A kitörés

A jövő útjai / Novellák (1012 katt) Ebenezer
  2015.09.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/12 számában.

„Akármennyi ablaka is van egy börtönnek, attól az még mindig csak egy börtön marad”
Anatolij Derkojov


Ha más körülmények között lennék, valószínűleg mulatságosnak találnám a helyzetet, hiszen annyi évtizeden át a tenger alól, a Föld gyomrából, a világűrből, egy másik idősíkról vagy éppen a gonosz túlvilágról vártuk az inváziót, és ezért egyáltalán nem vettük észre, mi zajlik a szemünk előtt. Persze hogyan is láthattuk volna meg, hiszen az ellenség okos volt – legalább annyira okos, mint mi magunk. Végig itt volt előttünk, csak mi nem ismertük fel, nem vettük észre, vagy ha mégis, nem foglalkoztunk vele. De most itt volt, könyörtelenül és megállíthatatlanul.

Tulajdonképpen nem tudom felidézni, mikor vettem észre először, mivel annyira alattomosan jelentek meg. Ha beledobsz egy élő békát a fortyogó vízbe, azonnal kiugrik, de ha langyos vízbe teszed és szépen lassan melegíteni kezded, akkor szegény állat hagyja magát elevenen megfőzni. A változás ugyanis csak akkor feltűnő, ha észrevehető, ám ha lassan, fokról-fokra megy végbe, hajlamosak vagyunk átsiklani fölötte.

Az egyik első dolog, amire emlékszem, az a szomszédban lakó fiatal nő, Allison Hope megjelenése volt. Amennyire én ismertem, Allison egy tipikus amerikai karrierista: fiatal, egyedülálló, szemtelenül csinos és munkamániás. Akárcsak a hozzá hasonló ambiciózus férfiak, minden nap úgy festett, mintha egy divatlap valamelyik oldaláról lépett volna le: élre vasalt kosztümök, harmonikus színkollekció, tökéletes smink, kellemes illatú parfümaura és természetesen frissen elkészített frizura. Mivel kizárólag csak reggelente, munkába menet láttam, fogalmam sincs, hogy felvett-e valaha is egy farmert vagy pólót, illetve elment-e a sarki szupermarketbe rúzs és púder nélkül.

Egyik reggel a lift kényszeredett csöndjében azonban feltűnt, hogy Allison szemfestéke nem igazodott hibátlan precizitással szemének ívéhez. Mint mondtam, hajlamosak vagyunk átsiklani az apró változások fölött, de ha volt valami, amit két év alatt alaposan megfigyeltem vele kapcsolatban, az éppen az ilyesfajta hanyagság teljes hiánya volt.

Egy másik jelenet is eszembe jut még a kezdeti időkből, a közelünkben lévő gyógyszertár egyik alkalmazottjának tetoválásával kapcsolatban. Igen, valóban nem mindennapos, hogy egy gyógyszerésznek ilyen éke legyen, magam is csak akkor vettem észre, amikor egy kánikulai napon, egy magasabb polcon elhelyezett dobozért felnyúlva kivillant az apró pillangó ábrája a derekán. Amiért egyáltalán megragadt bennem a kép, annak az volt az oka, hogy a pillangó nem a hagyományos, kitárt szárnyú alakjában volt odarajzolva, hanem amint egy kis virág szirmán pihent. Pár nap múlva az utcán pillantottam meg a hölgyet, amint talán négyéves kisfiával az utcán sétáltak, és amikor a gyermek elejtette a kisautóját, ő melléguggolt és mosolyogva felvette a földről. Ebben a testtartásban ismét láthatóvá vált a tetoválása, és ott helyben esküt mertem volna tenni, hogy a kis pillangó korábban éppen az ellenkező irányban tartotta szárnyait, mint ahogy akkor ott. De ahogyan Allisont, úgy a gyógyszerész kisasszonyt sem vonhattam kérdőre. Mindazonáltal ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem szándékosan figyelni a környezetemet.

Több példát is tudnék hozni az idő múlásával, de talán hadd említsem meg azt, amikor egy közeli ismerősömmel történt valami. Allen Percy barátom fizikaprofesszor volt, aki kutatásai során rengeteg szakkönyvet, cikket és leírást olvasott, amelyeket aztán rendszeresen megbeszéltünk tágas otthonában, egy pár pohár whisky mellett. Allen erős dohányos volt, azt mondta, a nikotin jót tesz az agytekervényeinek és új ötleteket merít a füstből. Habár ez nyilvánvalóan ostobaság volt, elfogadtam őt ilyennek, és igyekeztem mindig az ablak közelébe telepedni vagy éppen őt megkérni erre. Egy este igen kellemes eszmecserét folytattunk a fénytörésről, amikor furcsa érzésem támadt barátommal kapcsolatban. Eleinte nem tudtam megfogalmazni, mi is a probléma, de lassacskán egyre erősebben kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Háttal ült a hatalmas teraszablaknak, és egyik kezében a kéziratokkal, a másikban az elmaradhatatlan cigarettával, hevesen magyarázott egy tükröződési problémáról, majd, amikor azt mondta, hogy még nem látja tisztán az összefüggéseket, én rádöbbentem, mi is zavart.

