A vörös folyó hercege

Szépirodalom / Novellák (522 katt) Nathandriel
  2015.09.20.

Még most is gyakran ébredek a gőzgépek ütemes zakatolására. A halászhajók kürtjére, a fémes dörömbölésre. Hallom, ahogy a fogaskerekek nyikorognak, hangjuk zeng a házfalak között, a sikátorokban. De bármire is riadok… bármi is történt, nem számít. Már tudom, hogy mi a feladatom, mi az, amiért küzdenem kell. Az egyensúly mindennél fontosabb lett az életemben. Olyan ez, mint egy hitvallás. Vakon követem a szellemfoszlányokat, megfogadom tanácsukat, hallgatok rájuk, cselekszem a nevükben. Az óta a tavaszi éjjel óta, amikor először találkoztam a Vörös Folyó Hercegével.

Az egész egy kellemesen hűvös, tavaszi reggelen kezdődött. Mint a legtöbb reggel, aznap is későn ébredtem. Az azelőtti éjszaka hosszúra nyúlt: sikeresen – legalábbis ezt reméltem – tökéletesítettem az elektro-pisztolyomat. Hogy mi haszna van? Csupán önvédelemből készítettem. Nem akarok beképzelt lenni, de igencsak csinos nővé cseperedtem, és a sötét sikátorokban egyre több a züllött alak. Arról nem is beszélve, hogy az utcai bandák is egyre gyakrabban merészkednek a kerületünkbe, és ők nem csak leszólítanak, hanem ki is rabolnak. Vagy még rosszabb. Persze ott az Ezoriai őrség, de kevesen vannak, és ha egy másik kerületben netán kirobban egy bandaháború, vagy előbukkan egy holttest a parton, rögtön mindegyikőjüket odarendelik. De azért nem olyan borzasztó és veszélyes itt az élet, még így is ez az egyik legbékésebb része a városnak. Az emberek javarészt csendesek, egy két kedvesebb alak is lakik az utcában, és a gazdagabbak, az új-arisztokraták is távolabb élnek – na, náluk aztán van balhé rendesen. Nem hiányoznak.

– Catherine Elizabeth Stillman! Azonnal mássz ki az ágyból és gyere le a boltba segíteni! – kiáltott fel anyu. Igen, tudom, húsz múltam, mit keresek még mindig a szüleim házában... de ne ítélj meg, amíg meg nem ismertél, a nagyanyám is mindig ezt hajtogatta. Nagy igazság. Különben sem vagyok haszontalan tagja a családnak! De aznap nagyon sokáig aludhattam, mert anyu csak akkor szólít a teljes nevemen, ha már az ő türelme is elfogyott. Rendszerint mindenki Cathy-nek vagy Cath-nek szólít.

Az órám, naná, hogy megállt. A nap viszont elég magasan volt már, úgyhogy gyorsan magamra kaptam egy felszíjazott nadrágot, benne a pisztolyommal, egy inget – a védőszemüvegem a nyakamban lógott – és még arra is jutott időm, hogy berakjam a fülembe a kedvenc fülbevalómat, egy pár aranyozott fogaskereket. Fésülködésre viszont már nem, pedig rám fért volna, mert a hajam teljesen összekuszálódott az éjjel. Mindenütt csak a szőke tincseket láttam. Méltatlankodva próbáltam eltűrni, elfújni a rakoncátlan szálakat, miközben rohantam le a lépcsőn a földszintre.

A házunk egy nem túl tágas, de annál magasabb téglaépület. Én lakok a legfelső emeleten, a padlástérben, alattam a nővérem, Gwen kis lakosztálya van, legalul pedig a szüleim laknak a kisöcsémmel, James-szel. Mondjuk, apu inkább a pincében, a műhelyében „lakik”. A földszintről nyílik egy különálló kis épület, ott van a mi kis boltunk. Hogy mi ez a bolt, ahol segítenem kell? Hát nem más, mint az egész városban híres Stillman féle Főzetbirodalom! ...gondolhatod, hogy nem én találtam ki a nevét. Mindenesetre így terjedt el az emberek körében, és egész nagy népszerűségre tettünk szert. Mindenféle gyógyital, főzet és kenőcs kapható nálunk. Általában Gwen viszi a boltot anyuval, de mostanában egyre kevesebbszer ér rá. Úgy néz ki, felveszik a Természettudományi Akadémiára, ahol elvégezheti a natura-kutató szakot. Ki tudja, a végén még lehet, hogy igazi természetbúvár lesz belőle. Ő inkább anyura ütött, mindketten nagyon odavannak a természetért. A kisöcsém persze a technika és a műszerek rabja. Én valahol a kettő között állok – legalábbis igyekszem –, bár a szerkezetek engem is jobban vonzzanak. Még talán most is.

A történtek előtt állandóan csak azt éreztem, hogy annyi a lehetőség, annyi új ötlet tombol a fejemben, és olyan kevés az idő, hogy mindet tökéjre fejlesszem. Napokat, heteket, sőt, hónapokat tudtam volna foglalkozni egy-egy apró alkatrésszel. A találmányok felemésztették a napjaimat, de cseppet sem bántam, mert minden újabb áttörés egy újabb sikert jelentett nekem. Időnként apu is napokra bezárkózik a műhelyébe, hogy az éppen aktuális megbízásán dolgozzon. Amikor még kicsi voltam, gyakran beszöktem a sötét alagsori szobába, és csendben figyeltem, ahogy a fémekkel dolgozik, fúr, forraszt, szegecsel. A természet erőit, a villámokat, a szelet zárja kis tartályokba, műszerekbe. Tudtam, hogy én is erre vágyom.

Alkotni szerettem volna, létrehozni új technológiákat, még több energiát, még több erőt sűríteni a szerkezetekbe. Azóta dolgozom különböző eszközökön – sőt, még fegyvereken is –, mióta megkaptam aputól az első védőszemüvegemet a kilencedik születésnapomra. Ekkor engedett le először dolgozni a műhelyébe, anyu nagy bánatára, hiszen attól a naptól kezdve majd minden időmet azzal töltöttem, hogy aputól tanultam, vagy az emeleti szobámba zárkózva terveket tanulmányoztam, dolgoztam át. A fantáziám egyre messzebb szárnyalt. Nem csak mindennapos dolgokat készítettem, kísérleteztem az emberek korlátain túlnyúló gépezeteken is. Hiszen ki ne akarna, mondjuk, repülni? És miért pont ez ne sikerülne?

Viszont bármennyire keményen is dolgoztam, kísérletezés és tesztelés nélkül mit sem ért az egész. Azonban szárnyakat tesztelni nem épp veszélytelen dolog. Mindig azt mondják rólam, hogy milyen bátor vagyok, de most már én is belátom, hogy ez a bátorság néha-néha vakmerőséggé változik. Végül a repülés álmát akkor kényszerültem félrerakni egy időre, amikor Gwennek kellett visszarángatnia a cseréptetőnkről, ahonnan leugrani készültem. Persze napokig duzzogtam, hogy miért nem hagynak szárnyalni, miért állnak a fantáziám, az álmaim útjába. Abba sosem gondolok bele – még ma sem! –, hogy mi lett volna, ha a gőzhajtómű, vagy éppen a fémvázas szárnyak nem működnek. Biztos vagyok benne, hogy működtek volna.

