Felhős ég alatt

Fantasy / Novellák (694 katt) Basil77
  2015.09.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/12 számában.

Két katonaforma férfi bandukolt az erdőben. Komor, esőre hajló idő volt, a sötét felhők közül alig-alig hatolt be némi fény a fák közé, s bokamagasságban gyér köd borult a tájra. A két férfinak láthatóan nem volt sürgős az útja, és mogorva arckifejezésükből ítélve egyik sem volt elragadtatva attól, hogy most itt kell lenniük a semmi közepén. Hozzá voltak szokva, hogy a talpuk alatt folyton recsegnek-ropognak a földre hullt faágak, de néha más is került a lábuk alá, mint akkor is, mikor az egyik férfi, egy ritkuló, szőke hajú, a nyakán vastag forradást viselő fickó hirtelen káromkodni kezdett és nagyot rúgott az avarba.

- Mi az már megint? - nézett rá a másik, egy vörös hajú, szeplős, alacsony kis ember. Láthatóan nem érte váratlanul, ami történt, s ingerült hangja világosan mutatta, hogy kezd lassanként elege lenni társa szüntelen panaszaiból.
- Ezek a kurva csontok mindenütt! - morogta a szőke.
A vörös hajú egykedvűen vonta meg a vállát.
- Nem értem, min csodálkozol annyira, Aissin. Nem emlékszel talán, mit meséltek a helyiek tegnap? Itt, meg a környéken három nagy csata is volt a Téli Háborúban.
- Tudom, tudom... De ha egyszer folyton megbotlom bennük... - dohogott tovább a szőke, de amikor látta, hogy társát nem hatják meg a panaszai, ő is elhallgatott, s csak magában szitkozódott, mialatt folytatták az útjukat.

Ezután jódarabig egyik se szólt a másikhoz, s mivel az eső is szakadni kezdett, mégpedig olyan sűrűn, hogy kénytelenek voltak csuklyájukat a fejükre húzni, s köpenyük ráncaiban hamarosan már patakokban folyt a víz, ha akartak, se nagyon tudtak volna egymással foglalkozni.

Aztán egyszer csak megtorpant a néhány lépéssel társa előtt járó vörös hajú, s csendben meredt maga elé, míg csak be nem érte őt a másik. A szőke, mihelyt odaért mellé, maga is megállt. Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Súlyos lélegzetük volt az egyetlen zaj az erdőben közel és távol.

- Nem semmi, mi? - törte meg végül a hosszúra nyúlt csöndet a vörös hajú.
- Így nézett ki Ifwersen is a nagy csata után, ugye? - felelte neki a társa.
A vörös hajú komoran bólintott. Közben sem ő, sem a szőke nem vette le a szemét az eléjük táruló látványról.
- Ilyen - tette még hozzá. - Csak azok katonák voltak. Kiképzett, jól felszerelt, okosan vezetett, félelmet nem ismerő harcosok. Tisztesség volt meghalni a kezüktől és tisztesség volt megölni őket. Ezek itt viszont csak hitvány barbárok voltak.

A földre köpött a megvetése jeléül.

A két férfi beszélgetésének tárgya egy hatalmas, koponyákból rakott piramis volt, amely évek óta állhatott azon a tisztáson, ahová Aissin és társa most megérkeztek. A koponyákból emelt halom szabálytalan formájú volt, mivel a piramis belsejében lévő csontok idővel magukba roskadtak a rettentő súly alatt. Emellett pedig mostanra már egészen beborította a piramist az avar, a fű, meg a moha. Kísérteties látvány volt, s a két katona nem csak a hidegtől borzongott, miközben ezt a levágott fejekből rakott komor mementót bámulta.

- Azért csak áttörték az erődrendszert ezek a kurva barbárok - szólalt meg kisvártatva Aissin is.
A vörös hajú megint köpött egyet és neheztelő pillantást vetett a társára.
- Dehogy törtek át! Ha áttörtek volna, ma már nem lenne Szent Birodalom - közölte vele olyan hangon, mintha istenkáromló beszédet hallott volna az imént. - Legyőzhették akárhány seregünket, de végül csak mi győztünk! Én ott voltam Tokar alatt, mikor a nagyúr személyesen vezetett rohamra minket a barbár fősereg ellen. - Öklével kissé kérkedve csapott a mellkasára. - Istenekre! Micsoda mészárlás kezdődött akkor!

