Hullajó éjszakát!

Horror / Novellák (841 katt) DrSamson
  2015.10.31.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Valaki kopogott az ajtón – ez volt az, ami legelőször eljutott Will tudatáig, amint felébredt. Először nem hitt a fülének, azt képzelte, csak álmában hallotta a dörömbölést. Már épp visszaaludt volna, mikor ismét zörgetett az a valaki. Ezúttal egy rémült férfihang társult az ajtót érő ütemes dübörgéshez.

– Will, ébredj! Baj van!

Vajon mi lehet olyan fontos, hogy az éjszaka közepén felverjék? - gondolta Will és kikecmergett a takaró alól. Csupán egy megszürkült alsót viselt, köpenye és többi ruhadarabja az ágy mellett álló székre volt aggatva. Meglehetősen sovány volt, már-már vézna, de testének szíjas izmok szolgáltattak megfelelő erőnlétet. Hosszú, fekete haja kissé kócosan lógott a vállára.

- Remélem, alapos oka van rá Harrisnak, hogy ilyenkor zaklasson - mérgelődött magában; ugyanis ekkorra már ráismert a férfi hangjára: Harris volt az. Akivel felváltva vállalt temetői őrszolgálatot még pár hónappal ezelőtt. - Csak a halálhír elfogadható érvnek - morogta az orra alatt. – Különben kitekerem az átkozott nyakát

– Will! A rohadt életbe, haladjál már! – üvöltötte továbbra is az ajtót ostromolva.
– Ne verd azt a nyomorult ajtót, felébredtem! – ordított az ajtóra Will. Magára kanyarította köpönyegét és az ajtóhoz lépett, hogy elhúzza a reteszeket.

Amint kinyitotta az ajtót, Harris berontott rajta, majd’ fellökve Willt, akinek ismét volt oka bosszankodni. Harris egy meglehetősen nagy denevérre emlékeztette Willt. Köpenye kissé nagy volt viselőjéhez képest és a földet söpörte.

Bevágta az ajtót, majd Harrishez fordult, aki már el is foglalta a széket, az ágynál. Lihegett, látszott rajta, hogy a temető és Will egyszobás odúja közti utat lóhalálában, futva tette meg. A mellkasára szorította az egyik kezét, a másikat felemelte, mintegy jelezve, hogy most nincs túlságosan közlékeny állapotban.

– Mondd, te szarházi, mi a fenének kellett felverned az egész utcát az ordibálásoddal!? - förmedt rá Will. - Remélem, az öreg Stan dobta fel a talpát.

Stanley Crandall volt a temetőcsősz, ő adta a munkát Willnek és Harrisnak. Utálta őket, de nem sok ember vállalta volna el a sírásói állást a Sötét Árny temetőben. Pláne nem ilyen kevés aranyért, de szükségük volt a pénzre, még ha kevés is volt a fizetség. Ami Harrist illeti… „Nos, Harris nem állt a helyzete magaslatán sosem” - vélekedett róla Stan Crandall. Will egyetértett vele, ám ezt be nem vallotta volna az ő méltán utált munkaadójának.

Harris kiszuszogta magát, majd sípoló tüdővel belekezdett mondókájába.

– Ja, a vén Stan beadta a kulcsot. De nem is ez a fontos. Hanem azok, amik megölték – az utolsó mondatánál bambán Willre pislogott és megtörölte izzadtságtól csillogó homlokát fekete, csupa mocsok kabátujjával. Néhány másodpercig csend borult a szobára. Majd végül Will szólalt meg először.

– Miről beszélsz!? - reccsent rá. – Ha a Stan meghalt, az csak jó lehet nekünk! Különben is, nem mindegy, hogy patkolt el? A lényeg, hogy már nem keseríti meg az életünket.

Harris továbbra is Willt figyelte, olyan tekintettel, mint bolondokat szokás nézni. Idő közben Will leült az ágya szélére és whiskyvel kínálta Harrist. Aki elfogadta, majd a következő és az azután következő adagot is.

– Ezt te nem érted… te nem láttad. Egyszerűen kibelezték szerencsétlen flótást. Nem láttam csak gondolom, de akkor is… - Will a szavába akart vágni, de Harris ismét felemelte kezét és csendre intette társát. – Nem, Will, te ezt komolyan nem tudod felfogni. Azok az izék kimásztak a föld alól. Érted, Will, a föld alól! És én alig bírtam elfutni előlük. Majdnem elkaptak, de én csak futottam egészen idáig. Stannek nem volt ilyen szerencséje, őt elkapták, mikor a kriptába akart bemenekülni, de az idióta elfelejtette, hogy nem sokkal azelőtt zártam rá a lakatot, ahogy ő kérte – suttogta sötéten. – A kulcs nálam is maradt.