Természetesen a technológia éppúgy, ahogy a nagyvilágban, a városunkban is rohamosan fejlődött. Az idegen szigetekről, földrészekről hazatérő kalandorok, felfedezők temérdek új ötlettel, új eszközzel, de legfőképpen megújult lelkesedéssel dokkoltak le a kikötőbe. Általában én is lelkesedem az újonnan kifejlesztett technológiákért, de azért vannak dolgok, amiktől én is kiborulok. A jobbik eset az, amikor csak előállnak egy merész, már-már ostoba ötlettel – egyszer a polgármester az új-arisztokratákkal karöltve egy vagonnyi pénzt pumpált bele egy projektbe, amelyben magából a napból akartak energiát csiholni. De nem a melegéből, vagy fényéből, hanem az izzó gázokból, amik alkotják. Azt tervezték, hogy létrehoznak egy Vas-Napot, és fellövik az űrbe, hogy az éjjelből is nappalt csináljanak. Nem tudom, hogy csak azért nem tetszett az ötlet, mert szeretek sötétben aludni, vagy azért, mert az egész olyan nyilvánvaló képtelenség volt a kezdetektől fogva, hogy sajnáltam a rá fecsérelt időt és energiát.

Igen, én már csak ilyen univerzálisan gondolkodok – ha azt a rengeteg pénzt a gőzgépekre, pontosabban a Suhanókra áldozták volna… óh igen, a Suhanók: lényegében a föld felett repülő motorok. A tankjukba töltött sűrített gőzt lövellik ki, ez emeli fel őket a földről, és ez is hajtja őket. Nincs szükség benzinre, vagy gázolajra, ami már csak a leggazdagabbak kiváltsága. Egyébként remek kis járművek, nekem is van egy, éppen nem működik, mert azon dolgozom, hogy gyorsabbá tegyem.

Aztán ott a rosszabbik eset: amikor egy tudós-felfedező palánta visszatért az északi, fagyos földrészről, és első dolga volt, hogy publikálta az egyik technológiai folyóiratban, hogy az északiak hogyan használják fel az óceán óriási emlőseinek a zsírját és testnedveit arra, hogy melegen tartsák magukat. A kutatók rögtön kaptak az ötleten, és akkor kezdődött meg egy olyan korszak az életemben – tizenkét éves voltam –, amikor először kezdtem el megvetni a mechanikusokat. Kimutatták, hogy a bálnák testzsírját nem csak fűtő-, de hajtóanyagként is lehet használni. Megpróbálom rövidre fogni, mert ettől undorodom a legjobban. Szóval a lényeg az, hogy kihalásszák a bálnát… ha szerencséje van, megölik szegény állatot… majd fogalmazzunk úgy, felhasznosítják a zsírját – olajjá finomítják, vagy… gépzsírt készítenek belőle. A bálnaolaj az egyik legenergiadúsabb hajtóanyag mind a mai napig. Mondanom sem kell, a közelébe sem megyek, nem hogy használjam. A hab a tortán pedig az – és itt belátom, nem a legjobb szóképet használtam –, hogy a bálnák húsát ezután konzerválják, és telepakolják vele a boltok polcait. Hogy képes bárki egy falatot is lenyelni ebből a rettenetből?!

De kissé elkalandoztam… szóval leértem a boltba, és beálltam a kassza mögé. Anyu hátul a növényekkel dolgozott, főzeteket készített, James meg szokás szerint az agyamra ment. Leküldtem hát apuhoz a műhelybe, hadd örüljön. Gonosz húzás, tudom. De mostanában még elfoglaltabb, mint azelőtt – valamiféle titkos projekten dolgozik. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, az Ezoriai uralkodóház is benne van a dologban. Anyu biztosan tud róla, de őt is köti a titoktartás. De nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy túl régóta van odalent egyedül, és időnként emlékeztetni kell rá, hogy mi pedig idefent vagyunk. Erre pedig a legjobb módszer leküldeni az öcsémet, mert így garantáltan abba kell hagynia a munkát. Szeret ő minket, mi vagyunk a mindene, csak annyira bele tud merülni a munkájába – ezt sikeresen örököltem tőle –, hogy megfeledkezik róla, hogy ezt ki is mutassa.

– Csakhogy felébredtél, kisasszony! Már megint egész éjjel fent voltál? – kérdezte apu, amikor öcsémmel együtt megjelentek a lépcsőfordulóban.
– Igen, és sikerült az elektromos kapacitást maximalizálnom az új szigeteléssel – rántottam elő a pisztolyt a tokjából. Nagy örömmel vette kézbe a fegyveremet. A szeme elé hajtotta a fejére szíjazott nagyítólencséit – állandóan viselte – és tüzetesen megvizsgálta. Láttam az arcán az elégedettséget, az elismerést. Hát igen. Ezekért a pillanatokért élek.
– Remek munka! – lelkendezett. – Nagyon ügyesen bánsz az elektródákkal is! Ha végzek ezzel a projekttel, lehet, hogy felterjesztem a tanácsnál, mint prototípust, hátha az őrség is hasznát venné egy ilyennek.
– Addig is, Thomas, hátrajöhetnél ide és elpakolhatnád az üres kondérokat – szólt anyu a hátsó raktárhelyiségből, amit apu csak egy mosollyal reagált le, és már hátra is sietett. Nekem pedig az éppen betoppanó vendéggel kellett foglalkoznom. Eltettem a pisztolyomat és visszasasszéztam a pult mögé. Mögöttem a polcok roskadoztak a különböző formájú üvegcséktől és színes tartalmuktól.
– Szia kedveském! Mi történt veled? Borzasztóan áll a hajad!
– Mit adhatok, Sammie? – hagytam figyelmen kívül a kérdést egy szemforgatással kísérve.

Sammie az egyik… tulajdonképpen az egyetlen barátom ebben a kisvárosban. Kicsit hiú, mindig a legdivatosabb ruhákban flangál – most is egy gyönyörű, zöld nyári ruhát húzott a túlzottan is fodros selyemingére, ami még így is túl sokat engedett látni a bájaiból. És elengedhetetlen tartozékként egy csipkés esernyőt tartott a feje felé, bár kint fényesen sütött a nap. Hiába, a divat az divat, és őt ez határozza meg. De nem panaszkodok. Ő megérti, hogy lány létemre ennyi időt „fecsérlek” a mechanikára, én pedig elnézem neki a külsőmre és az öltözködésemre tett megjegyzéseit. Így tökéletes.

