Szétvet a düh

Horror / Novellák (842 katt) DrSamson
  2015.09.16.

Norman Rockwell korán ébredt. Mint minden reggel, hatkor már talpon volt és készült a munkába. A telefonján beállított ébresztő keltette. Szíve olyan őrült tempóban zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéről. Dühítette a korán kelés. A háta közepére nem kívánta. Valahányszor meghallotta az ébresztőt, az egekbe szökött a vérnyomása.

Lenyomta a telefont és kikászálódott a takaró alól. A szekrényhez ballagott és előkapkodott néhány ruhát. Éppen zoknik után kutatott, amikor újabb idegesítő tényezőt fedezett fel: egyetlen zokninak sem volt párja, mindegyik egyforma színű volt, de vagy a méretük különbözött vagy a mintájuk. A fiók tartalmát a földre szórta, s csak ezután talált végre egy párt. Leült az ágy végébe, hogy felhúzza elnyűtt lábaira még megviseltebb zoknijait. Ám az egyik lyukas volt. Pontosabban akkora lyuk tátongott rajta, hogy az egész nagylábujja átfért rajta.

– Nem érdekel, akkor sem veszek másikat… – motyogta és a földre kiszórt zoknikat visszavágta a fiókba.

Hátra sandított. Lora nem ébredt fel, vagy úgy tett, mintha aludna, de közben fülelt. Inkább választotta az egyszerűbb utat, mintsem hogy férjével összevesszen. Általában megvárta, amíg Norman lemegy reggelizni, aztán ő is elkezdett készülődni.

Norman pár perccel később indult a konyhába. A földszintre vezető úton az öreg falépcső úgy recsegett a kora reggeli csendben, akár faágak a viharban.

Ezeket sem ártana egyszer megcsinálni – gondolta Norman. Aztán már ki is röppent a fejéből a gondolat. Belépett a konyhába, a krómozott felületek vakítóan verték vissza a laposan betűző napfényt. Norman hunyorogva lépdelt át a konyhán, majdhogynem a szemei elé kellett tartania a kezét, nehogy teljesen elvakítsa a csillogás. Inkább hunyorgott egy kicsit, ami kevésbé volt nevetséges. Az egyik legidegesítőbb dolognak azt tartotta, ha nevetségessé válik mások előtt, bár jelen esetben nem volt szemtanú, úgy döntött, nem kockáztat.

A legidegesítőbb azonban nem a közröhej tárgyává válás ténye volt Norman palettáján, hanem Tommy Robertson. Mindössze fél éve dolgoztak együtt, de Norman szívből utálta Tommyt. Jobban, mint a korán kelést és a lyukas zoknikat együttvéve. Mindketten a városi földhivatalban dolgoztak és Norman nagy bánatára, egymás melletti számítógépnél ültek. Norman fél év alatt legalább egy tucatszor kérte a főnökét, hogy új helyet választhasson, de Mr. Bobbin ugyanannyiszor el is utasította kérését. Mr. Bobbin arra hivatkozott, hogy akármennyire is kellemetlen a helyzet, de munkatársak és meg kell tanulniuk együttműködni. Erre pedig kiváló alkalom nyílik, ha egymás mellett dolgoznak. Tommy hevesen bólogatott.

Norman legszívesebben addig ütötte volna mindkettőjüket, amíg jobb belátásra nem térnek. Otthon persze kiadta minden epés gondolatát és Lora nem győzte hallgatni Norman sötét terveit.

– Ugyan, szívem – mondta Lora –, csak nem lehet annyira elviselhetetlen.
– De igen, te tényleg nem tudod. Az ember agyára megy egy-két hülye húzásával.
– Neked minden az agyadra megy. Múltkor a postás dobta be rosszul a levelet. Azelőtt pedig azt mondtad, hogy szándékosan szűkítették le az utat, hogy ne tudj elmenni dolgozni.
– Jól van akkor, ha már te sem hiszel nekem…

Lora csak megrázta a fejét, de nem szólt. Felesleges lett volna, amit egyszer a férje a fejébe vett, az úgy is maradt.

Normant minden egyes dolog idegesítette, ami csak a világon létezett. A mai nap pedig kifejezetten idegtépőnek ígérkezett. Készíteni akart magának pirítóst, amikor megpillantotta az ablaküveg tükrében, hogy haja természetellenesen elállt a koponyájától.

– Nem hiszem el, komolyan mondom. - Zsémbelt és két-három marék vizet loccsantott a fejére, hogy lesimítsa a haját, de a makacs tincsek továbbra is ellenálltak. Néhány csapással próbálta jobb belátásra bírni hajszálait. A csattanások visszhangot vetettek a csempézett falakon. Nagy nehezen sikerült fésűvel kulturáltabb külsőt kölcsönöznie magának, de dühítette, amiért elkezdte tulajdon fejét ütlegelni.

Na, jó, gondolta, most aztán nyugodj meg, Norm. Ne légy nevetséges!

Ez már hatásosabb volt. Egyre mélyebbeket lélegzett és vérnyomása is kezdett nyugodtabb ritmust felvenni.