Annyi legalább dicséretes, hogy őhozzá, Willhez jött legelőször, nem pedig a városba rohant, hogy a kocsmában elmondja, mi is történt az este. Hisz egykettőre megered a nyelve, amint elkezdi valaki sorban fizetni neki a whiskyt.

– De mik voltak azok, amik a föld alól másztak elő? – kérdezte Will és közben felvonta az egyik szemöldökét. – Mi a franc volt az, ami előjött?
– Eh, hát ilyen izé… tudod, azok a… mi a fenék már?
– Zombik? - kérdezte gúnyolódva Will. – Nem mondod, hogy ezért ébresztettél fel!?

Harris az arcát a tenyerébe temette és hangosan sóhajtott, Will észrevette a gyertya halvány fényénél, mintha valami megcsillant volna társa ujjai közt. Kissé megsajnálta.

Vajon mi intézhette el az idegeit ennyire? – morfondírozott magában. Sosem látott még férfit, akit ennyire letaglóztak volna a történtek. Soha, pedig látott sok mindent élete harmincegy éve alatt, megjárta az ezernyolcszáztízes hillyfieldi csatát. Mikor is? Több mint tíz éve már annak. Sehol máshol nem látott még akkora pusztítást. Az a rengeteg halott… Felét szinte nem is tudták eltemetni méltósággal, a legtöbbjük tömegsírokban végezte.

– Nem mondtam, hogy zombik – mondta Harris, most már kétségtelen volt, hogy sír. – De annyi szent, hogy a sírokból jöttek elő! Nem számít. Elhiszed vagy sem?

Will erre nem tudott mit válaszolni. Beszéd helyett ismét whiskyvel kínálta Harrist, aki készségesen el is fogadta. Will néhány pillanatig az állán húzódó forradással babrált, mintha töprengett volna valamin, majd kirántotta a széken ülő Harris alól a ruháit. Aki néhány pillanatig értetlenül pislogott rá, ijedtében majdnem leesett a székről.

– Most meg mit csinálsz?
– Felöltözök, és kimegyek a temetőbe, hogy megnézzem magamnak mi a fenétől rezeltél be ennyire.
– Ne, Will, ne menj! Kérlek!

Will meg se hallgatta társa kérlelését és már a csizmáját húzta, mikor Harris abbahagyta az unszolást. Helyette mást talált ki.

– Nem lenne jobb inkább nappal visszamenni? - kérdezte.
– Kizárt dolog. Minél hamarabb a meg akarom tudni, mi a frász van ott! Te maradj itt, ha úgy jobb neked. De én megyek – mondta, majd összecsatolta a kabátja csatját a nyakánál és kilépett a késő márciusi, permetező esőbe. Még alig tett pár lépést, mikor Harris hangját hallotta.
– Várj! Veled megyek, nem engedem meg, hogy egyedül menj oda.

Így hát ketten indultak el a temetőhöz vezető macskaköves úton. Az éjszaka sötét volt akár a korom a kályha falán, ráadásul még a Hold sem szolgált nekik fénnyel, hiszen az eget sűrűn gomolygó sötétszürke felhők takarták el. Néhány ház ablakán fény szüremlett ki lyukat égetve az utca sötétjébe. Csak az utcalámpák gyertyái világították meg előttük az utat halvány, remegő fénykörökkel. Feltámadt a szél. Kabátjuk csak úgy lobogott, szinte gomolygott körülöttük, akár a felettük tornyosuló felhők. Egy-egy szélroham meglibbentette Will haját. Ami Harrist illette, neki nem volt, mit meglebbentsen a szél, teljesen kopasz volt.

– Nem kellene mégis reggel visszamenni? – kezdte újra Harris. – Nem vagyok biztos benne, hogy be tudnám tenni a lábam arra az átkozott helyre. Különben is…

Will egy szemvillanással beléfojtotta a szót. Közeledtek a temető kovácsoltvas kapujához. Harris már-már remegett, legalábbis erre utaltak összekoccanó fogai. Will csak megállt és kirázta homlokából ázott hajfürtjeit.

– Gyerünk, essünk túl rajta! - mondta.
– Min? Mit akarsz csinálni?
– Nem gondolod, hogy valakinek össze kéne szedni a vén Stant? Ha igaz, és tényleg széttépve fekszik ott, akkor inkább mi találjuk meg először, mint más. Hisz mindenki tudta, hogy utáljuk azt a férget.
– Arra gondolsz, hogy azt hinnék, netán mi… Szóval, hogy mi nyiffantottuk ki?

