnek és rövidesen az italárusok által lehurcolt töméntelen mennyiségű szesz kíséretében hatalmas orgiákat rendeztek.

Kicsit furcsa most ezt leírnom, hiszen a Deákon (sajnos) sohasem következett be ilyen esemény a katasztrófa után, de úgy egyik állomáson sem. Miután a szesz elfogyott és mindenki mindenkit megdugott, a világ a maga útján természetesen folytatta az útját, míg az emberek természetes hangulatát mi sem igazolhatná inkább, mint hogy az öngyilkosságok száma napról-napra igen magasra növekedett. Nem fogom most kifejteni, hogy a felszínre, vagy az egyes vonalra vezető átjárók ajtain dörömbölő és haldokló emberek sikolyai, vagy úgy maga Gaia halálának tényszerű gondolatai okozták-e ezt a dolgot. Azon a napon, abban a hónapban, azon a nyáron és abban a gyászos évben temérdek mennyiségű őrült lepte el a sötétséget.

Az erre való találgatások mindig is érdekes beszélgetéseket és veszekedéseket eredményeztek a még élő pszichológusok között, akik számára a legnagyobb értetlenséget a bölcsész egyetemisták igen magas aránya jelentette a legnagyobb fejtörést.

Igaz - a kedvüket elrontani nem akarva -, sohasem mondtam meg nekik a megfejtést, bár ahogyan tudom, rajtam kívül még igazán sokan értették, hogy ez mégis hogyan következhetett be.

Nevezetesen éppen amiatt, mert hiába nem volt sok értelme megszerezni a katasztrófa előtt és tényleg alig volt használható valamire, mégis a szándék és a halovány remény megvolt benne, melyet alig hat perc alatt söpört el az atom szele.

Hogy miről is beszélek?

Nos, jómagam sem értem, mert legjobb tudásommal együtt sem ott végeztem. Mindennek ellenére azt pontosan tudom, hogy bár az armageddon előtt sem volt sok értelme megszerezni, mégis azóta mi hasznát vehetné az ember egy bölcsész diplomának?

Előző oldal Grigorij Proverka
Vélemények a műről (eddig 1 db)