Aissin a jelek szerint nem vette zokon a kioktatást. Nem ez volt az első alkalom, hogy a Téli Háborúról hallott mesélni, mégis érdeklődve hallgatta társát.

- Igaz, hogy ő ölte meg a barbár főkirályt? - kérdezte tőle csillogó szemmel.
- Puszta kézzel, persze - mosolyodott el a vörös hajú. Tréfált vajon vagy komolyan beszélt? Ki tudja? Aissint mindenesetre kielégíteni látszott a válasz.

***

A táborban csendes egyhangúságban folyt az élet ebben az elátkozott, esős, hideg időben. A kisebb őrjáratok a megszokott rendben hagyták el a kettős sánccal és cölöpfalakkal védett tábort, hogy félnapi járóföldre bejárják a környező vidéket, időnként pedig nagyobb őrjáratok indultak délnek, keletnek, északnak és nyugatnak, hogy ellenőrizzék a távolabbi vidékeket és felkeressék az erődrendszer közelben lévő fontosabb létesítményeit.

A többi katona ezalatt kisebb-nagyobb csoportokban gyakorlatozott, a tábort javítgatta, a bordély és a kocsma körül lézengett vagy a sátraiba húzódva próbálta átaludni ezt az elviselhetetlenül unalmas időt, amikor az ember a szomszéd sátorig sem lát a szakadatlanul hulló csapadéktól, nemhogy valami értelmes elfoglaltságot találhatna magának. Innen-onnan füst szállt fel a sátrak közül, de mert minden egy merő víz volt, a katonák inkább köpenyükbe burkolózva, halkan morogva állták a viszontagságokat, mint hogy tűzrakással veszkődjenek.

A főhadiszállás körül sem volt valami nagy élet. A hadtest parancsnoka, egy finom vonású, jellegzetes wobih nemes úr, akinek azonban könyöktől lefelé hiányzott a bal karja és egy rút fekete kötés takarta a bal szemét, unottan drisát játszott egy fiatal tiszttel, aki alighanem a közelmúltban végezhetett valamelyik wobih katonaiskolában. Körülöttük néhány tiszt mímelte a munkát parancsnokuk jelenlétére tekintettel, de mivel szinte semmi dolguk nem akadt, inkább csak pletykálkodtak: a Tokarból, a helytartó palotájából és a messzi délről, a Szent Palotából származó híreket vitatták meg suttogva és viszolygó arckifejezéssel.

Parancsnokuk nem sokat törődött velük, s csak akkor emelte fel a fejét, mikor Qwersat nagyúr neve ütötte meg a fülét. Ezt észrevették tisztjei is, mert sietve másra terelték a szót. Parancsnokuknak ez is elég lehetett, mert hamarosan visszatért a drisához és minden különösebb lelkesedés nélkül arrébb tolt néhány követ a táblán, majd játékostársára pillantott, akinek számára a jelek szerint nagyobb tétje lehetett a játéknak, mint parancsnokának, s most homlokát ráncolva gondolkodott rajta, hogyan kerülje el a táblán lassanként mind félreérthetetlenebb módon kibontakozó végzetét.

A parancsnok nem türelmetlenkedett, hagyta, hadd gondolkodjon társa hosszú perceken át. Miért is ne tette volna? Csak az sietteti a befejezést a drisában, aki semmit sem tud erről a nemes és kifinomult játékról, amelynek legapróbb részletei is értelemmel és fénnyel töltik meg még az olyan szürke és unalmas napokat is, mint amilyen ez is. A legtöbb ember persze túl buta hozzá, hogy megfelelően játssza ezt a játékot, de még a primitív kocsmai drisa is értelmesebb elfoglaltság, mint amivel egyébként azok a szerencsétlen nyomorultak tölthetnék az idejüket. Ezerszer jobb a kockázásnál vagy az ivós játékoknál, dünnyögte magában a parancsnok.