Will nem szólt többet, csak bólintott és a temető kapujára mutatott, jelezve, hogy nincs más választásuk, be kell menni. Távolról nézve minden nyugodtnak látszott, csak a fák sóhajtoztak bánatosan a süvítő szélben.

- Vajon hol vannak most? - töprengett Harris.

A kovácsoltvas-kapu tárva, nyitva lengedezett a szélben. Majd, mikor odaértek elé, döndülve bevágta egy újabb szélroham. Will mit sem törődött vele, lenyomta a kilincset és belépett a boltíves bejáraton. Harris vonakodott utána menni, igen nehezére esett újra látni a szörnyűségeket. És ekkor nem is tudta, hogy az éjszaka tartogat még számukra izgalmakat!

– Haladj már! – szólt ki Will a társának.

Harrisnak szinte kényszeríteni kellett a lábait, hogy mozgásra bírja őket, mintha ólommal töltötték volna meg tagjait. Pár perc elteltével nagy nehezen belépett a kapun. Sűrűn fohászkodott az égiekhez, hogy amit előbb elmesélt Willnek, tényleg csak a fantáziája szüleménye legyen.

– Will, hol vagy, ember? – csak suttogni mert. Nagy ijedségére hangot hallott jobb felől és látta, mintha valaki, vagy inkább valami, közeledne felé. Földbe gyökerezett a lába rémületében. Hogy lehetett ilyen bolond? Hagyta magát rábeszélni erre. Miért kellett visszajönnie, miért?

A valami egyre közeledett, sírról sírra egyre fogyott köztük a távolság. Harris még mindig nem tudott megmozdulni.

Hol lehet Will ilyenkor? – gondolta. - Átvágott, és itt hagyott, biztos röhög rajtam.

A valami már majdnem odaért, mikor Harris lábába visszatért az élet. Lezsibbadt, fájt, de legalább ismét tudta használni. Nem is késlekedett, nyomban futásnak eredt olyan sebesen, már szinte suhant a nedves talaj felett. Futott, nem nézte, merre, csak amerre a lába vitte. A sírok közt szlalomozott, kerülgetve a fejfákat. Aztán egyszer csak érezte, hogy eltűnik a talaj a lába alól. Egyensúlyát vesztve belezuhant egy legalább másfél méter mély gödörbe.

– Hogy az a… ki volt olyan idióta, aki ide ásott egy a gödröt? - ordította és rá kellett, hogy jöjjön: valószínűleg ő volt az… Ugyanis a mai feladatához nemcsak a temető ellenőrzése tartozott, hanem a sírásás is, amit félbe kellett hagynia a rendkívüli események miatt.

A gödörben hagyta a lapátot és az ásót. Hatalmas szerencséje volt, hogy az ásó éles végét elkerülte, a lapáttal viszont nem volt ilyen mázlija. Ugyanis rázuhant a kemény fanyelére. Legalább négy bordája megrepedt és a lapát kemény, lapos, vas része pont az orrát találta el. Néhány pillanatig csillagokat látott és a vér édes ízét érezte a szájában.

Miután eleget ordított, ráeszmélt, hogy ez igen botor dolog volt. Hisz az, ami követte, könnyebben bukkan a nyomára, elég csak a hang után mennie. Harris nem tévedett, a valami most ott állt a gödör szélénél. A temetőben nem volt világítás, így csak elmosódott körvonalakat látott abból az izéből, ami most arra vár, hogy megtámadhassa és megölhesse őt. A süvöltő szél tovakergette a szürke fellegeket, akár az éhes farkas a birkanyájat. Néha-néha előbújt a sápadt telihold is, megvilágítva a temetőt, csak azért, hogy néhány szempillantás múlva ismét a felhők mögé rejtőzhessen. Mikor épp világos volt, Harris megfigyelhette a felé tornyosuló alakot. Ismerősnek találta.

– Te meg mi a fenét csinálsz itt? - hallotta Will hangját. Vállán (amit korábban el nem tudott képzelni, hogy mi lehet az) egy ásót tartott. Ledobta a szerszámokat a földre és leugrott a gödörbe Harris mellé. Ahogy végignézett társán, volt a tekintetében valami, talán sajnálat. – Gyere, kiszedlek innét - mondta, majd Harris hóna alá nyúlt és felnyalábolta.

Harris felszisszent az oldalába nyilalló fájdalomtól.

– Óvatosan, hé!