– A szomszéd boszorkának jöttem felvenni egy Kúrafőzetet. Valamiféle keléseket sikerült magára növesztenie. Állítólag van egy új szeretője, aki kifogásolta a bőrszínét… vagy a szeme színét, nem tudom már. A lényeg az, hogy napok óta furcsa hangok szűrődtek ki tőle, valami irtó büdöset kotyvaszthatott, de persze az ő dolga. Egyszer láttam, hogy patkányokat csempészett a házba. Hát nem borzasztó? Csak ne nekem kéne szaladgálni neki. Az is igaz mondjuk, hogy megfizeti… – említettem már, hogy Sammie barátném nem csak pletykás, de még élvezi is? – …és akkor azt hallottam, hogy azt mondja neki, szeretné gyakrabban látni. Hát mondhatom, hogy örülök neki!
– Te, Sammie, jött egy másik vevőm, úgy öt perce – nyomtam kezébe az apró üvegcsét. – Gyere át este, és kitárgyalhatod Mrs. Bellowey-t.
– Jól van, jól van, majd beugrok, és viszem ennek a löttynek az árát is. Vigyázz magadra! – azzal kilépett az utcára, és végre az összes figyelmemet a következő, kifejezetten jóképű vevőre fordíthattam.
– Szia – köszöntött Zach szokásos mosolyával. – Apámat megint beosztották éjszakára, a dokkokhoz. Szükségem lenne egy adag Főnixvirág magra.
– Ma este is? Ennyire elszaporodtak az Acél Maszkosok? – kérdeztem, miközben a pult alatti fiókokban kerestem a magokat. Az Acél Maszkosok egy utcai banda, ami nem olyan rég bukkant fel a városban. Először csak megrongáltak dolgokat, főleg az új-arisztokratákat vették célba, de mióta kialakították az őrállomásokat és tornyokat, azóta az olyan kevésbé védett, szegényebb városrészekben tevékenykednek, mint a dokk negyed.
– Tegnap is kifosztottak egy raktárt – sóhajtotta. – Egyre nagyobb terület jut egy őrre. Képtelenség mindent szemmel tartani, nem hogy megfékezni őket… de hamarosan én is csatlakozhatok az őrséghez. Már csak egy hónap van hátra a kiképzésből. – Mióta csak ismerem, Zacharie az Ezoriai őrség tagja akar lenni. Sajnos ez minden idejét felemészti, így jórészt csak a boltban találkozom vele. Pedig hidd el, szívesen eljárnék vele ide-oda. Viszont ha végre az őrség tagjává avatják, akkor lesznek szabadnapjai. Biztos jól áll majd neki az egyenruha. És talán még én is beleférek majd a programjába.
– Tessék, 20 luon lesz – nyújtottam át neki a kis csomagot. – Nagyszerű lesz, ha végre felavatnak. Ugye meghívsz a ceremóniára? – vettem elő a legbájosabb mosolyomat. Szemmel láthatóan értékelte.
– Számíthatsz rá – mondta, és le sem vette rólam a szemét.
– Remélem, a mai éjszaka nyugodt lesz. Mondd meg apádnak, hogy óvatosan bánjon a magokkal! Egészen frissek.
– Rendben, kösz, Cath. Még találkozunk!
– Szia! – intettem utána, egy kicsit talán túl lelkesen. Közben magamban olvadoztam, ahogy újra és újra felidéztem azt a gyönyörű kék szemét. Gwen hangja ragadott ki az ábrándozásomból.
– Úgy látom, az én kishúgom szerelmes – mondta túlzottan is bájos hangon, mire a fejem rákvörös lett. Semmi értelme nem volt titkolni, hogy beleestem Zacherie-be, annyira nyilvánvaló volt. Nem mintha Gwen számára nem lettem volna mindig is nyitott könyv. – Nagyon helyes fiú. Nehogy valaki lecsapja a kezedről! – incselkedett tovább, de mielőtt válaszolhattam volna, már ki is lépett a boltból. Sajnos a tanulmányai miatt az utóbbi időben nem sokat volt itthon. Hiányoztak az átbeszélgetett éjszakák – voltak dolgok, amiket csak vele tudtam megbeszélni. Persze mostanában én is rengetegszer zárkóztam a szobámba, hogy nyugodtan dolgozhassak, de végül is, mindenkinek megvan a saját elfoglaltsága, és ez így van jól.

A délelőtt – amiből nem volt túl sok hátra – eseménytelenül telt. James, ha épp nem engem bosszantott, a kertben játszott valamit, Apu meg természetesen hamar visszament a műhelybe. Megettem néhány szendvicset – szigorúan bálnahús menteset! – és egy kedvűen támasztottam a pultot. Már azt hittem, meghalok az unalomtól, amikor Anyu olyan hirtelen toppant elém, hogy kis híján hanyatt estem a pult mögött.

– Anyu! A frászt hoztad rám! – igazítottam meg a nyakamban a védőszemüveget. Ő csak jót kuncogott rajtam.
– Nagyon el vagy varázsolva mostanában! Van számodra egy kis feladatom – mondta és én már húztam is a számat, hogy most éppen milyen ház körüli teendőre kerül sor. Biztos megérezte, hogy semmi kedvem tovább a pult mögött ácsorogni. – Kezd kiürülni a raktárunk, és szükségem lenne néhány alapanyagra – nyomott a kezembe egy papír fecnit. – Szeretném, ha elmennél és gyűjtögetnél nekem egy kicsit.

Bár jobban örültem egy kis kiruccanásnak, mint bármiféle takarításnak vagy rendrakásnak, azért jó gyerek módjára vonakodtam egy kicsit. – Ez rengeteg dolog! Éji harmatgyökér? Olyat csak bőven a városon túl találok!
– Éppen ezért kérlek téged. Még sok dolgom van a boltban, új főzeteket is kell készíteni. Nem baj, ha kiveszed a részed a munkából.
– De estére már meghívtam Sammie-t!
– Akkor jobb lesz, ha sietsz! Amúgy sem szeretném, hogy a sötétben odakint lófrálj – nyomott a kezembe egy bőrtarsolyt. – Külön-külön szedd őket! És Cathy – nyomott egy puszit a homlokomra –, vigyázz magadra!
– Vigyázok! Különben is, ha bármi baj történne… – paskoltam meg az elektro-pisztolyomat egy széles mosollyal.

Anyu csak megrázta a fejét, és már vissza is ment a raktárba. Felfűztem az övemre a tarsolyt, felkaptam a bőrdzsekimet és nekivágtam. A reggeli napsütésnek már nyoma sem volt, teljesen beborult az ég. Indultam volna a Suhanómhoz, de eszembe jutott, hogy nincs működőképes állapotban. Így gyalog indultam útnak, és imádkoztam, nehogy eleredjen az eső. A párától teljesen begöndörödik a hajam, és olyankor úgy nézek ki, mint egy bohóc. Na meg elázni se szerettem volna.

A városban csak egy-két ember lézengett, kiélvezhettem az utcák nyugodt csendjét. Szürke téglafalak szegélyezték a mögöttük megbújó házakat, kocsmákat, hoteleket. Távolról az erőmű monoton zakatolása hallatszott. Az utca végén az egyik lebetonozott beugróban néhány suhanc bandázott, már messziről érződött a hidegvér füstje. Olyasmi, mint a cigaretta, de mivel a dohánynövény már régen kipusztult, így valamiféle kékes színű porral próbálták helyettesíteni. Nem tudom, milyen szemétből lehetett, de az tuti, hogy sosem fogom kipróbálni. Állítólag lehűt, és kiélesíti az érzékeidet, de rengeteg mellékhatása van, és borzasztó alvatlanságot eredményez. Sajnos az Ezoriai őrség egyes csapataiban is népszerű. Remélem, hogy Zach sosem fog rákapni.

