Gyilkosok kora II/1.

Fantasy / Novellák (570 katt) anonim88
  2015.10.03.

Damien egyre idegesebbé vált, ahogy a lépcsőfokok fogytak talpa alatt. Páncélja csilingelt, homloka verejtékezett. Megállt, még egyszer elismételte magában, mit is kell majd mondania, mielőtt belépett a nagyterembe, ahol II. Alistair király a tanács társaságában várt rá.

- S lám, vissza is tért épségben, sértetlenül, ahogy ez egy ilyen nemes lovagtól el is várható! – üdvözölte Jewerion nyájasan. Damien ki nem állhatta ezt a tenyérbe mászó, bajszos kincstárnokot. Sunyi, hízelgő alak, akinek egy szavát sem szabad elhinni, bár ez a legtöbb emberről elmondható a kastélyban.

Felsóhajtott. Gyűlölte a kastélyt, felsőváros minden épületével és lakójával egyetemben. Az illem azt diktálná, egy biccentéssel viszonozza Jewerion szavait, de ő magasról tett az illemre. Még csak egy halovány mosolyt sem erőltetett az arcára.

Elég egy hamis gesztus, s olyanná válok, mint ezek! - figyelmeztette magát számtalanszor.

- De foglyokat nem ejtett – Sineo, a kémmester, csalódottan elhúzta száját.

Tekintete Alistair királyra szegeződött. Az egyetlen férfire az egész kastélyban, akit valójában tisztelt és becsült.

- Felség! - illedelmesen meghajolt.
- Sir Damien, kérlek, mondd el, mi is történt pontosan!
- Királyom, a banditák utolsó emberig harcoltak. Egy esetleges fogoly elejtése legalább egy jó lovagom életébe került volna, ami, megítélésem szerint, még száz bandita fejével sem ér fel.
- Utolsó vérig harcoltak? – vonta fel a szemöldökét Sineo. – Te hallottál már ilyen merész banditákról, Jewerion?
- Nem, még sohasem. Ezek biztosan valamiféle ijesztő új faj!

Damien ingerülten ajkába harapott.

Vajon akkor hogy gúnyolódnál, ha kivágnám a nyelved? – gondolta, ahogy keze kardja markolatára tévedt.

- Ezek nem közönséges banditák voltak – magyarázta. – Néhányan közülük korábban a Szabadvárosok valamelyikében szolgáltak. Harcedzett veteránok, akik az új uruk elől menekültek ide. Ezek inkább mondhatók katonáknak, mintsem közönséges útonállóknak.

Sineo szólni kívánt, de a király csendre intette.

- Értem – mondta. – Ezek nyugtalanító hírek. Valóban végeztetek valamennyivel?
- Igen, felség!
- Helyes. Szép munka!
- Köszönöm, felség!
- Bár foglyot nem ejtett, így nem tudjuk biztosra, minden veszély elhárult-e – jegyezte meg halkan Sineo, de Alistair ügyet sem vetett rá.
- Damien, távozhatsz! – intett a király. - Pihend ki magad! Biztosan fárasztó napokon vagy túl.
- Igen is! Köszönöm, felség! - meghajolt, s távozott.

Alistair király, aki fehér hajával, vidám, barna szemeivel inkább emlékeztetett egy öregemberre, mintsem egy uralkodóra. Talán ezért is kedvelte mindenki Denerimben. Tizenkét éve, hogy véget ért az utolsó háború Ferelden és Orlézia között. Trónra lépésekor egy legyőzött, kifosztott ország várta. Szerencsére Alistair kemény kézzel és vasakarattal kezdett neki hazája újjáépítésének, amely mára elérte a háború előtti állapotokat.

Most is a pártomat fogta! – gondolta Damien, ahogy elhagyta a termet. – Nem hagyta magát befolyásoltatni a tanács által, pedig azok a rohadékok alig várják, hogy elveszítsem a király kegyeit!

Különösebb okuk nem lehetett, amiért nehezteljenek Damienre, egyszerűen csak azért, mert nemesnek született. Egy címet birtokol, amit ezek sosem kaphatnak meg, bármennyire akarják is. Egy nemes bukása, vagy megszégyenülése mindig hatalmas öröm az ilyen Jewerionok körében.

Amikor erre gondolt, mindig elöntötte a méreg, amit le kellett vezetnie valamin, vagy valakin, most azonban nem így történt. Már korábban levezette minden feszültségét, mert tudta, mi fogja itt várni.

Mosolyogva gondolt vissza a rajtaütésre. Ahogyan a tanácstalan bandita holtsápadtan riadót fújt, a táboron úrrá lett a káosz. Drakon berúgta a cölöpfal ajtaját, és megkezdődött a móka. Akadtak, akik harcolni próbáltak, de azoknak a képzetlen semmirekellőknek esélyük sem volt négy kiképzett lovag ellen. Drakon lefejezett kettőt, Marik és Elioth azon versenyeztek, ki tud több ellenfelet félbevágni, amibe végül Damien is beszállt, s diadalmaskodott is. Hatan-heten maradhattak, akik térden csúszva az életükért könyörögtek.

- Kíméljünk meg titeket, mi? – lépett elő Damien. – Ti mit tettetek azokkal az emberekkel, akik kegyelemért könyörögtek nektek? - lesütött tekinteteket, síró, elcsukló hangokat kapott csak válaszul. - Halljam!
- Mi… mi semmit, a főnök… ő… - már nem fejezhettem be, mert Damien állba vágta.
- Ti mind egy követ fújtatok ezekkel a haramiákkal! Amíg ment a szekér, nem furdalt a lelkiismeret titeket, mi? Akkor nem zavart, kitől veszitek el a napi kenyerét? Mit tettetek az asszonnyal, aki férje életéért könyörgött?
- Elvágtuk a torkát - egyikük zokogva lehajtotta fejét.
- Pontosan – mondta halkan. – Akkor ti miért érdemelnétek kegyelmet?


Igazságot szolgáltattunk! – gondolta elégedetten Damien, ahogy a kastély ablakán kitekintve az élettel teli piacteret figyelte. – Ha azok a semmirekellők életben maradnak, még több vér tapadna a kezükhöz, de így már nem árthatnak senkinek.

Előző oldal anonim88