Nagy nehezen kiküzdötték magukat a gödörből. Harris a sír szélénél feküdt hanyatt, karjait szétvetve. Will azonban már a szerszámokat szedte össze, és türelmetlenül intett társának. Erre nehézkesen feltápászkodott, sőt még egy csákányt is magához vett.

– Ez minek kell? – kérdezte, miközben a kezében forgatta a szerszámot.
– Talán elfelejtetted, hogy minek jöttünk?
– Ja, a vén Stan… tényleg – néhány másodpercig hallgatott, aztán ismét megszólalt.
– Te Will! Minek ásnánk új sírt Stannek? Itt van ez, amit nemrég vájtam, ez nem jó?

Will meglepődött azon, amit előbb hallott. Kettőjük közül most Harris állt elő ésszerűbb ötlettel.

– Igazad van –mondta. - Akkor menjünk, hozzuk ide azt a vénséget!

Így elindultak vissza a kripta felé. Még félúton járhattak, mikor furcsa események egész sorozata vette kezdetét. Először a hangra lettek figyelmesek, ami mintha közvetlenül a lábuk alól szólt volna. Olyan volt, mintha a föld méhe most készülne fölszakadni talpuk alatt a szélrózsa minden irányában. Aztán a Hold ismét előbújt a felhők közül. De amit megvilágított, korántsem volt szívderítő látvány a két sírásó számára: a föld méhe valóban megnyílt, csak azért, hogy életet adhasson ezeknek az ocsmány teremtményeknek, akik hajdanán érző emberek voltak. Most már csak lélektelen rémségek.

Willnek és Harrisnek földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Mindenhonnan karok és lábak meredeztek elő a föld alól, hullaszínű fehérségüket csak tetézte a rájuk eső holdfény. Mély, rekedt morgás hallatszott. Harrisnek nem kellett bemutatni az eseményeket. Minden vágya az volt, hogy bárcsak ne hagyta volna magát rábeszélni erre.

– Jéééézus a keresztfán… Mi ez az egész? - szörnyülködött Will.
– Majd elmondom, csak rohanj, ahogy tudsz! – mondta Harris, miközben társa karját rángatta, ismét visszatért az erő a lábába. Előbb, mint Willnek, aki még mindig csak a sírokat bámulta, amelyekből már nem csak karok és lábak álltak ki. Volt olyan, amelyik már derékig kibújt a föld alól, s megpillanthatták undorító testét.

A ruha cafatokban lógott rajtuk, bár testük sem volt több csontvázra aggatott bőr és húscafatoknál, mégis valóságosabb volt minden rémálomnál. Ám a fej volt a legförtelmesebb ezeken a lényeken. Egyiknek sem volt szeme, csak besüppedt üreg ásított a helyükön, akár a végtelenbe vesző kút. Némelyiküknek megvolt az orrából egy kis darab vagy egy nagyobb csonk. Mindazonáltal akadt köztük sok, amelyik nem volt teljes felszereltségű, ugyanis hiányzott néhány alkatrész némelyiküknél. A legtöbbjüknek ugyanis hiányzott valamelyik végtagja, de akadt olyan is, amelyiknek a feje is. Sőt az egyiknek csak egy lába és egy karja volt. Mégis kitartóan bukdácsolt előre.

Will és Harris futottak, a rettenet megsokszorozta erejüket és a széllel versenyt rohanva vágtáztak a kriptához, ami a legközelebb eső épület volt. Nem is gondoltak arra, hogy ugyan abba a hibába esnek, mint Stan…

Teljes lendületből nekifutottak a kemény fenyőajtónak, de az nem engedett. Ekkor jöttek rá, hogy zárva. Tanácstalanul fordultak körbe, aztán Will tette fel a kérdést, amely mind kettőjükben megfogalmazódott. Pontosan nem tudták, hogy mi okozza kellemetlen érzésüket, de azt igen, hogy az élőholtakon kívül van még valami, ami nincs rendjén.

– Hol van az öreg? Nem azt mondtad, hogy a kriptánál kapták el ezek az izék?
– De azt mondtam. Fogalmam sincs, hova tűnhetett – mondta Harris.
– Nem fontos, most… Mégis mi a frászt csináljunk, mondd meg! Zárva ez a rohadt ajtó.

