Élénk rózsaszín

A jövő útjai / Novellák (856 katt) AlanKAnderson
  2015.09.18.

Kedden kezdődött az egész, mintegy magától értetődően. A hét második napján minden, amire a múlt hét folyamán jövő hetet mondott, ám hétfőn még mindig nem esett neki – nos, az ilyenkor szakadt a nyakába. Többször felvetette már, hogy ezt az időegységet átalakíthatnák nyolc naposra. Ugyan az ötletet utóbb elkaszálták, mindenféle szemantikai szempontokra hivatkozva, azért valószínűleg senkinek sem tűnt volna fel. Persze, a kivitelezéses srácok szerint a „kedd” filozófiailag éppen úgy „kedd” maradna, legfeljebb a szó kerülne át a köznapi értelmezés más kontextusába.

Szimpatikus fickók azok ott a kivitelezésnél, tele vannak botcsinálta metafizikusokkal, nyelvészekkel, önjelölt gondolkodókkal. „Speciel rá is érnek gondolkodni, a munka javát mi végezzük” - emlegette gyakran, bár inkább csak a tulajdon kollégái körében. Zoe-t sem szívesen sértette meg, aki szintén a műbölcsészekkel dolgozott, ám néhány kellemes hangulatú randi után az ágyban is hibátlanul teljesített. Ráadásul a Valóságtervező Intézet különféle részlegein dolgozók hajlamosak voltak óvodás kölykök módjára megsértődni, abból pedig semmi jó nem származott... mint az később ki is derült.

Ám akkor még mindössze a 132D buszról szállt le a Hungária körút közelében, és kerek tíz percig nem is állt szándékában foglalkozni a tarkóját bizsergető rossz előérzettel. Egy sietős léptű, jó alakú leányzó kötötte le a figyelmét, de csak addig, amíg meg nem látta nyakában azt a sálat. Rögtön Zoe jutott az eszébe, meg az eszement rózsaszín göncei. Mióta becsempészte az árnyalatot, ő is egyre több helyen szúrta ki. Már az utcákon is...

Az Intézet által biztosított karóra szerint éppen öt perce maradt még nyolcig, úgyhogy rágyújtott egy cigarettára, miközben a hol egymást, hol az utca népét zaklató pofátlan galambokat figyelte. Fura, de képtelenség őket kiküszöbölni. Hiába a legtökéletesebb számítás, a leggondosabb tervezés, a kurva galambok maradnak. Mintha bizony elemi részei lennének az örök aktuális Mindennek. Egyes kollégái egyenesen úgy vélték, hogy ők a bizonyítékai valami magasabb rendű entitás létezésének, ami engedi ugyan a kollektív valóság átszabását, összefércelését, de egyúttal tüntetőleg csak azért is kitartja a középső ujját. Kurva galambok.

Amikor az órája diszkrét pittyegéssel jelezte, lassacskán ideje volna munkához látnia, keresett egy ajtót. Gyakorlatilag a lehetetlenséggel határos volt késni az Intézetből, több okból is. Maga a komplexum ugyanis kétségtelenül most helyezkedett el (aminél kevés egyértelműbb pont létezik a szubjektív idő kusza tengerén), ugyanakkor a tér vonatkozásában... hát leginkább sehol, ami a kvantumfizikai rendszerek lenyűgöző sajátosságainak hála meglepően közel esett a „mindenhol” fogalmához. Ahhoz mindenesetre épp elég közel, hogy bárhonnan megközelíthető legyen. Tér 2.0-nak voltak kénytelenek nevezni, mert a szigorúan vett térben az épületegyüttes sehol sem volt megtalálható. Felépítménye a kollektív valóság azon kevéssé használt darabjaiból tevődött össze, amelyek hiánya igazán fel sem tűnt.

Két pittyegés között kinyitotta az első szembejövő üzlet ajtaját és átlépett a küszöbön. Elméletileg a szinkronitás kedvéért érdemes időzíteni a dolgot. Az Intézet korrigálja ugyan az érkező személyes idejét és a kollégát jelentő anyaghalmazt, de már csak a babona okán is figyelt a ritmusra.

- Mornin', Habib! - biccentett a középkorú portás felé. Rejtély, mi szükség portásra egy efféle intézményben, amikor errefelé igazán senki sem téved be csak úgy. Gyanította, hogy valamiféle személyes ismeretség állhat a pozíció tulajdonképpeni létezésének hátterében.
Amaz olyan feszülten figyelte az asztalra helyezett laptop képernyőjét, hogy köszönni is elfelejtett. Kárpótló mosollyal mégis intézett felé néhány szót, miközben ő a C-részleg felé irányozta lépteit.