Egy jó fél óra sétával értem ki a város szélére, a vasporos fűvel borított mezőkre. Fák csak ritkásan álltak, a nagy részüket már régen kivágták. Viszont annál több volt a félig-meddig lerombolt, elhagyatott épület. Raktárak, magas téglakémények, erőtornyok, amiket maguk mögött hagytak azok a vállalkozó szelleműek, aki persze belebuktak a próbálkozásaikba. Amikor a sűrű növényzettel benőtt falakra, a törött ablakokból kikandikáló, hosszú fűre pillantok, akkor értem meg Gwen-t és Anyut, miért is mondják, hogy a természet mindent túlél.

Ahogy messzebb kerültem tőlük, előbukkantak a sűrű, sárgás fűből az első begyűjtendő növények. A listán az első a rézpázsit volt, amit elég nehezen lehet csak kiszúrni. Az a trükkje, hogy ha úgy esik rá a fény, és jó szögből figyeled, a színe fémesen csillan. Ha egy olyan családban nősz fel, ami gyógynövény és bájital boltot vezet, hidd el, hamar ráérzel a dologra. Tulajdonképpen nem ez volt az első alkalom, hogy anyu engem küldött utánpótlásért. Hiába, volt a dologhoz tehetségem. Jó pár maroknyit összeszedtem és indultam is tovább. A szürke égbolt egyre sötétebb lett, nem szerettem volna megvárni, amíg leszakad az ég.

Utoljára hagytam a harmatgyökeret, mert az csak a nedvesebb, mocsarasabb helyeken termett. Nem egy ilyet ismerek, de nem nagyon szeretek ilyen helyekre járni. Rengeteg a bogár, és a csizmám is minden lépésnél belesüpped a sárba. Van egy folyó nem messze a láptól. Lényegében maga a láp is a folyó volt egyszer, csak a rengeteg szennyezés és a torkolatnál felhalmozott törmelék és hulladék elvágta a folyónak ezt az ágát. Egyébként egy jellegzetes, fémes-földes szag lengi be a helyet. Ezt a nem túl kellemes vidéket jártam, és épp megörültem, hogy egy igen nagy harmatgyökeret kaparintottam meg, amikor léptek zajára lettem figyelmes.

Annyira belemerültem a keresésbe, hogy észre sem vettem a közeledő alakokat. Először két fickót pillantottam meg, de nem messze tőlük két másik is közeledett, az egyikük egy nő. Csak rá kellett pillantanom kopottas ruhájukra, és az azokon csillogó felszíjazott fegyverekre, hogy tudjam, elég nagy bajban vagyok. Az egyik nyurga, hosszú, koszos-fekete hajú fickó elégedett vigyorral mustrált meg, ahogy közelebb és közelebb ért. Éberen, de mint akinek a világon semmi gondja nincs, szépen elpakoltam a kezemben szorongatott gyökereket. A banda szépen körbeállt, és ez a pasi, vélhetőleg az ész a csapatban, szinte az arcomba mászott.

– Nocsak, nocsak, mit látnak szemeim. Egy valóságos lápi tündér! – mondta, mire én lassan hátrébb léptem egyet, főleg azért, hogy ne kelljen tovább szagolnom azt a rettenetesen büdös leheletét. Neked bevallom, hogy bár nem látszott, azért eléggé megijedtem tőlük. – Mit csinálsz idekint, kislány?
– Csak egy kis gyógynövényért jöttem. De változtathatok a programon, és lehet belőle akár fegyvertesztelés is – közöltem vele flegmán, és mintegy jelzésül, ráhelyeztem a kezemet a pisztolytáskámra. Látszólag meglepte a bátorságom, valószínűleg arra számított, hogy könnyekben török ki és térdre rogyok előtte.
– Igen szép példány – szólalt meg a hátam mögül a nő. Igazság szerint tőle jobban féltem, mint az előttem ácsorgó nagymenőtől. Vörös, fodros szoknyája alól kivillantak a nadrágjára erősített apró pengék. – Nem akarsz megválni tőle?
– És minden mástól is, ha már itt tartunk. Akkor talán meggondoljuk, hogy bántsunk-e – fűzte hozzá a pasi.
– Figyelj, én éppen most végeztem, és indulnék is a dolgomra. Semmi szükség fenyegetésre, nincs nálam semmi értékes. Ha gondolod, van nálam egy kevés luon, meghívlak titeket egy italra a városban.
– Van benned tűz, pici lány! De nem igazán vagyunk szomjasak, igaz, srácok? – röhögte, a két nagyobb darab pasi csak mordult egyet. Biztos jól szórakoztak. Nekem viszont eszem ágában sem volt tovább cseverészni velük, így elindultam.
– Nagy kár. Örültem a találkozásnak – mondtam és ügyesen elléptem az őrök mellett, de a fickó megragadta a karomat és visszahúzott magához.
– Még nem végeztünk, tündérke! Ha nincs is nálad semmi, attól még eljátszadozhatunk egy kicsikét. Hátha közben mégis valami értékesre bukkanok.

Nem tudom, hogy mitől borultam ki jobban, a szájszagától, vagy attól, ahogy végigsimított a combomon, de nem vártam tovább. Ösztönösen eltoltam magamtól, és még azzal a mozdulattal beletérdeltem a nemesebbik szervébe. Társai meghökkenten bámultak rá, ahogy térdre rogyott fájdalmában, de nem hagytam annyiban a dolgot. A bakancsom orrával még egyszer odarúgtam, előkaptam a pisztolyomat és a nyöszörgő fickó fejéhez tartottam. Nem voltam büszke arra, amit tettem, de dolgozott bennem az adrenalin. A pasi könnyes szemmel fetrengett a földön, én pedig, amikor pillanatokkal később átláttam a helyzetet, azzal voltam elfoglalva, hogy ki ne mutassam, mennyire rettegek. A nő előkapott egy kést, de a két testőr se volt rest, ők egy-egy puskát fogtak rám.

– Tegyétek le a fegyvert vagy a pasinak nagyobb baja is lesz! – kiáltottam elcsukló hangon.
– Az egyetlen, akinek fájni fog, az te leszel! – közölte a nő és nekem rontott az egyik késével. Nem kellett több, felzúgott az elektro-pisztolyom és lőttem. Imádkoztam, hogy egyik kondenzátor se mondja fel a szolgálatot. A nőbe mintha egy villám csapott volna bele, lendületében megpördült és eszméletlenül vágódott a földre. Az apró szikrák még mindig ott cikáztak a pisztolycsőben. A hosszú hajú pasinak elkerekedett a szeme.
– Dobjátok el a puskákat, idióták! – sziszegte a fogai között. Azok rögtön engedelmeskedtek.
– Akkor én most elmegyek… – fogtam az őrökre remegő kézzel a pisztolyt. – Nem ajánlom, hogy utánam gyertek! – Megragadtam az alkalmat, és gyors léptekkel hátrálni kezdtem a mocsárba.

Nem indulhattam el hazafelé, nem akartam őket elvezetni hazáig. Amikor elég távol értem tőlük, nekiiramodtam a mocsár cserjéi között, és próbáltam csitítgatni a szívemet, ami majd kiugrott a helyéről. Pedig ha tudtam volna, mi minden vár még rám, az a kis incidens meg se kottyant volna. Párszor leszólítottak már a múltban, és nem egyszer kellett hazasietnem egy-egy gyanús alak elől. De ez most más volt. Itt tényleg féltem, és eltartott egy darabig, mire felfogtam, mi is történt, és mi történhetett volna. Beleborzongtam a gondolatba. Hosszú percekig futottam a mocsárban, a talpam meg-megcsusszant a sáros, ingoványos talajon. Csak akkor álltam meg, amikor a közelből vízcsobogás hangját hallottam.

