Barátom

Szépirodalom / Novellák (442 katt) DrSamson
  2015.11.11.

Akkoriban gyakran támadt kedvem sétálni, főként alkonyatkor jött rám e kényszeres cselekvés. Szinte rosszul voltam, ha nem járhattam egyet. A munkahelyi stressz, a nagyvárosi élet számlájára írtam a dolgot. Valószínűleg hiányzott a természet, amikor az irodában ülve a monitorra tapadt szemekkel gürcöltem. Igazából szakvéleményt sosem kértem ki erről. Egyszerűen elkönyveltem magamban, hogy szeretek esténként sétálni és kész. Közben és utána mindig jobban éreztem magam.

Az utóbbi időben, úgy két hónapja pedig legtöbbször a városi parkerdő felé vettem az irányt. Az erdő körülbelül hat-hét kilométerre húzódott a várostól, így ideálisan el tudtam menekülni a nyüzsgés zajai elől. A fák árnyékában húzódott egy gyülekezőhely, ahonnan az igazi erdei ösvények indultak. A pihenőhelyen volt egy kisebb fogadó, legalább egy tucatnyi sörpad és néhány, a nyugdíjkorhatárt legalább kétszeresen meghaladó öregúr, akik mindig kellemes történetekkel traktálták az fogadóba betévedőket.

A fogadóban meg lehetett szállni, de egy éjszakánál többet nem volt érdemes ott tölteni, amennyiben valaki nem szeretett volna életre szóló barátságot kötni az ágyi poloskákkal és más érdekes, kis állatkákkal, amik a szobák rejtett zugaiba fészkelték be magukat, várva az érkező delikvenst.

Az öregek miatt viszont érdemes volt kimenni. Szerettem hallgatni az anekdotáikat. Ugyanolyan történeteket, sőt ugyanazokat a történeteket mesélték el, mint a többi, nagyvárosi öregember, de ők valahogy úgy tudták elmondani a letűnt korok emlékeit, hogy az ember várta a folytatást.

Volt egy különösen kedves ismerősöm ott, az erdőnél, az öreg Jerry Woods. Vele az első találkozásunkkor barátságot kötöttem. Nem csak az esti séták kedvéért vettem az irányt erre, hanem Jerry miatt is. Ugyanis az utóbbi időben rákaptunk arra, hogy késő estig pókerezünk és sörözünk, leginkább péntek esténként, amikor a macskajaj nem nehezíti meg a munkát másnap.



Aznap sem volt másképp, péntek este volt és vártam, hogy végre öreg barátommal találkozhassak és lejátszhassunk egy-két kártyapartit.

Jerrynek volt egy elég érdekes szokása. Gyakran kutyához hasonlította magát. Szeretett az efféle véleményének hangot adni. Kutyahűség, kutya-macska barátság, mint a kutya vacsorája. Tudott szinte minden kutyás mondást, s közben, ami alatt ezeket mondta, mélyen ülő barna szemei úgy csillogtak, akár egy embertestbe költözött ebé. Úgy ismerte a kutyák gondolkodását, akár a fogadó mellett húzódó erdőt, amelyben vadőrként dolgozott fiatalkorától fogva. Annak ellenére ismerte őket, hogy saját bevallása szerint sosem volt kutyája. Bár meglepődtem rajta, sosem tulajdonítottam különösen nagy jelentőséget neki, csupán öreges hóbortnak tartottam. Gondolhattam volna, hogy mélyebben gyökerezik az igazság ebben a groteszk szokásban. Kilométerekkel a felszín alatt, ott ahová a józanész már képtelen lehatolni.

Sietősebbre vettem a lépést, szerencsére aszfaltozott út vezetett ki az erdőig, így nem kellett gyökereket és görcsöket kerülgetnem út közben.