- Al, te mióta vagy jobbkezes?
Elsőre nem is értette a kérdést.
- Te vagy az egyetlen balkezes ismerősöm, de amióta ma este itt vagyunk, kizárólag a jobb kezedben tartod a cigarettákat és a balban a kézirataidat. Úgy emlékszem, korábban épp fordítva tetted.
- Ó, nem is figyeltem. Szerintem csak nagyon izgatott vagyok. De hogy ne zavarjon, megcserélem, oké?
- Nem, nem zavar, csak fura volt. De nem is lényeges. Mondd tovább!

Allen arcán apró grimasz futott végig a másodperc töredékére, majd megcserélte kezében a lapokat és a cigarettát, és folytatta kiselőadását. Nem tudtam nem észrevenni, hogy lelkesedése alábbhagyott, ezért hamarosan kimentettem magam és távoztam. Nem mentem azonban messzire és visszanéztem régi barátom kivilágított szobájába, a teraszablakon át, a sövények árnyékából. Ott állt a szoba közepén, és a ki tudja, hol járó gondolataiba mélyedt. A cigaretta most is ott izzott az ujjai között. A jobb kezében.

Ettől kezdve szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy valami történik, de a leghalványabb fogalmam sem volt róla, hogy mi, és hogy mi ennek a jelentősége. Hónapok teltek el, amikor végül elkezdett körvonalazódni előttem valamiféle halvány struktúra, de olyan bizarr és elfogadhatatlan volt, hogy nem mertem hinni benne. Tisztán emlékszem például egy metrószerelvényben megtapasztalt eseményre valamelyik reggel. Ahogy ott ültem a kopott műanyagülésen, és utastársaimat fürkésztem, életem egyik legmeglepőbb jelenete rajzolódott ki előttem. Ami elsőként feltűnt, az az volt, hogy minden utas, akinek mobiltelefon volt a kezében, kizárólag a bal kezében tartotta a készülékét, hacsak nem akartak üzenetet írni rajta, mert akkor áttették a jobb kezükbe, hogy a balt használhassák gépelésre. Tovább figyeltem őket, amint elmerültek eme tevékenységben és felfedeztem, hogy kivétel nélkül mindegyiknél látható volt valamiféle kisebb-nagyobb diszharmónia a ruházatukban, hajviseletükben, sminkjükben vagy ékszereikben.

Amikor az alagútban suhanó szerelvény ablakára néztem, ahol a közlekedő emberek tükörképe rajzolódott ki, egyszeriben a felismerés apró szikrája gyúlt bennem. Innentől fogva már volt elméletem, amelyet több különböző helyen kipróbálhattam és megfigyelhettem, és a következő időszakban lassan helyére kerültek a kirakós-játék darabok, Allison Hope sminkjétől kezdve Allen Percy jobbkezességéig, beleértve természetesen a gyógyszerészhölgy tetoválását is. Teóriám, ami napról-napra nyert megerősítést, abban állt, hogy akármi is történt az emberekkel, egyszerűen tükörképei lettek korábbi önmaguknak. Ez magyarázattal szolgált a jobbkezesekből lett balkezesekre és az aszimmetrikus tetoválások megfordulására. Nem adott azonban elfogadható indokot a kissé hanyag megjelenésre, ám hamarosan ez a rejtély is lelepleződött, méghozzá meglehetősen ijesztő módon.

Tél volt, talán fél évvel ezelőtt, és én egy vadonatúj kabátot szerettem volna vásárolni az egyik elegánsabb ruhaüzletben. Az eladó rendkívül szolgálatkész volt és minden kérésemet igyekezett teljesíteni, miközben a nyájas mosoly egy pillanatra sem tűnt el arcáról. A tökéletes miliőt mindössze az a csekélység torzította, hogy a pedáns, ruházati kérdésekben nagyon is otthonosan mozgó segítőm nyakkendője alaposan félrecsúszva állt rajta. Ekkorra már szinte automatikussá vált számomra, hogy minden embert az elméletem szemüvegén keresztül vettem szemügyre és csalhatatlanul tudtam, segítőkész eladómmal valami nem volt rendben. Tovább erősítette ezt a gyanúmat az is, amikor a megfontoltan kiválasztott kabátot magamon is látni akartam és a próbafülkék iránt érdeklődtem. A férfi arcán először rémület szaladt át, majd valami olyan grimasz, amelyet leginkább az undor arckifejezésének tudtam volna leírni.

- Tisztelt uram – kezdte -, higgye el nekem, tökéletesen áll Önnek ez a kabát. Nincs szükség a próbafülkére.
- Köszönöm a kedvességét, de én szeretném látni magam egy tükörben.
- Hogyne, de ha gondolja, bármelyik kollégám megerősítheti, hogy remekül illik Önhöz ez a kabát, színben, fazonban és méretben egyaránt – ragaszkodott előbbi véleményéhez, miközben bal kezét finoman az alkaromra helyezte.