Ekkor döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Azelőtt sosem merészkedtem még ilyen messzire, és attól is féltem, hogy ha a tolvajok összeszedték magukat, rögtön a nyomomba erednek. Nem állhattam ott egy helyben, valahogy haza kellett találnom, mégpedig úgy, hogy több útonállóval már ne találkozzak. Képzelheted, hogyan bolyongtam a fák között, mint egy elveszett gyerek, ráadásul az eső is szemerkélni kezdett. Továbbra is zengett a mocsaras erdő valamiféle folyócska hangjától, és akkor, ott, úgy láttam a legjobbnak, hogyha megtalálom, és annak a folyását követem, úgy talán eljutok a tengerpartra, ahonnan már könnyebben be tudnám tájolni magam. Annyi ketyerém volt, ami segítségemre lehetett volna, de persze semmi sem volt nálam, még egy vacak iránytű se. Mondhatom, szép kis mechanista lennék… viszont az elektro-pisztolyom remekül működött, szerencsére, így legalább arra büszke lehetek.

Megszaporáztam a lépteimet, és csakhamar elértem azt a valamit, ami, bár nem kellett volna, teljesen megrázott. Egyenetlen, néhány méter széles mederben hömpölygött egy keskeny folyó, aminek a vize rozsdavörös volt, partján a növényzet fakó, sárgásszínű, beteg. A homokos-gyomos parton mindenfelé fémhulladék, apró alkatrészek, szemét, valószínűleg a folyó hordaléka. Mondanom sem kell, borzasztó látványt nyújtott. A fémes-rozsdás szennyezés valahogy természetellenesen beleette magát a talajba és a vízbe, ami mintha fertőzött vérként áramlott volna keresztül a mocsáron – ahová akkor úgy gondoltam, soha többé nem akarok visszatérni. Elfordítottam a tekintetemet, és nekivágtam a folyópartnak, hogy mihamarabb hazakeveredjek ebből az egyre rosszabb rémálomból. Ha volt is némi kalandvágyam, akkor a megrázó események – még mindig remegtem kissé, bár a gyomrom már nem volt görcsben – és a borzasztó látvány mindet elűzték. Újból Gwenre gondoltam, és anyura, hogy igen, ők ez ellen küzdenek, minden apró tettükkel, minden gyógyitallal. Hirtelen még inkább hazavágytam.

Már vagy egy órája kutyagoltam, de a folyó csak nem akart véget érni. Meg is éheztem, de a szennyezett víz partján semmi ehető nem akadt. Kezdtem aggódni, hogy a torkolat sokkalta messzebb van, mint azt elsőre gondoltam. Legalább az eső elállt, a felhők odébb sodródtak, és az ég úgy-ahogy tiszta volt. Meg-megálltam, hogy kifújjam magam egy kicsit, de igencsak elfáradtam már. Mégse voltam azért az a gyakorlott erdőjáró, és a nap is majdnem lebukott már a fák között. Először Sammie-re gondoltam, hogy hiába ugrik be hamarosan hozzám, biztosan nem érek haza. Aztán arra, hogy anyuék már biztos várnak, és ha nem tévedek, aggódnak is a késlekedésem miatt. Reménykedtem benne, hogy még aznap visszatalálok a városba.

Hideg fuvallat suhant át rajtam, magával hozta a vas szagú homokos port, ami a földet borította. Karomat az arcom elé szegeztem, úgy lépdeltem tovább. Először nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, a szél az csak szél, bármennyire bosszantó is volt. De akkor megpillantottam valamit a szemem sarkában. Mintha egy árny suhant volna el mellettem, de mire utána fordultam, semmit nem láttam. Csak a hátborzongatóan vörös folyó hullámzott, a túlparton a sárgás fűbe kapott a szél. Nem tudtam, hogy csak a szemem káprázik már a fáradtságtól, vagy tényleg láttam valamit, de megijedtem. Ráadásul egyre sötétebb is lett. Azt hittem, elég idős és érett vagyok már, de ott, egyedül rá kellett, hogy ébredjek, hogy gyerek vagyok még.

És akkor még egyszer láttam – lehet, hogy a folyó sejtelmes árnyalata színezte meg, de egy vöröses árny szelte át a levegőt előttem. Görcsösen megmarkoltam a fegyveremet, és tekintetemmel szinte megszállottan fürkésztem a tájat, óvatosan fordultam körbe. De akármi is volt, ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint amilyen hirtelen felbukkant. Néhány végtelenül hosszú pillanat után úgy döntöttem – és belátom, ez nem volt feltétlenül bölcs dolog – beljebb megyek az ingoványban. Nem akartam tovább a folyó közelében maradni.

Botladozva próbáltam kikerülni a sárosabb tócsákat, ágakat, gyökereket, nem egyszer estem majdnem hasra. A nap már teljesen eltűnt az égről. Az ujjaim már elfehéredtek, annyira szorítottam a pisztoly markolatát. Végül is az volt az egyetlen védelmem. A fák göcsörtös törzsei között próbáltam átverekedni magamat, és éppen magamban szitkozódtam az ostobaságom miatt – ezzel leplezve kétségbeesettségemet –, amikor váratlanul egy kisebb tisztásra léptem be. Ez még nem is lett volna olyan furcsa, de a kavicsos terület közepén egy tábortűz füstölgött, már amennyire a szürkületben ki tudtam venni. Először majdnem pánikba estem, hogy sikerült a támadóim táborára lelnem, de elhessegettem a gondolatot. Nem volt valószínű, hogy errefelé járjanak, hiszen ez az ingovány egy teljesen másik része volt.

Ahogy ott álltam a csendben, rádöbbentem, hogy olyan messzire kerültem a várostól, hogy megszűnt az a megszokott, monoton, zümmögő hang, ami az elektromos szerkezetekből árad; a gépes zakatolás, amit nem csak a vonatok, de a számtalan gyár és gépezet adott ki magából, egyik sem hallatszott el idáig. Csak a szél susogott a fák között, a tücskök ciripeltek – rögtön eszembe jutott Gwen, aki számos esti beszélgetésünkön számolt be békés barangolásairól az erdőben, ahol a természetet még nem rontotta meg az ember, ahol nem az a mesterséges, fogaskerekek mozgatta élet, valóság uralkodott, mint a városokban. Megmagyarázhatatlan nyugalom járt át abban a pillanatban, és akkor a tábortűz hirtelen fellángolt. Nem voltak erős, metsző fényű lángok – nem is tudom, hogyan írhatnám le őket. Árnyszerűek voltak, áttetszőek, a vörös és narancssárga színek csak halványan derengtek bennük.