Az út során rengeteg hétvégi ház mellett mentem el, június lévén legtöbbjében még elidőztek a családok. Néhányan már összepakoltak és indultak hazafelé, de akadtak olyanok is, akik hétvégére kint maradtak élvezni a nyugalmat. Nyugalom, hát az akadt itt bőven elég. Ahogy halkan motozott a szél a fák lombkoronája közt, s közben más egyebet nem lehetett hallani, csak a csipogó madarak áriáját. A hangok közé néha egy-egy kisgyerek csendülő kacagása vegyült, vagy néha borízű röhögések szakították meg az idillt.

Lassan közeledtem az erdő széléhez s vele együtt a fogadóhoz. Most már tényleg szaporáztam a lépteimet, hiszen volt egy meglepetésem Jerry számára. Vettem neki egy új kártyapaklit, mivel az előző már elrongyolódott és leginkább zsírpapírra hasonlítottak a lapjai. Benyúltam a zsebembe és legalább huszadjára megszorítottam a kis csomagot, ami az ajándékot rejtette. Nem valami nagy meglepetés, de biztos értékelni fogja. Jerry mindennek örült, ő volt az az ember, aki szerint a pirítós két oldalából legalább három vastagon van kenve vajjal. Emiatt szerettem vele tölteni az időt, hiszen mindig átragadt rám sajátosan pozitív világszemlélete.

Néhány percen belül feltűntek előttem a fogadó tornyos, égbenyúló kéményei, amik úgy bukkantak elő a fák lombkoronái közül, akár a katonák a lövészárokból.

Végre odaértem. Körbenéztem és a legtöbb szokásos arcot láttam, egyvalaki kivételével. Jerry nem volt sehol.

Bementem a fogadó szürke belsejébe, ahol a hatalmas bükkfa pult mögött egy szálfatermetű férfi várta a vendégeket. Méreténél talán a kora lehetett a megdöbbentőbb, senki nem tudta pontosan, mennyi idős, de a hosszú ősz szakáll arra engedett következtetni, hogy legalább a százhuszadikat tapossa. Korát és magasságát meghazudtolva, méltóságteljes tartással járt kelt a pult és a sörpadok közt és összeszedte a korsókat, illetve felvette a rendelést.

– Hello, Lloyd! – köszöntöttem.
– Szervusz, Michael! – köszöntött, mindig a teljes nevemen szólított, pedig számtalanszor kértem, hogy hívjon egyszerűen Mike-nak, ahogy a többiek is. – Jerry nincs itt, délután elment valamerre.
– Honnan tudja, hogy őt keresem?
– Ugyan – mondta és halványan elmosolyodott.
– És nem is tudja, hogy mikor jön vissza? – kérdeztem kétségbeesve, mihamarabb szerettem volna átadni neki az ajándékomat, ami úgy égette a zsebemet, akár a parázs.
– Nem tudom. Talán nemsokára. Kérdezősködjön kint, hátha ők tudják.
– Rendben, de előtte kérnék egy korsó csapoltat!

Lloyd kiszolgált, én pedig fizettem. Borravalót nem adtam, nem azért, mert nem voltam elégedett a szolgáltatással, vagy mert neveletlen lettem volna, csupán azért, mert Lloyd sosem fogadta el. Számtalanszor próbáltam majdhogynem lekenyerezni vele, egyszer még ki is hozta a visszajárót az asztalunkhoz. Jerry mondta el később, hogy amióta ők idejárnak, sosem látták még Lloydot, amint borravalót fogad el bárkitől is.

– Pedig hidd csak el, barátocskám, nem tegnap volt, amikor mi elkezdtünk idejárni – mondta Ed, a vörös képű.

Kiléptem az alkonyi homályba, az ég kezdett egyre sötétebb kék színt ölteni, nyugaton az Esthajnalcsillag már előmerészkedett. Szemeimmel körbepásztáztam a terepet, egy-két foglalt sörpadnál iddogáltak csak az öregek, ma sem volt teltház. Nem is értettem, hogyan él meg Lloyd ebből az üzletből.