A fiatal tiszt még mindig bizonytalannak tűnt, hogy mit is lépjen, s közben láthatóan már amiatt is aggódni kezdett, hogy parancsnoka ostobának fogja nézni, ha még tovább húzza az időt, aminek bizonyítékaként idegességében izzadni kezdett. Parancsnoka ezen csak mulatott, s gondolatai el-elkalandoztak közben.

Így jutott eszébe tisztjei iménti pusmogása. Őszintén érdekelte volna, miről beszéltek, különösen azért, mert semmi jóra nem számíthatott tőlük. Egy ideje már az volt a benyomása, hogy a fiatal wobih tisztek egyre növekvő felháborodással hallgatják a délről érkező híreket. Minden hétre jut egy leleplezett összeesküvésről, egy lefejezett nemes úrról, egy kisajátított birtokról, egy alacsony sorból származó kegyencnek juttatott, kiérdemeletlennek érzett előléptetésről vagy kitüntetésről szóló hír. Borzasztó, milyen gyűlölet van ezekben a mai fiatalokban, dünnyögte magában lemondóan a parancsnok, aki maga sem volt éppen idős ember, de egy ideje már meglehetősen idegenül érezte magát ifjú tisztjei körében.

Nem mintha ő ne tartotta volna bizarrnak és természetellenesnek ezt a mai világot, de tudta, hogy hol a helye, s hogy mi a kötelessége. Az Északi Hadsereg az egyetlen dolog, ami a barbárok és a Szent Birodalom között áll, s bárki, aki megjárta a Téli Háborút, annak tudnia kellett, hogy ez nem üres frázis. Az Északi Hadsereg tisztjeinek nem az a dolguk, hogy a Szent Palota ügyeivel foglalkozzanak. Aki bele akar kotyogni a birodalom kormányzásába, az menjen haza Abadaiba vagy a Szent Városba, aki viszont itt akarja szolgálni a Szent Birodalmat, az fogja be a száját és foglalkozzon azzal, ami a valódi feladata.

Ahogy ezekre a jó házból való, derék nemes ifjakra pillantott, akik a rémisztő időjárás ellenére is kifogástalanul elegáns öltözékben, a fárasztó szolgálat közben is kisimult vonásokkal s boldog tudatlanságban szidalmazzák az általuk csak semmiből születetteknek csúfolt új nagyurakat, köztük a likár helytartót, Qwersatot, s a többieket: a Szent Palota szemeinek és füleinek főnökét, a nombari helytartót, az arany-ezüst ruhás testőrség parancsnokát, a Katonai Kincstár felügyelőjét és társaikat, egyszerre rendkívül magányosnak és öregnek kezdte érezni magát. Szóljon talán rájuk? Elvégre a felsőbbség bírálata aláássa a hadsereg fegyelmét, mondja a tábori szabályzat. Vagy tegyen úgy, mint aki semmiről sem tud, semmit sem hall és semmit sem lát? Nem fogják érte bolondnak tartani?

Épp itt járt gondolataiban, mikor játékostársa végre cselekvésre szánta el magát és arrébb tett néhány követ a táblán. A parancsnok egyszeriben megfeledkezett minden másról és egyedül csak a drisára összpontosította a figyelmét. Ügyes, dünnyögte magában, ahogy a fiatal tiszt gondosan rendezgette a köveket, nagyon ügyes. De nem eléggé, tette hozzá és önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy meglátta az ellenfele lépései által teremtett, csábítónál csábítóbb lehetőségeket.

***

Aissin és társa végül megtalálták, amit kerestek. Egy sziklás domb mögött bújt meg egy gondosan és találékonyan álcázott kis tábor, amelyre még véletlenül sem bukkanhatott rá semmilyen őrjárat vagy eltévedt vándor, annyira kiesett a főbb közlekedési útvonalak közeléből. Ők se jöttek volna rá maguktól, merre keressék, ha előző nap nem kapnak részletes felvilágosítást akkori vendéglátóiktól.