- They've change this for the third time today. Something serious must happened, don't you think?
- I'll see, I bet - felelte tömören. Még a galamboknál is jobban utálta a keddeket. Egyre növekvő, szörnyű érzése ellenére remélte, hogy nem ők vétettek valami hibát.

„Valóságtervezés C-részleg
Folyamattervezés”

A „részleg” kissé hivalkodó megnevezésnek tűnt, a három részre osztott irodajellegű helyiségben alig fért el a három asztal a számítógépekkel, a kávéfőző és a sarokasztal, ahol elfogyaszthatták annak produktumát. Ha valamelyik folyamattervező el akart mosni egy csészét, kénytelen volt átkéredzkedni a definíciós osztályra, ahol volt csaptelep. Még mindig közelebb, mint a mosdó.

Az irodai képhez nagyban hozzájárultak a falakra aggatott fehértáblák, rajtuk az épp aktuális folyamatábrák vázlatai. Egyes, még át nem hidalt részek között fel-feltünedezett egy „esetleg sárkányok?” felirat, vagy árva, ám annál gondosabban cizellált, kétségbeesett kérdőjel. Tény, hogy olykor lehetetlenségnek tűnt egyes, különálló eseményeket lánccá fűzni... az irányvonalak meghatározásakor kissé elszabadulni látszott a főnökség fantáziája. Ám mi másért lett volna szükség nagyszerű folyamattervezőkre, ha nem azért, hogy teljesen összefüggéstelennek tetsző momentumokból előcsiholja a logikai kapcsolatot?

Szíve szerint elmerengett volna munkája és önmaga nagyszerűségén egy kávé mellett, ha hagyják. Ilyesmire természetesen esélye sem volt. Kedden soha.

- Béci, ez így nagyon nem lesz jó! Ha ez megszilárdul, sose csináljuk vissza... ugrik az ökoszisztéma, és vele minden! Tököm az egészbe, meg a barátnődbe, hogy te se bírod melón kívül tartani a magánéletedet!
- Sanyi, higgadj le... - Béla tényleg próbált higgadt maradni. Korábban szerencsének tartotta, hogy olyasvalakivel dolgozhat, aki magyar anyanyelvű, de a szóáradat kissé megingatta korábbi meggyőződésében.
- A cseszett kivitelezéstől meg röhögve hívnak, hogy most akkor kivehetik a gyógyszeripart, vagy várjanak-e, amíg magától összeomlik?! Hülye barmok!
- Sanyi!
- Mi van?!
- Azt sem tudom, hogy miről beszélsz.
Amaz olyan értetlenül nézett vissza rá, hogy arra szó nincs. Már, amíg a „Nyelvi koordináció és fejlesztés” meg nem alkotja.
- Te nem kaptál kör-emailt?
- Van olyanunk? És egyáltalán hol van Luc? - érdeklődött elmélázva. A francia srác durván törte az angolt, viszont legendásan higgadt típus volt, amit Sanyiról nem lehetett elmondani. A válása és egyre nagyobb teret hódító homloka sem járultak hozzá a nyugalma megőrzéséhez. Utóbbit még Béla is érthetőnek találta.
- Táppénzre ment. Ami kibaszott fura, most, hogy így kérdezed...
- Merthogy?
- Mert kiírtak minden egyes cseszett vírust és baktériumot, azért!

Több gondolat is cikázott Béla fejében, leginkább egymást kergették. Először is kezdett felderengeni előtte a múlt héten készként kivitelezésre küldött projekt, ami összefüggésben állt az ebola új erőre kapott terjedésének visszaszorításával. Másodszor azt is megsejtette, miért emlegeti Sanyi a magánéletét. Zoe-val valóban megegyeztek, hogy engednek egymásnak némi teret, a lány nem is fogadta túl jól a dolgot... na, de ez egy kissé mégis eltúlzottnak tűnt.

Harmadjára már csak az a balsejtelem nem hagyta nyugodni, hogy esetleg minden valószínűséget mellőzve talán tényleg ő hibázott. Nem különösebben ritka a Valóságtervezésnél, hogy valaki hibát vét egy egyenletben. Nem is szoktak nagy feneket keríteni az ügynek, a szimulációk úgy is kidobják a komolyabb problémákat, aztán már csak vissza kell lépni a problémás változóig. Rosszabb esetben találomra alakítgatva is kialakul a megoldás. Azt sem gondolta volna senki, hogy a náci Németország győzelmét csak Lenin halála és Sztálin közbeiktatása gátolhatja meg. Furcsa, de az egyenlet csak így működött, látta a szimulációkat. Azokhoz képest, egészen élhető kis világ volt a jelenlegi.