A szemem sarkából észrevettem, hogy valaki integet. Ed volt az, invitálóan lengette felém a karját. Elindultam felé, egyedül üldögélt az egyik padon, előtte egy jó nagy kancsó fröccs vörös borból. Volt egy-két szokása neki is, amihez ragaszkodott. Valamiért az ittenieknek egytől egyik meg volt a maga szokása. Eldöntöttem, hogy amint lehet, én is ragaszkodni kezdek néhány szokáshoz.

– Hello, Ed!
– Szevasz, Mike! – köszöntött vidáman, látszott rajta, hogy már jócskán túl van két kancsó szívderítőn. – Mi újság? Bezárt a hétre a taposómalom?
– Be, hál’ Istennek – mondtam. – Kezdett elegem lenni az egészből. Itt mi a helyzet? Látom, fogy a bor.
– Jól látod – mondta –, jófajta borból sosem elég. Egyébként Jerry délután elment.
– Nem mondta, hová?
– Hát azt mondta, nem érzi jól magát, sétál egyet. Szokott néha ilyet. Kell neki egy kis magány, utána jobban lesz.
– Merre ment?
– Bement az erdőbe, az ösvényre. Jó nagyot sétálhat, mert már órák óta nem láttam.
– Jézusom, Ed! Hogy lehet ilyen felelőtlen? Mi van, ha szívrohamot kapott és nem tud visszajönni vagy baja esett? Azt hallottam, itt szoktak néha vaddisznók is mászkálni…

Borzalmas gondolat ötlött az elmémbe. Az rendben van, hogy Jerry egy kutyára emlékeztet, de remélem, nem akar úgy viselkedni. Felrémlett előttem huszonegynéhány év távlatából, amit még anyám mondott a kutyákról: ha érzik, hogy meg fognak halni, elvonulnak minél messzebbre, hogy ne lássa senki őket kimúlni. Nagyon reméltem, hogy Jerry nem akarja ezt csinálni. Talán érezte, hogy szívrohama van és elment meghalni? Talán ismer olyan ösvényeket vagy barlangokat, amiket senki más és ott végleg örök nyugalomra térhet?

Vagy csak szimplán én spilázom túl a dolgot? - gondoltam magamban. Nem tudtam, melyik az igazság, mindenesetre akkor is felelőtlenségnek tartottam, hogy egy nyolcvanhat éves öregembert egyedül beengedjenek az erdőbe.

– Mike, itt évek óta nem láttam vaddisznókat, de még csak egy nyüves rókát sem. Ne túráztassa magát feleslegesen! Jerry tud magára vigyázni, nem gyerek.
– Eh – csak ennyit mondtam és a teli korsómat otthagytam az asztalon. Efféle szentségtörést csakis vészhelyzetben követtem el. Most pedig úgy éreztem, hogy ez eléggé vészes helyzet.
– Hová megy? – kiáltott utánam a vörös képű. – Remélem, nem az erdőbe. Gondolja meg kétszer is, ha nem elég gyakorlott erdőjáró, könnyen eltévedhet. Aztán magáért tényleg aggódhatunk majd.
– Nézze, ha maguk nem, akkor legalább én utána nézek, mi folyik itt – mondtam és elcsörtettem az ösvény irányába.

A kezdeti bátorságom kezdett alábbhagyni, amikor az ösvényen elindulva magam mögött hagytam az utolsó kanyart és körbezárt a sötétség. Pontosabban nem igazi sötétség volt ez, valamennyit láttam a félhomályban, ugyanis keleti horizonton kikémlelt a Hold, meglesve, elvonult e már nagytestvére, a Nap.

Jó párszor száz métert megtettem, de nem találtam semmi nyomot, ami elvezetett volna Jerryhez. Miért is találtam volna, hiszen órák óta mászkálhat idebent, és ahogy a többiek is mondták, ő aztán tényleg ismeri az egész erdőt. Én viszont nem és még csak zseblámpám sincs. Viszont a telefonomat tudtam világításra használni, bár az akkumulátor nem bírta túl sokáig.