Hát, ha eddig a pontig nem is féltem annyira – mert szinte megbabonázott az a varázslatos tűz –, akkor ami ez után történt, attól végigfutott a hátamon a hideg, annyira megrettentem. A lángokból füst helyett – és itt légy szíves, ne nevess ki, mert biztosan tudom, milyen gyerekesen is fog hangozni ez az egész – egy szellemszerű alak emelkedett ki. Igen, egy szellem! Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem képzelődtem! Egy átlátszó, vöröses színű, füstszerű valami kezdett ott formát ölteni.

Elkerekedett szemmel figyeltem, a lábam a földbe gyökerezett, csak azért nem sikítottam, mert visszafojtottam még a lélegzetemet is. Lassan kiélesedtek a körvonalai, vonásai: hosszú nadrágot, inget és mintás zubbonyféleséget láttam rajta, a fejébe egy széles karimájú kalapot húzott, de a legérdekesebb az abból kilógó hatalmas toll volt. Az arcát nem láthattam, és ráadásul éreztem, hogy teljesen elfehéredek, forogni kezd velem a világ. Suttogást hallottam, ami mintha a tűz felől jött volna, de már nem igazán voltam tudatomnál.

Erőtlenül pislogtam néhányat, és elém tárult az ingovány felett húzódó csillagos égbolt. A földön hevertem, és próbáltam felidézni, mi is történt. Aztán persze hirtelen visszaemlékeztem mindenre, és felpattantam. Kis híján újból elájultam, amikor ismét megpillantottam a vöröses, emberforma szellemet, amint ott lebeg mellettem. Az kinyúlt felém, és én nem tudtam tenni ellene semmit. Végigsimított az arcomon – esküszöm, hogy éreztem az érintését, bármilyen hihetetlennek is tűnik – és azután láttam a folyót, azt a vörös folyót, ahogy megállíthatatlanul sodródik a medrében. Hullámai fennakadnak egy-egy szerkezeten, fémlemezen, de töretlenül sodranak tovább. Éreztem, ahogy a rozsda, a fémek beleolvadnak a vízébe – a szám megtelt egy kellemetlen, vashoz hasonló ízzel –, és azokkal együtt folyik tovább sebesen.

Emlékképek tódultak a fejembe, amelyek egyszerre voltak az enyémek és a folyóé, a természeté – minden szál megsárgult fű, a folyó medrének kövei, rögei, az ingovány bokrai mind egyszerre jártak át; elvezettek egészen a torkolatig. Szinte suhantam a víz felett, repültem. Felrémlett a pillanat, amikor le akartam ugrani a tetőnkről mesterkélt szárnyaimmal, együtt szárnyalni a széllel – és most átélhettem mindezt. A vörös szellem, a folyó ura, hercege mindvégig ott volt mellettem. Megragadta a kezemet, és együtt értük el a torkolatot. A tengerpart mentén elláttam a távoli városokig – még a legerősebb, legtisztább lencséjű távcsövekkel sem lettem volna képes ilyen messzire ellátni –, láttam a messzi kikötőt, a város kikötőjét, hallottam a távoli uszályok kürtjét. Bármilyen furcsán is hangzik, a folyó utolért engem, minket, és beleömlött a messze nyúló tenger sós vizébe. És ott álltam a tenger felszínén, teljesen meztelenül, természetesen. A fémes íz megszűnt, friss levegő járt át, lehunytam a szememet.

Amikor ismét kinyitottam, a Vörös Folyó Hercege ott állt velem szemben, teljes valójában, fenségesnek tetsző öltözetben. Ruhái egy régebbi kor jeleit viselték magukon, amikor még nem voltak gőzgépek, szerkezetek, és a természet erőit, erőforrásait nem pazarolták meggondolatlanul.

Nem tudtam, mi történhetett, de akkor és ott éreztem, végleg megváltoztam – szürreális élmény volt, egyszerre elképzelhetetlen, mégis valóságos – hiszen ott lebegtem a víz felett, megszabadulva mindentől, ami világomhoz, koromhoz kötött. Szőke tincseim huncutul csiklandozták szabad nyakamat, ahogy a lágy szél játszott velük. Amikor lassan felfogtam, mi is történik, és valamelyest felébredtem révületemből, elvörösödtem, ahogy ott álltam ruhátlanul egy férfi előtt, még ha szellem vagy káprázat is volt, egy elmúlt kor emléke.

Megtöltötte az elmémet gondolatokkal, képekkel, kérésekkel, melyeket leghőbb vágyam volt teljesíteni. Akkor és ott tudtam, hogy beálltam a természet szolgálatába, és cseppet sem bántam. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ki fogja nekem mindezt elhinni, amikor elmesélem, amikor megint rám sötétlet a világ, és a herceg alakja eltűnt a szemem elől.

Az apró szemű homok rátapadt az arcomra, sós víz illatát éreztem. Amikor magamhoz tértem, ott feküdtem a parton, a nap erőtlen fénye pásztázta a reggeli tájat. Újból felfigyeltem a gépek ütemes zakatolására, a távoli fogaskerekek nyikordulásaira, és észrevettem, hogy a város szélén vagyok. Legnagyobb meglepetésemre újra rajtam volt minden ruhám, és elektro-pisztolyom is a tokjában pihent. Felálltam, és arra gondoltam, hogy mit fog szólni Sammie, ha ilyen viharverten, koszosan, kócosan kerülök a szeme elé. Aztán az is eszembe jutott, hogy egész éjszaka távol voltam, és anyuék biztos betegre aggódták magukat miattam. Nem reméltem, hogy el fogják hinni a történetemet. Rajtad is látom, hogy te is épp most kérdőjelezed meg az épelméjűségemet. Pedig esküszöm neked, hogy minden szó igaz! Amikor visszaemlékezek az ingoványban átéltekre, még én is látom, mennyire megváltozok. Olyankor nem cikáznak a gondolataim, nem beszélek össze-vissza, mert tudom, hogy meghatározó élmény volt, ha hiszed, ha nem.

De az élet tartogatott még számomra meglepetéseket. A kikötő felől léptem be a városba, a dokkok mögött raktárépületek erdeje magasodott. Lépéseim magányosan visszahangoztak a téglafalak között, nagyon korán lehetett még. Befordultam az egyik sarkon, de megtorpantam, amikor elsuhant előttem egy vékonyka, vöröses árnyfoszlány. Olyan volt, mint egy letépett vászondarab, amit felkap a szél. Amikor érte nyúltam, nem tudtam megragadni. A kezem áthatolt rajta, mintha csak levegő volna. Lassan feltekeredett a kezemre, és akkor újra hallottam azt az ismerős suttogást.

Üzent nekem, figyelmeztetett, és gondolataimban láttam egy olajtartályt, nem túl messze tőlem. A környezetében felfedeztem a dokkokat, a raktárakat – azokat, amelyek engem is körbevettek. Elindultam visszafelé, arra, amerre a foszlány mutatta, és nem sokkal messzebb, az egyik dokknál megláttam a kerekes tartályt, amit két termetes fickó tolt éppen, egyenesen a tengerbe. Ösztönösen cselekedtem – bár nem tudom, hogy én tettem-e, vagy valami más –, és felborítottam a tartályt, pusztán a gondolataimmal. Elképesztő érzés volt! A tartályban tárolt sűrű olaj, amit a tengerbe akartak önteni, először beborította a két embert, aztán elterült a betonon, és mintha önálló életre kelt volna, visszafolyt a raktárba, magával sodorva a szerencsétleneket.