- Megkukultál? Inkább találd ki, hogy oldjuk meg!
- Mit oldjunk meg? Te is tudod, minden megfelelt az előírásoknak. Semmi nem lógott a levegőben, ilyen változót pedig amúgy sem hagynánk benne! Egyáltalán mi történt?
- Nem tudom! - Sanyi sóhajtott, gondterhelten vakarta meg a homlokát, majd higgadtabban folytatta. - Tényleg nem tudom. Olyan, mintha kifelejtettük volna a kulcsértékeket, amik kódolják a mikroorganizmusokat. Márpedig nem felejtettük ki, senki nem felejti ki. Még a tetves nátha sincs, rohadtul nyoma sincs. Ez így nem fog működni, ha így hagyjuk, széthullik az egész.

Béla komótosan feltett egy kávét. Teljesen logikus, mikroorganizmusok nélkül kérlelhetetlenül lőttek az egész, életként ismert mozgó, hangoskodó, anyagcserélő, akár gondolkodó jelenségnek. Ha pedig nincs, aki interpretálja a valóságot, akkor a valóságnak sincs sok értelme. Kínos. Mármint filozófiailag.

- Egyáltalán miért engedte ezt ki a kivitelezés? - kérdezte, miközben nagy műgonddal a frissen főtt feketét két öblös bögrébe töltötte. Hátha mégis rátukmálhatják valakire az egészet.
- Ha engem kérdezel, az asszonykád nyúlt bele. Vagy ha nem, akkor a hiba ellenére... csak azért is, érted...
- Mennyi időnk maradt?
- A szimulációk szerint másfél óra múlva már teljesen kollektív lesz, akkor aztán kezdődnek a bajok.

Elmerengett Sanyi szavain. Másfél óra sok idő. Miközben a kávét kortyolgatták, átnézte kollégája próbálkozásait. Egytől-egyik hibásak voltak, a frissített keretrendszer már nem tudta definiálni a mikroorganizmusokat, amit háromszor is megkísérelt volna beleerőszakolni. Halványan még az is megfordult a fejében, hogy Habibnak mégis mi végre van jogosultsága monitorozni ezeket a kísérleteket, de akkor épp nem ért rá ezzel foglalkozni.

- Beszélek Zoe-val - bökte oda Sanyinak, mielőtt kilépett az irodájuk előtti folyosóra.

A lány belső hálózatra állított mobilja ugyan nem volt elérhető, de Béla azért nem adta fel. Komótosan kikereste a kivitelezés egyik asztali számát.

- Hi, I'd like to talk with Zoe, please! - erőltetett magára némi udvariasságot, minden türelmetlensége ellenére. Odaát a kagyló gazdát cserélt, némi sóhajtozás azért gondosan érezhető volt a dologban, még ha az ezt követő indulatra nem is számított.
- If you don't want to take responsibility for this mess, don't even try, I dare you! I did, what I was instructed to did. You wrote it, actually. Just be an adult an do your job finally, for fuck's sake!

Béla nem esett kétségbe, bár sejtette, hogy ideje volna. Az egész valami rossz álomnak tűnt. Pedig az új valóságot jelentő jelsort már kiküldték, hamarosan beeszi magát a kollektív valóságképbe, és akkor vége. Ha ő a felelős, ha nem. „Kellene nekem egy járvány.”

Többször is a falba verte a fejét, hátha az segít. Nem segített. Ilyen baromságot egyszerűen soha, senki nem csinált. Lehet szó bármilyen precíz pontossággal megszerkesztett épületről, vagy történetesen egy bolygónyi valóságképről, sarokkövek híján összeomlik. „Kopp.” Bár a feje kezdett fájni, a tehetetlenség érzete kicsit csökkent. Talán itt maradhatna és kopoghatna még kicsit...