Harris nem szólt semmit, csak a zsebébe süllyesztette a kezét, pár másodpercig kutatott benne, majd előhúzott egy hatalmas rézkulcsot. Beleillesztette a zárba és elforgatta. A zárnyelv kattant és kitárult az ajtó. Odabent sötétség honolt, csak abban a vastag sávban volt fény, amelyet a hold vágott a sötétség sűrűjébe az ajtón keresztül. Will fogott egy fáklyát és meggyújtotta, közben Harris bevágta az ajtót és kulcsra zárta. Odabent további fáklyákat gyújtottak, most már elég volt a fény, hogy feltérképezzék a terepet. A kripta közepén hatalmas koporsó állt, amihez három lépcsőfok vezetett fel. A koporsó márványból volt, a fedő lap pedig kemény mahagóniból készült, valójában nem is tudták, hogy kinek a sírját törték fel, de nem is érdekelte őket. Itt volt a legközelebbi menedék. Kis ideig csend ülte meg a helyiséget, sem Will, sem pedig Harris nem fárasztotta magát felesleges beszéddel.

Aztán elkezdődött…

Óriási erejű ütés érte az ajtót, a sarokvasak megcsikordultak bele, s a retesz is engedni látszott. De az ajtót kitartott. A fáklyák táncoló fényében a két sírásó arca már-már hulla sápadtnak és igen öregnek látszott. Bár aligha fogják megélni az idős kort - gondolta Harris és felnevetett, mikor Will arcára esett pillantása. Rövid, örömtelen kacaj volt, gyorsan el is halt az ajtót ütő kezek ütemes dübörgése közepette. De nem kerülte el Will figyelmét.

– Min röhögsz te ilyenkor is, te marha!

Harris nem szólt semmit, csak legyintett, már nem volt sok kedve nevetni, fogta hát magát és társával vállát-vállnak vetve tartotta a beszakadni készülő ajtót. Ekkor Willnek támadt egy ötlete.

– Harris! Menj, hozd ide azt a piszok nagy izét… Azt a fedelet a koporsóról.
– De Will, tudod, hogy ezt sírgyalázásnak, vagy mi az istennek hívják?
– NEM ÉRDEKEL, MINEK HÍVJÁK! AZ ISTENIT! AZT MONDTAM, HOZD IDE!

Harris nem lepődött meg társa kifakadásán és átkozta fejét, hogy ennyit okoskodik. Odafutott a lépcsőhöz és felmászott rajta, majd a sírhoz lépett. A kemény fafedélre a következőt írták:

Stanley Crandall

1668-1732


Harris épp csak egy pillantást vetett a sír fedelére, fel sem fogta, mi van ráírva. Ugyanis nem tudott olvasni. Nehézkesen letolta a sírról, nem bírta leemelni egyedül a törött bordái miatt. De nem számíthatott Will segítségére, ő ugyanis az ajtón betörni készülő hullákkal viaskodott. Jól látszott, hogy az ajtó nem fog hosszú ideig kitartani ilyen ostrom alatt. Harris keserves munkával vonszolta a fedelet az ajtó felé, izzadtság csillogott a homlokán és feje is a vörös egyre vadabb árnyalatait mutatta. Nyakán kidagadtak az erek és az orra vére ismét eleredt a kemény erőpróbától.

S kínkeserves munka árán elérte Willt.

Épp időben érkezett, már nem sok kellett hozzá, hogy a hullák betörjenek búvóhelyükre. Együttes erővel az ajtókeretbe illesztették a falapot. A kriptában találtak egy ásót, amivel rögzíteni tudták a fedelet. Jobb és bal oldalt két vaskarika állt ki a falból, ezeken bújtatták át az ásó nyelét, hogy jobban tartson. Egy kis ideig rendben is volnának, megvárják a pirkadatot és előmerészkednek. Aztán elmennek innen, a városból, a királyságból is, ha kell. Csak minél távolabb kerüljenek ettől az elátkozott helytől.

Bizonyára nem lehet sok az éjből - gondolta Will. – Körülbelül éjfél lehetett, mikor Harris felébresztett. Azóta legalább eltelt vagy három, négy óra is, hisz olyan sokat beszélt. Meg aztán még itt a temetőben is volt legalább egy nyugodt óra, míg én a szerszámokat szedtem össze. Miközben Harris összetörte a bordáit a saját maga által ásott sírgödörben.

Will kissé megnyugodott: már nem lehet sok hátra napkeltéig, különben is március van, tavasszal pedig valamivel hamarabb kel a nap. Egészen nyugodt volt, már szinte derűs hangulat árasztotta el, míg pillantása az ajtót támasztó falapra nem tévedt. Ekkor a vér is meghűlt az ereiben, mintha jeges vízbe ugrott volna fejest. Talán jobb lett volna, ha fordítva teszik a tokba a sírfedelet, vagy az lett volna a legjobb – morfondírozott magában –, ha ő sem tudott volna olvasni, akárcsak Harris. A gond csak az volt, hogy ő tudott, felismerte a fába vésett nevet.