Fogalmam sincs, mióta kóborolhattam a fák között, de épp elég ideje ahhoz, hogy kezdjek berezelni. Össze kellett szednem magam, minél hamarabb meg akartam találni Jerryt és visszavinni a többiekhez. Elgondolkodtam rajta, mi van, ha nem is jött be az erdőbe vagy rég hazament, csak a többiek nem vették észre. Elvetettem az ötletet, ez nem vallott volna Jerryre, megvárt volna.

Ó, a francba! Mi a fenének kellett nekem utána jönnöm!? Miért nem hívtam inkább segítséget? – morfondíroztam, amikor valami megmozdult a legközelebbi bozótosban. Először megijedtem, a következő gondolatom az volt, hogy talán mégis sikerült ráakadnom az öregre. A bokorra irányítottam a telefonom fényét és vártam, akármi is volt ott, nem lehetett túl nagy.

Lehet egy róka vagy egy nyúl. Rókának nem örültem volna, de sok időm nem volt ezen tanakodni, a bozót megremegett, majd előbújt egy apró kisállat. Háta csíkos volt, farka kunkori, ez bizony egy vadmalac volt. Próbáltam minél távolabb kerülni tőle, óvatosan hátráltam. Azt gondoltam, anyja is a közelben lehet, már pedig egy kétszáz kilós anyakocával nem szívesen kerültem volna szembe egy éjsötét erdőben.

A vadmalac viszont követő üzemmódra váltott, lépdeltem hátrafelé, ő pedig kocogott utánam. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. A hátam egy fatörzsnek ütközött, néhány levél pedig a vállamra hullott. Akkor már hallottam valami mást is az erdő mélyéről, nem csak kis vadmalacok lábainak motozását az avarban. Sokkal hangosabb valami közeledett felém.

Egy idő után irgalmatlan hangos csörtetéssel közeledett felém a vadmalacnak az anyja. Megkerültem a fát, melynek az imént neki ütköztem és futásnak eredtem. Sejtettem, hogy nincs sok esélyem, de legalább nem fagytam le a félelemtől - villant át az agyamon.

Nem tudtam, hogy milyen gyorsan futnak a vaddisznók, hogy van-e értelme elfutni előlük, vagy egyszerűen működik náluk is a ,,ha nem félsz tőle, nem bánt” elv. Inkább futottam, majd utána olvasok – gondoltam –, de semmiképpen sem szeretnék erről most tapasztalatokat szerezni.

Hátrapislantottam a vállaim fölött, és amit láttam, legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta. Ez nem kétszáz kilós anyakoca volt, ez legalább négyszázat nyomott. Itt volt az ideje még jobban megszaporáznom lépteimet. Szinte suhantam a fák közt és csak remélni tudtam, hogy egy-egy kósza gyökérben nem botlok meg, vagy nem ad visszakézből az egyik faág akkora maflást, hogy kifeküdjek tőle.

Telefonom fénye előre s hátra ingázott kezemben, egy-egy pillanatra megvilágítva előttem az utat, aztán a következő pillanatban megint sötétbe borult minden. Kezdtem egyre inkább berezelni, mert a telefonom fénye halványodott, ami azt jelentette, nem sokáig húzza már.

Bár inkább utóbb, mint előbb, de beigazolódott a félelmem. Sikerült megbotlanom egy kósza gyökérben vagy fűcsomóban. Sajnos nem volt időm messzemenő következtetéseket levonni, mert a következő pillanatban már repültem előre emberi ágyúgolyóként. Hasítottam a levegőt, s ez alatt a rövid levitációs pályafutásom alatt három métert repültem. Később, amikor ezt a történetet mesélem majd, valószínűleg öt méternek fogom mondani, nyugdíjasként pedig esküdözni fogok, hogy úgy repültem ki az ösvény végén az erdőből.

Enyhébb lejtőn gurultam lefelé a fák öles törzsei közt. Ha akartam, sem tudtam volna lefékezni magam, olyan sebességgel száguldottam végig az avarban. Nem olyan nagy gond, gondoltam, miközben egyszer fent volt a talaj, egyszer pedig az éggel cserélt helyet, lehet, hogy így gyorsabb voltam. A probléma csak az volt, hogy az ösvényről igen messze letértem, pontosabban legurultam.