Az éktelen ricsajra és kétségbeesett kiáltozásukra mások is felfigyeltek – az Ezoriai őrség egy osztaga pillanatokon belül ott termett, hogy elfogják a gonosztevőket, de én akkor már visszahúzódtam a raktárépület mögé. Az eddig a kezemen pihenő foszlány füstként szertefoszlott, és teljesen eltűnt. Elégedettség töltött el, ha akkor még nem is értettem meg teljesen, hogy miért.

Hirtelen észbe kaptam, hogy már igencsak haza kéne térnem. Nem is vágytam semmi másra. Ráadásul rettenetesen éhes is voltam! A szemem előtt lebegett anyu isteni szalonnás, tojásos reggelije, amiből akár három adagot is fel bírtam volna falni. Furcsa érzés volt, hogy ilyeneken gondolkodtam, amikor olyan varázslatos és megmagyarázhatatlan dolgok történtek velem – mintha kettészakadtam volna, vagy még inkább, kiegészültem. Éreztem a Vörös Folyó Hercegének érintését bennem, és amit az imént tettem, az még inkább bebizonyította, hogy teljesen megváltoztam. Másrészről pedig ott voltam én, Catherine Elizabeth Stillman, a nem-túl-megszállott kísérletező, feltaláló, a hóbortos lány, aki csak próbálgatja szárnyait az életben. Lehet, hogy ilyen érzés felnőtté válni? Bár én inkább valami egészen mássá váltam, úgy érzem.

De nem volt alkalmam ezen tovább tűnődni, mert amikor épp magam mögött hagytam a kikötőt, és átvágtam volna a kis, füves mezőn a főúthoz, ismerős alakok állták az utamat.

– Nahát, csak nem a mi kis erdei tündérkénk! – szólt a hosszú, koszos hajú pasi, akivel olyan csúnyán elbántam. Ezúttal semmit sem hagyott a véletlenre, megindult felém oldalán azzal a vörös ruhás nővel, akit leterítettem a pisztolyommal. Megperdültem, hogy eliszkoljak onnan, de a két nagydarab testőr most is velük volt, és megállítottak. Lefogták mindkét karomat, és éppen hogy nem emeltek a levegőbe. Nem tudtam, mire számítsak. A pasi megint egészen az arcomba tolta az ocsmány képét, és kikapta tokjából az elektro-pisztolyomat. – Ez most nem lesz a segítségedre, aranyom – közölte és félredobta. Aztán elkezdett fogdosni és simogatni, egyértelművé téve szándékait.

A hideg rázott, ahogy a nyakamba lihegett, próbáltam elhúzódni, de a testőrei csak még inkább szorítottak. Végső kétségbeesésemben kérlelve néztem nőre, ahogy a pasi az ingemet tépkedte, de nem várhattam tőle segítséget. A haján, a ruhái szélén még tisztán látszódtak az égések, amiket az őt ért elektromos töltet okozott – nem volt a szemében bűntudat. Sikítottam volna, de az egyik termetes alak befogta a számat. Hányingerem volt, ahogy a fickó fürkésző ujjaival próbálta lefejteni rólam a ruhámat, leírhatatlan rémület lett úrrá rajtam. De akkor valami hihetetlen dolog történt. A testőrök eleresztettek, és jajgatva, kezüket szorongatva hátráltak el tőlem. A bandavezér is elkerekedett szemmel, szemében őszinte kínnal meredt rám, és a földre roskadt. A testemet egy vöröses, égető, maró füst ölelte körül, amit szellemfoszlányok alkottak. Nem értettem a természetüket, de tudtam, hogy közük van a Vörös Folyó Hercegéhez.

Sajnos a nő hamar felocsúdott meglepetéséből, és nekem rontott. Nem tehettem semmit, hogy megállítsam, és az égető aura sem állta útját. Hideg penge fúródott az oldalamba, amit olyan fájdalom követett, amit még sosem éreztem. A nő szitkozódva rántotta ki belőlem fegyverét, az egész karja feketére égett. Aztán a szellemfoszlányok felgyorsultak, megsokasodtak körülöttem, és a szélrózsa minden irányába röppentek szét, felkapták megdöbbent támadóimat és messze sodorták őket. Aztán még láttam, hogy a főút felől egyenruhás alakok közelednek. Összecsuklott a lábam, és a földre rogytam.

Ahogy ott feküdtem elhomályosuló eszmélettel, éreztem, hogy lassan elvérzek. Tudtam, hogy végem. Gondolatban elkezdtem mesélni a történet végét, a történetem végét, de ezek a gondolatok végül eltűntek, csakúgy, mint szemem elől a valóság.

Az ingoványban tértem magamhoz, a folyóparton, de ezúttal nem csak a folyó volt vörös, a hold is vörösen világított, fényével mindent beborított. Szívem lassú dobogása visszhangzott a fejemben, amint a földből először a vállam, majd a derekam bújt elő, míg végül kipattantam a nedves fűre, mintha maga a talaj lökött volna ki magából, hozott volna létre. A folyó hullámai nekicsapódtak a partnak, és a habokból egy árny szivárgott elő. A ritkásan álló fák mintha meghajoltak volna felé, ahogy szél támadt, és keresztülfújt közöttük. A Vörös Folyó Hercege ismét megjelent, és én megint ott álltam, meztelenül, és érzékeim itták a természet lágy érintését. A herceg megragadta a kezemet, a derekamat, és táncra perdültünk. Mintha ezer éve jártam volna itt, olyan kitörő örömmel lépdeltem, és figyeltem az arcot, amit már nem rejtett el teljesen a tollas kalap, ami a vörös szellem sajátja volt.

Éjszaka volt, és tudtam, ha a nap felkel, nem leszek több, mint por és hamu, ami egyszer biztosan újjászületik. Új énem, amire csak nemrég ébredtem rá, és amiből e szavak szólnak, némán siratta a gyermeket, ami voltam. De örömkönnyek voltak ezek, így hát tovább táncoltam a szellemmel, végtelennek tűnő pillanatokig, körbe-körbe. Akkor azt sem tudtam, ki vagyok, ki voltam, de a hűvös szélben mégis megformáltam ajkaimmal egy nevet, ami egykoron a sajátom volt, és közben éreztem, hogy tagjaim zsibbadni kezdenek, és szertefoszlok én is, csakúgy, mint a Vörös Folyó Hercege.

Sajgott az egész oldalam, mintha James böködte volna folyamatosan. Épp rá akartam szólni, hogy hagyja már abba, talán még meg is fenyegettem volna a pisztolyommal. Fáradtan nyitottam ki a szememet, a fény teljesen elvakított. Már megint elaludtam volna? Biztos kapok majd a fejemre, gondoltam. A látásom lassan kitisztult – ilyen nehezen még sosem ébredtem – és meglepetésemre Zach-et pillantottam meg. De nem csak ez volt furcsa – az ágyam valahogy nem tűnt ismerősnek, kényelmetlen volt, és a takaró is túl szorosan volt rajtam. Ráadásul az oldalam és a hasam is egyre jobban fájt. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy nem otthon vagyok, és ezt Zacharie aggódó tekintete is megerősítette. A kezemet szorongatta, és én a felismeréstől teljesen elpirultam.