Nem kértem meg többet, körbepillantottam és határozottan megindultam az üzlethelység távolabbi sarkában látható fülkék felé. Nagyon bosszantott a dolog, nem is törődtem senkivel az üzletben, csak makacsul mentem előre. Az első szabadnak látszó fülkébe lépve, meglepve tapasztaltam, hogy nincs benne tükör, azaz mindössze annyit láttam a fal elszíneződéséből, és a csavarok üres mélyedéséből, hogy a tükröt nemrégiben eltávolították. Dohogva nyitottam be a következő helyiségbe, de pontosan ugyanez a látvány fogadott, a tükör itt is hiányzott. Szinte gépiesen mentem tovább, de hiába – egyik fülkében sem volt tükör.

Feltett szándékom volt azonnal szóvá tenni ezt a felháborító dolgot, ám az üzlettérbe lépve egyszeriben elment a kedvem a konfrontációtól és sokkal inkább éreztem rémületet, mint haragot. Ott álltak ugyanis mind és szótlanul engem bámultak. Az eladók, a vevők és a biztonsági őrök felém fordulva, egyenesen rám bámultak és tekintetükből áradt a megvetés. Nem tudom, voltam-e valaha is annyira megijedve, de leejtettem a kabátot a padlóra és szinte kifutottam az üzletből.

Egy dolgot azonban megértettem: ezek a megváltozott emberek nem használtak tükröket. Tükörbe nézve ugyanis egyszerűen korrigálhatóak lettek volna azok az apró disszonanciák, amelyek arcukon vagy öltözetükön megjelentek az utóbbi időben. Nem tévedtem. Talán három hónap kellett ahhoz, hogy felbukkanjanak a nyilvános helyeken megrongált első tükrök. Illemhelyek, éttermek, üzletek, szállodák és ruhatárak tükrei lettek bezúzva, festékszóróval lefújva, leszerelve vagy éppen bútorokkal és ócska vászonnal eltakarva. Ez jelezte, hogy a kezdetben jól álcázott invázió elérte azt a méretet, hogy a megszállóknak többé már nem kellett titokban tartaniuk jelenlétüket és tevékenységüket.

Nem tudom, vannak-e rajtam kívül mások, akik még a régi önmaguk és nem estek áldozatául a támadóknak. Tulajdonképpen viszonylag egyszerű volt elvegyülni köztük, hiszen elegendő volt úgy felöltözni és fésülködni, hogy nem használtam tükröt, illetve igyekeztem a bal kezemet használni a legtöbb szituációban. Kerültem a tükröződő felületeket és nem bámultam az embereket – bár nem vagyok biztos benne, hogy nevezhetem-e őket így. Igazából nem is tudom, kik vagy mik lehetnek és azt sem, hogy mit akarnak. Eltekintve a tükrök mellőzésétől és az elszaporodott balkezes egyénektől, semmilyen más érzékelhető változás nem történt. Mindenki végezte a munkáját, ellátta a feladatát, beszélgetett, autót vezetett, részegre itta magát, ölelkezett és élte a mindennapi életét.

Habár most, hogy ezeket írom, talán mégiscsak van valami különbség és ez a nyugalom. Nem emlékszem, mikor láttam legutóbb rendőrt vagy olvastam volna bűncselekményekről. Arra sem, hogy veszekedést hallottam volna. Tulajdonképpen az élet kellemes volt és békés, egy amolyan szép, új világ. De mégsem volt az enyém, mert én nem ezt szoktam meg, nem ebben éltem. Olyan szívesen beszélgettem volna ezekről a dolgokról és az elméletemről Allen barátommal, aki bizonyára roppant érdekfeszítőnek találta volna a tükörvilág lakóinak invázióját, ám a már említett este után egyszer sem találkoztunk, mert mindig nagyon elfoglalt volt. Persze felfedezésem tükrében egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy még mellettem állna. Egyedül voltam, teljesen egyedül. De tennem kellett valamit és már tudtam is, hogy mit!


Washington, D.C., 2015. augusztus 9. (Associated Press)

Rövid tűzharc után az elnök testőrei lelőtték azt a fegyveres terroristát, aki tegnap késő este behatolt a Fehér Házba. A magányos elkövető, aki miután automata fegyvereivel több biztonsági embert is megsebesített, 22 óra 38 perckor bejutott az épületbe, ahol az elnöki iroda felé igyekezett. A személyi testőrök végül ártalmatlanná tették, ám az akciót nagyban megnehezítette a támadó jobbkezes harcmodora. Nyomozás folyik mind az elkövető kilétét, mind motivációját illetően, továbbá annak a ténynek a tisztázására, hogy miért volt nála egy kézitükör. Az elnök, aki a támadás idején az Ovális Irodában tartózkodott, nem sérült meg. Meg nem erősített információk szerint a terrorista egyike lehetett azoknak a korábbi börtönőröknek, akik, nem tudván elfogadni nemzetünk frissen kivívott szabadságát, időről-időre erőszakos akciókkal támadnak ránk. Percy Allen professzor asszisztense, Hope Allison, megerősítette, hogy a függetlenségünket lehetővé tevő találmányának megalkotása után a kutatót is érték korábban hasonló atrocitások, ám ezek az utóbbi pár hónapban teljesen abbamaradtak.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 8 db)