Amikor kilépett az ajtón, szinte derűs hangulatban volt. Elballagott a buszmegállóig, miközben a nap egyre erősebben tűzött. Még hét óra sem volt, de piszkosul melegedett az idő. Vagyis napközben legalább negyven fok lesz. A kánikula még ingerlékenyebbé, még türelmetlenebbé tette az embereket. Hát még az amúgy is ideges típusúakat. Ez a kettős kombináció Norman esetében végzetesnek bizonyult.

A busz késés nélkül megérkezett, ez egy jó pont volt Norman szerint. Az első pozitívuma mai napban. Szabad helyet is talált a buszon, így le tudott ülni, még egy jó pont.

A végén még ez lesz a szerencsenapom – gondolta.

Húsz perc alatt beért a belvárosba, elkerülte a reggeli csúcsforgalmat, ami leginkább fél nyolc körül szokott tetőzni. Újabb plusz pont.

Mire a reggeli dugó eldurvult, Norman már az irodában ült. Rajta kívül még nem volt bent senki.

Remek – gondolta, amint leült a számítógépe elé –, iszom egy kávét, elolvasom a reggeli híreket.

Lepakolta a táskáját és visszaballagott az előtérbe, beszórt némi aprót a kávéautomatába és kért egy eszpresszót. A gép zörögve, hörögve csorgatta magából a barna folyadékot, majd sípolt: Norman kivehette ébresztő italát. Szisszenve húzta vissza a kezét, a kávé túl forró volt. Óvatosan kivette, aztán elindult visszafelé az irodába.

Leült a gépe elé és átfutotta a híroldalakat, de nem talált semmilyen kedvére való cikket. A klaviatúra felé nyúlt, hogy újabb weboldal címet írjon be. Olyan esetlenül mozdult, hogy feldöntötte a kávéspoharat, amiből a forró lé az asztalra borult. Onnan pedig az ingére. Norman felugrott az asztaltól és vehemens mozdulatokkal próbálta lesöpörni magáról a forró kávét.

Vérnyomása ismét felfelé kúszott, eleinte csak megdöbbent, majd egyre inkább dühbe gurult. Érezte, ahogy a nyakán lüktetni kezdenek az ütőerek, szemei kiguvadtak az üregükből. Keze ökölbe szorult és remegett, mint a kocsonya. Talán sikerült volna a szokásos csapkodással letudni a dolgot, ha nem abban a pillanatban lép be az irodába Tommy.

Tommy néhány pillanat alatt felmérte a helyzetet és feltette a világon a legostobább kérdést.

– Csak nem kiborult a kávéd, Normie? – kérdezte és mellé vigyorgott, mint egy tébolyult.

Norman lassan felé fordult, szemei vérben úsztak. Kezeiből hirtelen kiment a remegés, s amilyen hirtelen elmúlt a reszketés a végtagjaiból, olyan hirtelen múlt el az idegessége is.

– Igen, amint látod, kiborult.
– Látom. De mégis, hogy csináltad?

Norman nem szólt semmi, visszaült a gép elé és tovább böngészte a cikkeket, mintha nem történt volna semmi. Tommy leült Norman mellé. Bekapcsolta a számítógépét és kényszeredetten dobolt az ujjaival az asztalon. Norman nem figyelt rá.

Talán ez volt a veszte.

Tommy nem tudta elviselni, ha nem figyelnek rá. Akár így, akár úgy, de kicsikart egy kis figyelmet másoktól. Őt nem érdekelte, hogy szitokszó, fenyegetés vagy kiabálás révén jött a figyelem, ő csak azt akarta, hogy foglalkozzanak vele.

Közelebb húzódott Normanhez, pár centiméter választotta el a levitézlett irodistától, de az továbbra sem vett róla tudomást. Tommy nem adta fel. Még közelebb kúszott, mindenképpen tudni akarta, mit olvas Norman. Személyes szféra nem létezett számára.

– Mit csinálsz, Normie?

Norman nem szólt semmit. Csak a keze kezdett el remegni ismét. Az előbb úgy döntött, nem vesz tudomást Tommyról, egyszerűen levegőnek nézte. A kávéfolt sem érdekelte, különben is egész langyos volt már, nem is égette.

Elhatározás ide, elhatározás oda, gyűlölte, ha Normienak hívják, azt meg pláne nem szerette, ha valaki ellenőrzi minden egyes mozdulatát. Márpedig Tommy ezt is kötelességének tartotta, tudnia kellett az összes kollégájának minden egyes mozdulatáról.

– Normie, Normie, Normie! Hallod!? – kérdezte. – Normie?

Norman keze újra reszketni kezdett, a jobbjában lévő egér már az asztallapot kocogtatta. Nyakán az erek ismét lüktetni kezdtek, úgy érezte, szétreped a torka tőle.

– Nooooormiiiieee!?

Ekkor már nem bírta tovább türtőztetni magát. Robbant a dühe.

A szó legszorosabb értelmében. Középpontja Norman szíve tájékán volt, onnan indult ki a gyilkos erejű detonáció, ami elsöpört mindent. Nem csak az ablakok törtek be, az egész épületet és vele együtt Normant és Tommyt is elnyelte az elemi erejű robbanás. A hivatal helyén nem maradt más, csupán egy füstölgő kráter.

Előző oldal DrSamson
Vélemények a műről (eddig 2 db)