- Hát ti meg kik vagytok? - csodálkozott rá a semmiből felbukkanó idegenekre a tábor kapujában álló őrszem.
- A likár helytartó emberei - felelte neki a vörös hajú magától értetődő természetességgel.
Az őrszem arca elkerekedett a meglepetéstől.
- Onkerek? Itt? - kérdezte hitetlenkedve. Ugyanakkor nemigen lehetett kétsége a válasz felől. A két katona kék köpenyt viselt, amelynek belső oldalán aranyszínű, sárkányformájú hímzés volt, akárcsak a köpeny alól előbukkanó kék tunikájukon. - Mit keres errefelé a fajtátok?
A vörös hajú jóízűen felnevetett az őrszem otrombaságát hallva.
- Majd pont neked fogom elmondani először és nem a parancsnokodnak... Vezess hozzá, de rögtön!

Az őrszem egy pillanatig sem ellenkezett, és nem is késlekedett, hogy teljesítse a jövevények kérését, hanem azonnal odahívott magához egy apródot, aki addig fát vágott, pontosabban ímmel-ámmal tettette csak a munkát, mert egyébként a jövevények és az őrszem párbeszédét hallgatta. Mikor az őrszem rászólt, sietve belevágta a fejszét egy nagyobb tönkbe és már rohant is oda hozzá.

- Igen, uram! - mondta neki, mikor megállt előtte. Szőke, jóképű fiúcska volt, aki le sem tagadhatta volna előkelő származását. Túlságosan jók voltak a fogai, túlságosan fényes az arca, túl gondozott a ruházata ahhoz, hogy közrendű legyen. De cserébe tisztelettudóan beszélt még ezzel a közkatonával is, aki a kaput őrizte, s csak csibészes mosolya árulta el, hogy tud ő szemtelen és engedetlen is lenni.

- Loliane, vidd el ezt a két embert a parancsnok úrhoz!
- Máris! - kiáltotta lelkesen a fiú és már mutatta is az utat nekik a tábor belseje felé.

A két katona követte őt, s igyekezett válaszolni az apród záporozó kérdéseire. Aissin szívesebben felelgetett neki, a vörös hajú nem volt különösebben lelkes, de láthatóan még neki is hízelgett a fiú forró rajongása az onkerek iránt.

- Nem, én nem harcoltam a Téli Háborúban, de a társam igen - felelte Aissin a fiú egyik kérdésére.
- Az apám is itt volt, a feyraqi helytartó lovasságában szolgált - szúrta közbe Loliane kipirult arccal.
- Akkor ő Didar nagyúr oldalán vett részt a selwari csatában - dünnyögte elismerően a vörös hajú. - Mesélt róla neked valamit, fiú?
Loliane megrázta a fejét.
- Hősi halált halt Selwar alatt. A feyraqiak közül szinte senki sem élte túl azt a napot - tette hozzá látható büszkeséggel.
A vöröshajú megveregette a fiú vállát.
- Legyél méltó utódja, fiam! Akik aznap estek el, azoknak a lelke ma már a hősök csarnokában ünnepel a társaival együtt.
- Úgy fogok tenni, uram! - felelte az apród elérzékenyülve.

***

A hadtestparancsnok távozása után végre szabadabban beszélhettek egymás között a főhadiszálláson maradt tisztek. Az egyikük bort hozatott a szolgájával, egy másik ételt rendelt az altisztjétől. Miután megteltek a boros kupák, néhány köszöntő hangzott el a Szent Birodalomra, a Szent Házra, az Északi Hadseregre és annak vezetőjére, Tanoker nagyúrra, s végül saját hadtestükre, a VI. hadtestre és a parancsnokukra, Odoarker úrra, az iqari háború veteránjára és a Téli Háború hősére.

A köszöntőket nem egyforma lelkesedéssel fogadták. A Szent Házra és Tanoker nagyúrra tiszta szívből ittak, Odoarker úrra hideg udvariassággal. Nem mintha nem tisztelték volna az öreget, de az igazat megvallva nem kedvelték túlságosan. Túl hideg volt, túl hivatalos, s túl kevés érdeklődést mutatott a Szent Palota ügyei iránt. Holott a családja számos tagot adott a Hatszázaknak, és azt is mindenki tudta róla, hogy a nagyapja kétszeres tiktat volt. És mégis, mindennek ellenére, a parancsnok készakarva meghallatlanná tett minden délről érkező, felháborító hírt. A tisztek megbotránkozva figyelték parancsnokuk gyávaságát és megalkuvását.