Hisz ez a férfi több mint egy évszázad óta halott! Hogy lehet, hogy nem vették észre, mikor annyiszor jártak a kriptában ellenőrizni, minden rendben van-e? Hogy-hogy soha sem tűnt fel nekik: Stant még egyszer sem látták a temetőn kívül? Mi történhetett itt? Most már tudta, hogy a hullák nem ölték meg Stant, mikor ideért a kriptához, csak köszöntötték a mesterüket.

Will jókedve, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott. Harrisre nézett és megpróbálta elmondani, hogy egy halottnak dolgoztak hónapokon keresztül, de még csak észre sem vették. De a szavak elakadtak valahol félúton Will torkában, csak tátogott akár egy hal. Aztán megjött a szava.

– Stan már rég halott, ide van írva - mondta és a fedélre mutatott.
Erre Harris megrázta a fejét, nem értett semmit belőle.
– Ide van írva, Stanley Crandall, ezerhatszázhatvannyolc, ezerhétszázharminckettő. Vagyis a vén szivar már több mint száz éve halott!

Harris olyan látványosan tátotta el a száját, hogy most Willen volt a nevetés sora. Megrázta magát, majd elmagyarázta társának, aki kissé lassan, de felfogta. Will a fedél nélkül tátongó sírra mutatott, mintegy jelezve, meg kell nézniük, mi van benne. Harris vonakodott megtenni, de Will megadta a kezdő lökést. Mindketten elindultak a kripta közepe felé, de megállásra kényszerítette őket az ajtó felől érkező zaj. Mintha az ásó nem lenne elég masszív, hogy kinn tartsa mindazt, amitől Will és Harris ebben a percben a legjobban féltek. Will visszafordult, és az ajtóhoz rohant, hogy ismét hátával tartsa azt.

– Nézd meg! - kiáltotta társának. – Nézd meg, hogy a vén Stan van-e benne! Gyerünk, mire vársz?

Harris visszafordult a koporsóhoz, hogy jobban szemügyre vegye, ami benne van. Korábban ugyanis elmulasztotta ellenőrizni, van-e valaki a kriptában (akár élő, akár holt). Lassú léptekkel közeledett a sírhoz, kopasz feje csillogott a rávetülő lángok fényében. Lassan kifújta, majd ismét beszívta a levegőt, ettől még jobban megsajdultak a bordái, oldala lüktetett, akár egy beteg fogakkal teli száj. Óvatos léptekkel felment a kőlépcsőkön, aztán lassan, nagyon lassan a sírhoz lépett, majd belepillantott.

Borzalmas látvány tárult a sírásó szeme elé. A koporsóban valóban Stan hevert, nyugalomban és békében, ahogy az a halottaknál megszokott. Kezei a mellén összekulcsolva feküdtek, szemei lehunyva, mintha csak aludna, és arra várna, hogy reggel felkelhessen elkezdeni egy újabb temetői műszakot. Szerteszét feslett öltönyt viselt, a szakadásokon kilátszott a rohadó húsa és a csontok. Ajkai felpenderedtek kivillantva vicsorgó mosolyát. Fogai, már ami megmaradt belőlük, sárgán meredtek a világra. És a szag, az volt a legelviselhetetlenebb: elevenen rohadó hús bűze áradt a sírból.

– Mit látsz? Ki van benne?
– Ez ő! - csak ennyit suttogott Harris.
– Úgy érted, Stan az? Válaszoljál! Ki az, az ő?

De társa nem tudott többet kinyögni. Az ajtót tartó Will felé fordult, hogy jelezze, nem tud, vagy nem akar megszólalni. Amilyen kifejezést ekkor látott Will arcán, ugyancsak meglepte.

Mit majrézik, hisz’ halott – gondolta magában.

Will arca vicsorgás szerű grimaszba torzult a rémülettől. Harris a koporsó felé fordult, hogy megnézze, mi a probléma. Stan vigyorgó koponyájával találta szemben magát, szemei vörösen izzottak, akár a parázs. Ez volt az utolsó, amit Harris földi pályafutása során utoljára megfigyelhetett. Aztán Stan a nyakába mélyesztette megmaradt fogait, és átharapta az alkalmazottja torkát. Spriccelt a vér, bíbor színűre festve a márvány síremléket, a padlót és Stan feslett öltönyét. Harris másodperceken belül a földre rogyott és szempillantás alatt elvérzett Will szeme láttára. Stan lassan kiemelkedett a sírból. Először csak megkapaszkodott a koporsó szélében, majd egyik lábát átvetette a szegélyen és Harris tetemére vetette magát.