- Béla, figyelj már... szerintem kitaláltam valamit - kukkantott ki Zsolti a szemközti ajtó mögül. Elvben ott húzódott a „Vizuális meghatározás”, de sohasem érdekelte igazán, mivel is foglalkoznak a vizuálisok. Gyanította, köze lehet a látószervekhez.
- Mondjad! Szó szerint, bármire vevő vagyok.
- Visszahurkolhatnátok az események idővonalát önmagukba. Úgy értem, mielőtt még a frissítés kiment volna. A szinkronizációs hatás helyrerázná a dolgokat és...
- És most felszárnyalsz az alkalmazott fizikára, ahol elmagyarázzák neked, miért okozná az elképzelésed a konszenzus alapján kialakított valóságfogalom pusztulását legalább három módon, ráadásul egyszerre.

Megdörzsölte a halántékát.

A kölyök gondolata ugyan vérbeli baromság volt, valami mégis szöget ütött a fejébe, ahogyan a hűvös falnak támaszkodott a folyosón. Kitörölték ugyan a mikroorganizmusokat, kitörölték kétségtelenül... viszont ott az a bizonyos szinkronizáció. Már a nyelve hegyén volt. Aztán tudta, hogy megvan. Az egész keddi mizéria lószart sem ér Benkő Béla zsenialitásával szemben.

- Csinálunk egy járványt, Sanyi! - rontott be az irodába. Sanyi prózai módon magára löttyintette a kávét ijedtében. Először káromkodva próbálta letörölni a nyakkendőjével, végül csak dühösen nézett rá. Ez legalább sikerült.
- Szerinted mit próbálgattam eddig?!
- Nem úgy apukám! Nem írhatsz vissza valamit, aminek még a fogalmát is törölted, csak így. Na de, van ám valami, amit soha a büdös életben ki nem törölsz! Kapiskálod már?

Sanyi sejthette, miről beszél, mert szóhoz sem jutott. Ahogy volt, kávés-zaccos szerelésben a számítógép elé vetette magát. Béla a háta mögött asszisztált. Nem mintha különösebb szükség lett volna rá. Belefoglalni egy efféle egyszerű egyenletbe a galambokat, bakfitty. Főleg, hogy ha nem akarták is, megjelentek.

Egy, a Föld bolygóhoz hasonló szigorú metafizikai keretek közé szorított rendszerben nem fordulhat elő, hogy valami van is, meg nincs is. Ha a galambok tömve lesznek mikroorganizmusokkal, a szinkronitás szabályainak megfelelve a kollektív valóság is szépen beépíti őket. Járvány, ilyen egyszerűen. Már csak kivitelezésre kellett küldeni a projektet.



Aznap megállt galambokat etetni. Kedd volt, de nem a szokványos, minden lehetséges rosszra készülő kedd. Vett néhány zsemlét egy útjába eső pékségben és ráérősen szétszórta őket a jelentkező szárnyasok között.

Csak vigyorgott, amikor egy kora reggel is ráérő kisnyugdíjas úr kioktatta, mennyi kórokozót terjesztenek tulajdonképpen. Ami azt illeti, Béla egészen pontosan meg tudta volna mondani mennyit...

Mindkettőjük szerencséjére az órája pittyegni kezdett, úgyhogy közeli ajtó után nézett. Élete legjobbnak ígérkező keddjén átlépett egy italbolt küszöbén, hogy talán a legnyugodtabb napját töltse el az Intézetnél.

- Mornin', Habib! - köszöntötte mosolyogva a kivételes figyelmességgel visszamosolygó portást. Utólag belegondolva már belelátott némi iróniát abba a mosolyba.
- Have a good day, mate!

Még Zoe is az útjába akadt az iroda felé vezető folyosón, viszont az ő mosolya már egyértelműen gyanús volt. A legutóbbi balhé után különösen. Jókedvének maradékát Luc feszült ábrázata söpörte el.

- Mon dieu, Béla, what the fuck did you do?

Meg sem lepődött igazán, hogy Sanyit sehol sem látta. Ha valamiért ketten lettek volna felelősek, miért is jött volna be?

- Ne is mondd, gondolom táppénzre ment - jegyezte meg leginkább magának, hiszen Luc egy szót sem értett magyarul. A francia srác csak meredt a monitorra és a fejét vakarta, nagyszerű illusztrációjaként a kérdésnek, amit üdvözlésképpen neki szegezett.

Béla nagyot sóhajtott, majd rápillantott, ugyan min akadt ki a másik olyan nagyon. Először nem is tudta röhögjön, vagy sírjon. Végül köztes megoldásként úgy döntött, feltesz egy kávét. A képernyőn ugyanis az összes kurva galamb rózsaszín volt. Ismerős, élénk rózsaszín.

Előző oldal AlanKAnderson
Vélemények a műről (eddig 1 db)