Ők bezzeg egészen másként viselkedtek. Most, hogy a bortól megeredt a nyelvük, s a bátorságuk is megnőtt, az egyikük társai élénk helyeslése közepette kijelentette, hogy a hadsereg dolga megvédeni a Szent Birodalom örök isteni rendjét, ha mások képtelennek bizonyulnak rá. Továbbá, hogy a nagykirálynő lényegében fogságban van, a semmiből születettek ellenőrzik minden lépését, a valódi hatalmat egészen kicsavarták a kezéből és hogy a semmiből születettek mohósága és gátlástalansága egyre nyilvánvalóbban tönkreteszi a Szent Palotát.

A tisztek egyetértően morogtak, majd, mikor társuk elhallgatott, egy másik fiatalember ragadta magához a szót és elmesélte, hogy nemrég levelet kapott otthonról. A nagybátyja, mondta, a Szent Utak Hivatalában dolgozik, s egy szörnyű történeteket osztott meg vele az otthon mindent megfojtó, egyre elviselhetetlenebb zsarnokságról.

- Azt írja a bácsikám, hogy egy derék házból való fiatalembernek, Sorokernek levágták az írókezét, mert gúnyverset írt a hegyi ember ellen.

A történetet, amelyben persze semmi meglepő nem volt az utóbbi évek állandó összeesküvési perei és véres megtorlásai közepette, a jelenlévők hangos méltatlankodással fogadták, s azt találgatták izgatottan, hogy ez a Soroker vajon azonos-e Priolker úrnak, a tavalyi év egyik attilikijének a fiával vagy inkább a Nagy Katonaiskola egyik régi tanárának, Mosaholker úrnak a fiáról lehet-e szó. Akárhogy is, állapították meg teljes egyetértésben, itt lenne az ideje, hogy vérrel mossák le a tengernyi kiontott vért. Hogy kinek a vérével, azt mondani sem kellett, úgyis tudta mindenki.

Az egyik tiszt ekkor érezte elérkezettnek az időt, hogy megjegyezze mellette ülő társának, hogy mennyire hallgatag maradt ma este.

- Te talán nem értesz velünk egyet, Nomoker? - kérdezte tőle szemrehányóan. - Egész idő alatt egy szót sem szóltál. Neked talán nincsenek bebörtönzött, elhallgattatott, félreállított, kifosztott, megölt rokonaid? A te családodat talán nem szégyenítették meg a semmiből születettek?

A megszólított szomorúan elmosolyodott.

- Befoghatnád a pofád, Galorker, nehogy még jobban leégesd magad. Az én apámat az elsők között börtönözték be. Még Semes királyné régenssége idején.
- Akkor miért hallgatsz? - mordult rá a társa, akit láthatóan inkább bosszantott, mint kijózanított Nomoker iménti rendreutasítása. - Talán beijedtél?
Nomoker arcán megvető kifejezés jelent meg.
- Gyáva szar vagy, barátocskám. Jártatod itt a pofád, azt hiszed, nagy hős vagy, mert szidod a semmiből születetteket a barátaiddal. Azt hiszed, csinálsz valamit. De valójában ugyanúgy tűröd a zsarnoki igát, mint mindenki más - Nomoker gúnyosan megveregette társa vállát, majd odafordult a többiekhez. - Gyáva szarok vagytok mind! - mondta nekik jól hallhatóan, majd magukra hagyta őket a sátorban.

Mikor eltűnt a sátor kijáratában, a többiek egymást kérdezgették, hogy ennek meg mi a baja.

- Rosszak az idegei a Téli Háború óta - mondta az egyik lemondóan. - Ott volt az awursumi csapdában. Mindössze háromszázan tudták kiverekedni magukat onnan a második és harmadik hadtestből.

Erre nem volt mit mondani. Az awursumi túlélőkre mindenki úgy tekintett, mint akik élve tértek vissza a jeges pokolból. Szegény fiú, hallatszott valahonnan.