Az utam végén nekicsapódtam egy akácfa törzsének, sajgó bordáim mutatták, hol tompítottam az ütközést. Csodával határos módon a telefonom, melyet a kezemben tartottam, nem törött össze. Még mindig világított.

A csörtetést még mindig hallottam, nem lehetett olyan messze a vaddisznó. Nagy nehezen felrángattam magam a földről és egy alacsony ágba kapaszkodva felhúztam magam az akácfára. A tüskék mélyen a tenyerembe fúródtak, de nem törődtem vele. Két és fél méteres magasságban biztonságban éreztem magam. Bár – gondoltam – ha ezt a kis fát megrohamozza, bizony nem fogja sokáig tartani magát.

Nem kellett csalódnom, akkora erővel zuhant neki a vaddisznó a fának, hogy azt hittem, menten kifordul alólam. De nem így történt. A csenevész kis akácfa hősiesen kitartott mellettem, pontosabban alattam, de éreztem, muszáj a kezembe venni az irányítást, ha nem akarok fával együtt az avarba zuhanni.

Támadt egy ötletem, de koránt sem voltam benne biztos, hogy működni fog. A zsebembe nyúltam a kártyapakliért és lefejtettem róla a csomagolást. Remegő kézzel előhúztam egy lapot, a mutató és középső ujjam közé szorítottam és megpróbáltam vele becélozni a disznót. Elvileg, ismétlem, elvileg, ha ügyesen dobja el az ember, akkor akár egy dinnyébe is beleállíthatja a kártyalapot. Én sosem voltam különösen ügyes ebben, de rossznak sem mondtam volna célzási tehetségemet.

Elhajítottam a lapot és az suhanva szelte a sötétséget, de fogalmam sincs, hová hullhatott, egy biztos, nem talált célba. A második lappal kicsit pontosabb voltam, azzal már sikerült eltalálnom a vaddisznót, de sajnos csak a durva sörtéjét érte, amelyről lepattant a pikk ász. Gondolhattam volna, hogy nem olyan könnyű legyűrni egy, a csemetéjét védelmező anyakocát.

A harmadik dobás szerencsésebbre sikerült. Egyenesen a disznó orrát találta el és a hangokból ítélve eléggé bele is ékelődött a kártyalap az érzékeny szaglószervébe. A dobálózással az ellenkezőjét értem el annak, mint amit akartam. Nemhogy megfutamodott volna ettől az állat, még bőszebben rohamozta meg a menedékemet. Ezúttal tudtam, csak perceim vannak hátra, míg lepottyanok.

Ekkor a rohamok abbamaradtak és a vaddisznó felkapta a fejét egy másik zajra, amelyet nem ő idézett elő. Nem messze tőlünk megzörrentek az ágak. Na, remek – gondoltam. – A kis dög jött megnézni, mekkora bajt kavart. Azonban nem a kismalac jött. Egy megtermett kopó lépett ki az ágak közül, fogait vicsorítva, fejét leszegve, támadásra készen. Dühödt morgásától a vér is megfagyott az ereimben.

A vaddisznó a kutya felé fordult és most őt rohamozta meg. Súlyos patái alatt dübörgött a föld. Éreztem, ahogy megremeg alattam az akácfa ága. A kopót sem kellett félteni, ő is rohamra indult. Ám az utolsó pillanatban a kutya ügyesen kitért a támadás elől, de a disznó nem adta fel.

Más irányból támadt, fel akarta öklelni a kutyát. Előreszegett agyaraival újabb ütközetre készült. Egy T34-es tankot megszégyenítve tört előre az alacsony aljnövényzetben. Ezúttal az eb nem volt olyan gyors. Kapott az oldalába egy alattomos öklelést, nagy szerencséje, hogy sikerült félig meddig kisiklania előle, különben az anyakoca agyarai mélyen a testébe fúródtak volna. Bár így is elég komoly sebesülést szerezhetett. Nem futamodott meg, sőt ez még inkább felbőszítette a kutyát és kétszeres erővel készült visszatámadni.