Will, amint felocsúdott a sokkból, eltávolodott az ajtótól, valamilyen fegyver után kutatva. Rá is akadt a megfelelő szerszámra: mégpedig egy sarokba támasztott csákány képében. Még szerencse, hogy tartanak itt néhány dolgot.

Stan felé fordult ismét, hogy megtorolja barátja halálát. Ami ekkor érte, meglepőbb volt, mint bármi más ezen az éjjelen. Valami nagy, kerek és vértől csatakos tárgy repült felé a kriptán keresztül. Meglepődni sem volt ideje, mikor a tárgy homlokon találta őt olyan erővel, hogy a padlóra zuhant az ütéstől. A dolog, ami eltalálta, tompa puffanással ért földet a feje emellett. Will ráemelte pillantását, és a látványtól felordított. Az, ami eltalálta, nem volt más, mint Harris letépett feje, a földön fekve nézett farkasszemet társa tágra nyílt, kék szemével.

Felkapta a csákányt és Stan felé iramodott. De Stan már nem volt ott, a koporsója előtt csak Harris megcsonkított teste feküdt. Will körülnézett, de nem látta sehol az élőhalottat.

Talán elrejtőzött valahol - fordult meg a fejében, mikor észrevette, hogy társának hiányzik az egyik karja is.

Willt úgy öntötte el a harag, mint forró láva a vulkán lejtőit. Sápadt arca szinte izzott. Elindult a sírhoz vigyázva, nehogy ismét eltalálja valamilyen testrész. A lépcső aljához érve tovább fülelt.

Semmi.

Aztán. Éles, velőig hatoló kacagás hallatszott, ami megkétszereződve verődött vissza a puszta falakról. Stan volt az.

– Most te is megdöglesz, akár a drágalátos barátod, te kis féreg! - mondta rekedt hullahangján, aztán tovább nevetett. Majd előlépett a lépcső aljánál álló oszlop mögül, kezében tartva Harris karját. Will a csákányt feje fölé emelve rohamot indított Stan ellen.

Stanley Crandallt eddig is utálta, de ezek után már csak gyűlöletet és haragot érzett. Felrohant a lépcsőn, hogy bosszút álljon ezen a szörnyetegen, de mikor felért a koporsó mellé, elbotlott Harris testében és hasra vágódott, a csákány kirepült a kezéből. Egyenesen Stan felé, akinek a testébe fúródott az eszköz. Harris vérével átitatott zakóján lyukat ütött a szerszám, és a helyén por szállt fel a húscafatokkal borított bordák közül. Will feltápászkodott és az eséstől sajgó kezével a csákány után kapott. Stan gyorsabb volt nála, kirántotta mellkasából a szerszámot a nyelénél fogva. Egyik kezében Harris karja, másikban a csákány, Will kővé dermedten bámult rá.

Most mit csináljon? Elvesztette a fegyverét.

Stan Will felé suhintott a csákánnyal, de ő elhajolt előle, majd a kar lendült. Harris ujján lévő gyűrű mély árkot szántott Will arcán. Leugrott a lépcsőről. Visszarohant az ajtóhoz, hogy újabb fegyvert szerezzen magának, remélhetőleg talál egy másik csákányt, vagy még jobb lenne egy ásó. Stan utána botladozott és ismét támadásba lendült. Elhajította a csákányt. Pontosan célzott, és az eszköz az ajtót támasztó fafedélhez szegezte Will tenyerét.

Ordított kínjában. Látta, hogy Stan közeledik felé, megpróbálta kihúzni a kezéből a csákányt, de az nem engedett, túl mélyen volt benne a fában. A falap már recsegett a hullák keze alatt, mi több: most még jobban engedni látszott. Ahol a csákány bele állt, vastag repedés indult meg a fafedélen. Látszott, hogy az ajtó már nincs a helyén, csak a sírfedél tartja magát.

A repedés viszont segített Willnek, hogy kiránthassa a csákányt a fából és egyúttal a kezéből is. A szerszám nyelén vér folyt le és csöppent a padlóra. A sírásó ép kezébe fogta az fegyverét és rátámadt Stanre, aki készült a támadásra. Ismét felé suhintott a karral, de ezúttal elvétette, és a vértől csúszós végtag kirepült a kezéből. Harris karja gyászos csattanással landolt a padlón. Will ismét meglendítette a csákányt és lesújtott vele, az ütés egyenesesen Stan feje búbját érte és az szétnyílt a gyilkos csapástól. De a fejből nem áradt már vér, csak porfolyam indult meg onnan, ahol az agynak kellett volna lenni. A hulla megtántorodott az ütéstől és a padlóra zuhant, de nem halt meg, hisz már rég nem élt. Undorítóan festett így, kettéálló fejével, Willre rájött az öklendezés, de nem fordult el, egyenesesen Stanre okádott. Jólesett neki. A zakó immár nem csak vértő volt csatakos, hanem most már Will gyomortartalmától is.