- Érthető, hogy dühös - jegyezte meg végül valaki. - Mondjuk ki nyíltan: a régi Északi Hadsereget hagyták a halálba menetelni a Téli Háborúban. Gyalázatosan elárulták, magukra hagyták őket.

Nem kellett sokat magyarázni, mindenki tudta, kik tehettek a legendás hírű hadsereg pusztulásáról. A holtában is ezerszer átkozott régenskirálynő és azok a semmiből született disznók.

***

- Zoloth! Hát te meg hogy kerülsz ide?! - kiáltotta vidáman a parancsnok, amint meglátta a sátrába belépő két onkert és felismerte a vörös hajúban a régi bajtársat. - Mióta nem láttuk egymást? Tíz éve?
- Pontosan tíz éve, uram - felelte a vörös hajú kissé zavarban, amiért a parancsnok minden ceremónia nélkül egyszerűen csak odalépett hozzá és bajtársiasan megölelte őt, majd még két csókot is nyomott az arcára.
- Ne viccelj velem, Zoloth, csak nem fogsz uramozni mindazok után, amiket együtt átéltünk! Szólíts csak a nevemen, mint régen! Mint azokban a napokban, amikor együtt másztuk meg Gardion falait!
- Rendben... Landon... - mosolyodott el a vörös hajú, s miután kihámozta magát a parancsnok öleléséből, bemutatta neki a társát. - Ez a kölök itt Aissin. Jó gyerek. Kissé még zöldfülű, de az öregség amúgy sem érdem, csak állapot, magától megjön az embernek, nem kell érte semmit tennie.
- Uram... - hajtotta meg a fejét Aissin a parancsnok előtt. Neki bezzeg Landon úr nem tiltotta meg, hogy megadja a rangjának kijáró tiszteletet. Rámosolygott ugyan, de csak egy pillanatra s utána máris visszafordult a vörös hajúhoz.
- Látom, onker vagy... - mondta elismerően. - Hogy kerültél vissza a nagyúr szolgálatába? Én úgy emlékeztem, hogy az iqari háború végén ott maradtál a gardioni helyőrségben...
Zoloth mosolyogva biccentett.
- Úgy is volt. Sőt, később Kallnyr helytartójának testőrségében szolgáltam. Ott hallottam aztán, hogy sereget toboroznak a merhana háborúba. Mikor megtudtam, hogy ki lesz a parancsnok, erőnek erejével sem tartóztathattak volna... Hogy is maradhattam volna ki egy ekkora mókából, amikor maga az átkozott kölyök vezetett hadba minket?

Landon maga is mosolygott.

- Néha még ma is azokkal a régi szép iqari napokkal álmodom, amikor még csak egy egyszerű tiszt volt, nem likár helytartó. Pedig azóta sok cifraságot láttam... De ezt épp neked mondjam, aki ezek szerint megjártad vele a merhana háborút is?
- És a Téli Háborút is... - kottyantotta közbe Aissin.
A parancsnok meghökkenve nézett Aissinra, aztán Zolothra.
- Valóban, öregem? De hisz akkor akár találkozhattunk is volna.
Zoloth megvonta a vállát.
- Talán találkoztunk is, de hát akkora volt a felfordulás azokban a napokban...
Ezen a parancsnok hangosan felnevetett és megveregette Zoloth vállát.
- Megőrült a világ körülöttünk, ugye?... De, gondolom, nem azért jöttetek, hogy a kalandjainkról fecsegjünk. Üzent valamit a nagyúr?
Zoloth bólintott s egy sárkányos pecséttel lezárt levelet vett elő a köpenyéből.
- Tudod, mi van benne? - kérdezte a parancsnok, amire Zoloth csak legyintett.
- Dehogyis. Egy onker nem tud semmi mást, csak azt, hogy kell ölni és meghalni.

Bár szerénykedett, de Zoloth hangja cseppet sem csengett elégedetlenül. Sőt, inkább büszkének, sőt, némiképp fennhéjázónak tűnt. Ez nem kerülte el a parancsnok figyelmét sem, s egy gúnyos mosollyal nyugtázta a dolgot, de nem felelt semmit, hanem sietve felbontotta a levelet és olvasni kezdett. Hamarosan eltűnt a mosoly az arcáról, s hümmögve olvasott tovább. Mikor végzett, a fejét csóválva hajtogatta össze a lapot.