Borzalmas volt hallgatni az összecsapás hangjait. A kutya morgása és acsarkodása a legelvetemültebb matrózt is menekülésre késztette volna. A disznó éles hangon visított és röfögött, ahogy körbejárta sebesült ellenfelét.

Aztán újra egymásra rontottak. Szőrszálak repkedtek mindenfelé, fogak csattogtak. Nem láttam pontosan, telefonom elég kevés területet volt képes megvilágítani, így részben csak a képzeletemre hagyatkozhattam. Védelmezőmnek sikerült elkapnia a disznó öles nyakát és belemélyesztette tarajos fogait a húsába. Szaggatta, tépte a védtelen testrészt. A koca kétségbeesetten visongott, hangja hátborzongató volt, ahogy a fák közt visszhangzott. Hatalmas puffanást hallatva dőlt támadóm az avarba. Egy darabig még kapálóztak a lábai, leveleket rugdosva.

Pár perccel később a minden zaj elhalt. A vér jellegzetes szaga szűrődött fel menedékhelyemre. Nem voltam benne biztos, hogy elmúlt a veszély, így még egy ideig a fán maradtam. Attól féltem, hogy egy újabb hatalmas vaddisznó tűnik fel a fák közt, ezúttal egy vadkan, és annak támadásait aligha bírná a sebesült kutya.

Ekkor újabb avarzörgés hallatszott és előbújt a kismalac is, anyját keresve vagy csupán újabb balhét akart keverni. Mindenesetre segítőtársam mély morgása és az anyja tetemének látványa jobb belátásra bírta a bajkeverő malacot, azonnal elinalt az erdő sűrűjébe. Cseppet sem sajnáltam.

A kutya még egy darabig meresztgette szemeit a sötétségbe, én pedig követtem a példáját. Nem történt semmi. Csupán bajtársam lihegését lehetett hallani. Amikor odasántikált az akácfa alá és felfelé pislogott, megbizonyosodtam róla, elmúlt a veszély.

Óvatosan lemásztam a fáról és a kutya mellé telepedtem a fa alatt. Fekete szőre volt, amely csak a pofája körül csavarodott őszbe. Látszott rajta, hogy elég öreg már és az utolsó erőfeszítése volt az előbbi mutatvány. Rávilágítottam az egyre halványuló fénnyel, de nem engedte, hogy a sebeit megvizsgáljam. Megnyalta a kezemet és bicegve elindult oda, ahonnan jött. Kétségem sem volt afelől, hogy halálos sebet szerzett, de erős volt és még kitartott.

Követtem hát, ő pedig lassú léptekkel lépegetett előttem. Ahogy elhaladtam a tetem mellett, vetettem rá egy kósza pillantást a halovány derengésben. Orrában még midig ott volt beékelődve a kártyalap. Megborzongtam a látványtól. Körülötte mindenhol vér csillogott, az állat nyaka pedig feltépve ásított a világba.

Felzárkóztam társam mellé, sietni egyikünk sem tudott, így hát megfáradt párosként ballagtunk a fák közt. Kis idő múlva a telefonom akkumulátora felmondta a szolgálatot, így sötétben maradtunk. Társamat nem zavarta a dolog, ment előttem, mutatva az utat. Én pedig a hangok alapján tájékozódva követtem. Hallottam a kutya szimatolását, ahogy orrával kutatja az utat.

Ki kellett nyújtanom a kezeimet, ha nem akartam nekimenni a fatörzseknek. Így is attól féltem, hogy újfent megbotlok valamiben. Ezúttal lábaimmal alaposabban kitapogattam az előttem lévő csapást, melyet segítőm vágott előttem. Fogalmam sincs, mennyi ideig meneteltünk, de még mielőtt bármi kérdés felvetődhetett volna fáradt elmémben, fényt pillantottam meg a távolban.