Ismét csapásra emelte a csákányt és lesújtott vele. Egyszer, kétszer, háromszor… már maga sem számolta. Addig ütötte, míg a csákány ki nem fordult a kezéből és a hullából nem maradt más csak egy rakás törött csont és egy kupac ruha.

Ekkor olyan erejű ütés érte az kripta bejáratát tartó fedelet, hogy majd beszakadt tőle. A repedés még jobban szétnyílt és látni lehetett a betörni készülő élőholtak ocsmány képét. Odakint már kezdett ritkulni a sötétség, de messze volt még a pirkadat.

Will nem tétlenkedett, félrerúgta az útból a csákányt és elment összeszedni Harris elárvult karját. Majd felment a lépcsőn és felemelte padlóról barátja holttestét. Eszébe jutott még valami: elfelejtette a fejet! Óvatosan behelyezte a sírba Harris testét és a karját megpróbálta visszailleszteni, de nem sikerült. Fogta magát és elindult begyűjteni a fejet. Mikor visszament a sírhoz, azt is beletette. A csákányt is magához vette, azután ő is bemászott a sírba, és várt.

Nem kellett sokáig várnia, a fedél nem bírta tovább a terhelést, két darabban a padlóra zuhant. A hullák tömegével özönlöttek be az ajtón Willt és Harrist keresve. De nem látták őket sehol. Vonszolták magukat előre a lépcső felé, közben észre sem vették, vagy nem érdekelte őket, hogy eltapossák Stan maradványit.

Elérkezett a pillanat – gondolta Will és felegyenesedett, akárcsak annak előtte Stan tette. Abban a reményben, hogy nem sokára itt a napkelte, elkiáltotta magát.

– Itt vagyok, rohadékok! Gyertek csak!

Erre valamennyi hulla felkapta a fejét.

Két kézzel markolta a csákányt, fájdalom tüzes lángja perzselt végig bal karjában, egészen válláig. Abban a kezében, amit a fához szögezett tulajdon fegyvere. A fájdalom már nem érdekelte, kiugrott a koporsóból, hogy szembeszálljon a kriptát betöltő hullákkal. Nem tétlenkedtek azok sem, Willre vetették magukat. Will keményen kitartott, lábánál egyre nőtt a lekaszabolt tetemek száma, de végül a túlerő felülkerekedett. Míg azzal volt elfoglalva, hogy kirántsa a csákányt az egyik ocsmány teremtmény mellkasából, egy másik beleharapott a karjába. Ki is mart egy tisztes darabot a sérült baljából és a padlóra köpte a húsdarabot, hogy tovább marcangolhasson. Will teljes erőből belerúgott a sípcsontjába, ami hátborzongató reccsenéssel szilánkosra tört. A hulla legurult a lépcsőről.

Egy másik közben a hátára ugrott és belekóstolt a nyakába, szerencsére nem ért artériát a harapás, de így is veszettül fájt Willnek. Megpróbálta lehántani magáról a hullát, de több hullatárs is érkezett és együttes erővel a padlóra küldték ellenfelüket, aminek az lett a következménye, hogy Willel együtt a lépcső tövébe zuhantak. Már hozzáláttak volna, hogy darabokra szaggassák Willt, mikor valami megállásra kényszerítette őket, a kripta ajtaján halvány, de egyre erősödő fény hatolt be.

A kelő nap fénye.

Menekülőre fogták a dolgot és az ajtóhoz tódultak, úgy csörtettek vissza nyughelyükre, egy azonban ottmaradt, hogy elvégezze a piszkos munkát. Will nyakába mélyesztette mohásodó fogait és átharapta azt. Majd ő is iszkolt volna a többi után, de amint elfordult, Will maradék erejét összeszedve felemelte a csákányt és az ocsmány lény hátába vágta. Aztán feje lehanyatlott és a vér egyre nagyobb tócsában terjedt szét körülötte. Még mindig markolta a hulla hátából kiálló csákánynyelet.

A napfény egyre beljebb kúszott a kripta ajtaján. De mikor elérte a lépcső alját, már csak Will semmibe meredő, üveges szemén csillant meg…

Előző oldal DrSamson
Vélemények a műről (eddig 1 db)