- A nagyúr sosem alszik - mondta feltűnően rosszkedvűen.
- Ahogy szokott - felelte Zoloth.

***

Odoarker úr rosszkedvűen bandukolt az esőben a sátra felé. Mivel a közelben volt úgyis, tett egy kitérőt az árnyékszék felé, ahol némi nehézség árán letolta a nadrágját és egy bűzlő luk fölé hajolt, hogy könnyítsen magán, majd, mikor végzett, egy ecetes ronggyal megtörölte magát, aztán visszahúzta a nadrágot, megigazgatta a ruháját és folytatta útját a sátrához.

Egész idő alatt egy régi barbár balladát fütyült, egy barbár királyról, aki elrabolta ellenségei feleségeit, a saját asszonyaivá tette őket, s boldogan élt, míg csak ellenségei egy éjjel be nem szöktek a táborába, hogy bosszút álljanak rajta: átvágták a nyakát egy csavart pengéjű traqwai késsel, majd megölték hajdani asszonyaikat is és azoknak a királytól született gyermekeit is.
Szomorú, lassú dal volt, épp, amilyen az ő hangulata is volt most.

Rosszkedvének ez a teljesen értelmetlen határmenti táborozás volt az oka, amelyet a tokari helytartó minden józan ellenvetést félresöpörve rendelt el, s neki kellett végrehajtania ötezer szedett-vedett zsoldos és néhány száz, még a katonaiskola szagától illatozó katonatiszt élén, akiket önbecsapásként az Északi Hadsereg VI. hadtestének neveztek. Itt, a semmi közepén nem lehetett érdemi kiképzőmunkát végezni az embereivel és még az ellátásukat is nehéz volt megoldani. De hát meg kellett lennie, aminek meg kellett lennie.

Tanoker nagyúr, az agg tokari helytartó állandó harckészültségben tartotta a Téli Háború után a semmiből újjászervezett Északi Hadsereg hadtesteit, amit a parancsnok a lelke legmélyén meg tudott érteni, habár a legkevésbé sem helyeselt.

Három év óta neki is rendszeresen visszatérő rémálmai voltak a barbár invázió miatt. Volt, hogy újra ott állt Olfela úr, a szállásmester oldalán a limpoki csatában, amikor is a VI. hadtest csodával határos módon viszonylag épségben tudott kitörni a bekerítésből és tűzzel és vassal nyitott magának utat délnyugat, Tokar bevehetetlen erődje felé. Ilyenkor újra és újra átélte a jelenetet, amint a csata reggelén körbenéz a környező vidéken, amelyet mindenünnen ellepnek a barbár harcosok, s a homlokán gyöngyözni kezd a veríték. Máskor a délnyugati menetelés rémségeiről álmodott, arról, ahogy a barbárok éjnek idején újra és újra rajtaütöttek a menetoszlopokon és hol innen, hol onnan ragadtak el néhány katonát.

Megint máskor arra a jelenetre emlékezett vissza, ahogy Darker úr, a parancsnokuk megszégyenülten hallgatja a helytartó szidalmait, amiért nem tartottak ki a nekik rendelt helyen, s ahogy a parancsnok szégyenében osztozik minden, a hadtestből akkor jelenlévő tiszt is. Vagy arra a képre, ahogy Tanoker úr, miután Darker úrra és a hatosokra bízta Tokar védelmét, testőrsége élén kilovagol észak felé, hogy csatlakozzon a sietve összevont első, negyedik és ötödik hadtestekhez Usanor alatt, és megvívja a háborút eldöntőnek remélt nagy csatát, amely a biztosra vett hatalmas diadal helyett végül a Szent Birodalom történetének egyik legszégyenteljesebb vereségévé vált, mivel a büszke Északi Hadsereget elsöpörte a barbárok végtelen áradata. S hogy mindeközben ők türelmetlenül, izgatottan és teljesen tehetetlenül várakoznak Tokarban, minden percben várva a győzelemről vagy - mint akkoriban kevesen hitték volna - a vereségről szóló hírt.