A fogadó fényei! – lobbant fel lelkemben a remény lángja. Innentől számítva már nem került sok időbe, mire kiértünk a gyülekezőhelyre. Az erdősáv széléhez érve olyan hirtelen szakadt meg a sötétség, mintha ollóval vágták volna el. A Hold kíméletlen fénye itt, a szabad ég alatt sokkal erősebb volt, mint a sűrű erdőben.

Megfordultam és hálából megsimogattam bajtársam fejét. Szőre csatakos volt és nem csak a vaddisznó, de a saját vérétől is.

– Gyere, Lloyd majd ellát – mondtam neki és próbáltam a fogadó felé édesgetni, de nem hallgatott rám. Megfordult és eltűnt a fák között. Ismét követni akartam, de ekkor már késő volt. Eltűnt a szemem elől és a lépéseinek zaját sem hallottam.

Utána menjek, ne menjek? – pörgött lázasan az agyam. – Nem tudtam, mit tegyek.

Az elmélkedésből egy hang térített magamhoz.

– Csakhogy visszajöttél, Michael!
– Tessék? – ocsúdtam fel révületemből.

Lloyd állt mögöttem. Kezében jókora piszkavasat tartott. Egyetértettem vele, én is magammal vihettem volna valamilyen fegyvert.

– El nem tudtuk képzelni, mi történhetett veled is.
– Megtámadott egy vaddisznó, de egy kutya megmentette az életemet.

Lloyd nem szólt, csak intett, kövessem a fogadóba. Nem nyitottuk vitát arról, hogy ott töltsem az éjszakát. Még az ágyi poloskák sem zavartak. Hiszen haza sem tudtam volna menni gyalog, Lloydnak pedig nem volt kocsija.

Ed és a többiek már hazamentek. Üresen várták a sörpadok a reggeli nyitást.

Bementünk. Fizettem Lloydnak a szállásért, aztán mindketten nyugovóra tértünk. Ő lent, én pedig odafent, egy apró kis szobában.

Reggel szikrázva, csillogva ébresztett a nap. Fénye megtört az üvegtáblákon és egyenesen az arcomba sütött. Odakint a fákon tömegével csipogtak a madarak, amikor a ruhákat kapkodtam magamra, el sem tudtam képzelni, hogy tudtam ilyen hangzavarban aludni.

Lementem a földszintre. Mint kiderült, a reggel már jócskán elmúlt, Lloyd a pult mögött törölgette a poharakat és aprót biccentve köszönt, aztán fejével újabb mozdulatával mutatta, merre tartsak. Így hát kimentem a fogadó elé.

Fentről az ablakomból nem látszott semmi a fák koronáját leszámítva. Innen viszont jó kilátás nyílt az erdőre. Meglepetésemre egy rakás rendőrt fedeztem fel a fák közt, amint egy fekete hullazsák körül ténferegnek.

Visszapillantottam az ajtón át Lloydra. Ő pedig engem figyelt.

– Azt tettem, amit már tegnap kellett volna – mondta, hangja remegett. – Reggel hívtam a rendőröket, ők pedig kijöttek ide. Állítólag vaddisznó öklelte fel Jerryt…

A mondat folytatását nem hallottam, mert az erdő felé rohantam. Sajgó tagjaimat cseppet sem éreztem, csak futottam, talán még gyorsabban, mint tegnap este.

– Hé, vissza uram! – kiáltott rám az egyik egyenruhás. – Ez egy baleset helyszíne.
– Ő a barátom, uram – mondtam neki elhaló hangon, de lassítottam.
– Sajnálom – mondta a rendőr és megszorította a vállamat, majd arra felé mutatott, ahol kiléptem éjjel a fák közül. – Nem messze az erdő szélétől találtunk rá.

Széthullott előttem a világ, fel sem fogtam, mivel folytatja mondandóját a rendőr. Magamba roskadva zuhantam a földre. Agyamban egyetlen gondolat zakatolt egy tehervonat intenzitásával: ezért nem hallottam hát a kutya lépteit távolodni, mert ott haltak meg tőlem néhány méterre. Én pedig megmenthettem volna őket…

Előző oldal DrSamson