Odoarker maga is azok közé tartozott, akik egy pillanatig sem gondolták, még a VI. hadtest szégyenteljes visszavonulása ellenére sem, hogy az Északi Hadsereget le lehetne győzni. Persze, mit sem tudott még akkor a csapdába csalt második és harmadik hadtestek megsemmisüléséről az awursumi pokolban, s nem hihette, hogy saját visszavonulásukra egykor még úgy fognak emlékezni, mint a régi Északi Hadsereg egyetlen sikerére ebben az elátkozott háborúban. Nem, ők azt hitték, rosszabb dolog nem érheti őket, minthogy kimaradnak a győzelemből, és mindenki le fogja nézni őket, és majd folyton azt kell hallgatniuk, hogy gyávák voltak és méltatlannak bizonyultak az Északi Hadsereg dicső nevének viselésére.

De rémálmaiban legtöbbször az a jelenet derengett fel, ahogy az elvesztett csata után a nagyúr megtépázott, holtfáradt, ezer sebből vérző kísérete élén maga is súlyosan sebesülten beszáguld a tokari erőd kapuján, a nyomában egy népes barbár üldöző sereggel, akiket alig lehetett elkergetni a falak alól, s akiket követve néhány napon belül száz és százezrek lepték el a környező vidéket. Ez volt az a pillanat, amit Odoarker úr sosem felejtett el, sem éjjel, sem nappal. A hajdan gőgös helytartó megtört tekintetét, a kísérete tagjainak szemében tükröződő vad rémületet, a koszt és vért a ruhákon, a hevenyészve bekötött, rég átvérzett sebeket.

Hogyne értette volna meg Tanoker nagyurat, amiért azóta sem volt egy nyugodt éjszakája sem, és minden pillanatban a barbárok visszatértét várta? Nagyon is megértette őt, s ettől volt csak igazán szomorú és magányos. Mert nem maradt körülötte szinte senki, aki megértette volna őt, sem a nagyurat. Tisztjei zöme ugyanis nem a háborút túlélt VI. hadtestből jött, hiszen azokra szükség volt a többi hadtest újjáalakításához, hanem egyenesen délről, a Szent Városból, Abadaiból és máshonnan, s persze köztük volt a wobih nemesség ifjúságának színe-java. Ezek a fiatalemberek pedig sajnos semmit sem értettek az életből, mert nem éltek még eleget, hogy láthassák mindazt, amit ő látott a saját két szemével.

Nem látták a Tokart körülzáró sok százezernyi barbárt, nem látták lángba borulni a tokari polgárvárost, nem látták a polgárváros lakóit százszám karóba húzva jajgatni az erőd falai alatt. Nem látták feltűnni a láthatáron Qwersat nagyúr sárkányos hadijelvényeit és a nagykirálynő koronás párducos hadilobogóját. Nem látták azt az öldöklő küzdelmet, amely Tokar körül folyt napokon keresztül. Nem látták bevonulni a Sárkányt Tokarba és nem látták, amint a rettegéstől addigra félőrült Tanoker nagyúr térdre rogy előtte és megcsókolja a délceg hegyi ember pecsétgyűrűjét.

Mikor a sátrához ért, Odoarker úr abbahagyta a fütyörészést. A beosztott altisztje és egy apród üdvözölték a bejáratnál, sajnálatukat fejezték ki a rossz idő miatt és az estéjéről érdeklődtek. Odoarker bement a sátorba, s közben barátságosan, de még mindig melankolikus hangulatban felelgetett nekik. Odabent hagyta, hadd segítsék le róla nappali ruháját, megmosakodott, s kért az apródtól egy kupa bort, és amíg a fiú borért ment, Odoarker az altiszthez fordult.

- Milyen a hangulat a csapatoknál?
- Éhesek az emberek, uram. Éhesek és unatkoznak.
- No, igen - felelte Odoarker rosszkedvűen. - Van-e két dolog, amit bármely parancsnok kevésbé szívesen hallana a katonáiról, mint ezt?

Előző oldal Basil77