– Csakhogy felébredtél – kezdte. – Aggódtam érted. Anyukád és a nővéred odakint beszél az orvosokkal.
– Orvosok? – döbbentem meg. – Mi történt?
– Nem emlékszel? Megtámadtak, Cathy, megkéseltek. Négyen voltak, de mind szanaszét hevertek a mezőn, elkaptuk őket. Éppen időben találtak rátok az őrség tagjai.

A fejem még mindig kicsit tompa volt, fájt is, de a hallottak után a gondolataim őrülten cikázni kezdtek. Aztán minden összeállt, már emlékeztem. Mintha a fogaskerekek a helyükre illeszkedtek volna, és előre lendítették volna a tudatomat. Beleszédültem. Emlékeztem a fura szellemalakokra, a támadókra, megmenekülésemre, de mindennél élénkebben a Vörös Folyó Hercegére. Persze a felismerésnek nem sok jelét adtam, csak fáradtan bámultam ki a fejemből. Észre sem vettem, hogy szabad kezemmel szórakozottan babrálom az egyik kócos tincsemet. Mivel Zach látta, hogy nem reagálok, végigsimított az arcomon.

– Rendbe fogsz jönni – nyugtatott meg. Ha tudta volna, hogy az érintése mennyit jelent nekem, ő is elpirult volna.

A következő pillanatban kitárult az ajtó, és Gwen rohant be rajta. Majd belenyomott az ágyba, olyan lendülettel karolta át a nyakamat és magához szorított. Hosszú pillanatokig tartott így, a szeméből könnyek potyogtak.

– Cathy! Úgy örülök, hogy jobban vagy! – mondta, mikor lazított kissé az ölelésen. Látszott rajta, hogy szegény kisírta a szemét. – Már megint mibe keveredtél?

Úgy döntöttem, hogy nincs elég erőm elmesélni mindazt, ami velem történt – és még nem is volt itt az ideje. Különben is, hogy állhatnék elő egy ilyen mesével, szinte kómásan?

– Csak gyógynövényeket gyűjtöttem, nem is merészkedtem igazán messze. Aztán szembekerültem azzal a bandával, és csak az elektro-pisztolyomnak köszönhettem… – itt elhallgattam. Belém hasított a felismerés, hogy nincs nálam a találmányom. Elhajította az a pasas! Úgy éreztem magam, mint a gyerek, aki elveszítette legbecsesebb játékát. – Hol van a pisztolyom? – kérdeztem hirtelen.
– Az a tiéd? – kérdezte döbbenten Zach. – Azt hitték, a támadóké, és az őrség elvitte, hogy tanulmányozzák. Rendkívül összetettnek és hatékonynak találták. Még talán most is a felépítését próbálják megfejteni. Te készítetted?

Egyszerre fel sem fogtam, hogy az Ezoriai őrség mennyire felfigyelt a találmányomra, csak annak örültem, hogy megvan.

– Igen, én fejlesztettem ki – válaszoltam megszeppenve, hiszen mégis legnagyobb szerelmemmel beszélgettem, nem éppen ideális körülmények között. El tudtam képzelni, hogy festhettem ott az ágyban fekve, pláne azok után, ami velem történt. Aztán folytattam. – Elmenekültem előlük, és egész éjszaka az ingoványban bolyongtam. Minél nagyobb kerülőt akartam tenni, hogy lerázzam őket, de amikor reggel végre visszataláltam a városba, már ott vártak rám.

Gwen lassan elengedett, leült az ágy szélére, és végigsimította a hajamat.

– Nagyon bátor voltál, húgocskám! – Mögötte láttam, hogy Zach elismerően bólint, és teljesen másként néz a szemembe, mint azelőtt.
– Megkapták a magukét a szemetek, ne félj! – szólalt meg újra. – Egy életig sínylődni fognak a börtönben. Ráadásul valami nagyon csúnyán megégette őket. Nem fognak belehalni, sőt, kifejezetten jól érzik magukat ahhoz képest, ahogy kinéznek. Többet nem árthatnak neked. És senki más sem, ha már itt tartunk, és ezért én felelek. Persze, csak ha nem bánod, hogy mostantól mindenhová melléd szegődök.

Hogy bántam-e, hogy életem szerelme velem akarja tölteni minden szabad percét? Hát cseppet sem! Ha nem lettem volna olyan kimerült, biztos kiugrok az ágyból és a nyakába vetem magamat.

– Nem bánom – csak ennyit tudtam kinyögni. A szívem őrülten zakatolt, és ezt a rám kötött gép egyre sürgetőbb pittyegéssel adta a tudtomra – és mindenki máséra is. Megpróbáltam kicsit lecsillapodni, ami könnyebben ment, mint hittem volna. Akkor lépett be anyu is a terembe, és egyáltalán nem csalódtam benne. A kezében gyógyfőzetek hada sorakozott, alig tudta őket lepakolni az apró szekrényre, ami az ágyam mellett állt.
– Amint ehetsz rendesen, ezt azonnal idd meg! – emelt fel egy keskeny, magas fiolát. – Ennek pedig a felét elalvás előtt idd meg! Segít majd aludni, és meggyorsítja a gyógyulásodat is – tolt közelebb egy gömbforma üveget. – Egek, ha tudtam volna, hogy ez történik, inkább fogtalak volna üvegmosogatásra! – mondta végül, és ő is a nyakamba borult. – Nagyon aggódtunk miattad! Amikor reggel Zach eljött, és szólt, nem is tudtuk, mire számítsunk. Aztán egész nap csak vártuk, hogy felébredj. Sammie is eljött volna, de felajánlotta, hogy vigyáz az öcsédre, amíg mi itt vagyunk. – Ennek hallatán egy kicsit megint elmosolyodtam. Egyrészt, mert Sammie ismét nagyon jó barátnak bizonyult, másrészt pedig nem szerettem volna, ha ilyen állapotban lát. Senki sem tud olyan cirádásan beszélni a kinézetemről, mint ő, különösen, ha az ennyire megviselt! – Apádat meg még most is bent tartják a palotában – folytatta anyu –, tudod, van az a megbízatás, de ő is eljön, és meglátogat, amint elengedik végre. Esküszöm azok a nyamvadt találmányok fogják kizsigerelni!

És ez így ment még hosszú percekig, anyuból csak úgy ömlött a szó, de nagyon jó volt hallgatni, jó volt a szeretteim körében lenni. Egy napot voltam csak nélkülük, mégis rettenetesen hiányoztak. Még James is! Aztán éreztem, hogy a szemhéjaim egyre nehezebbek, talán le is hunytam a szemem egy pillanatra.

– Hagyjuk pihenni egy kicsit! – hallottam Zach hangját, és éreztem, ahogy nyom egy puszit az arcomra. Nagyot dobbant a szívem, azután mély álomba merültem.

Pár nappal később aztán kiengedtek a kórházból, és minden visszatért a régi kerékvágásba. James még mindig bosszant néha, de már egyre inkább érdeklődik a tényleges mechanika iránt, ami majdnem teljesen leköti. Apu is végzett azzal a fenemód titkos megbízatásával – ki is tüntették érte! – és a kalandom ráébresztette arra, hogy még sokkal több időt kell töltenie velünk, mint azt azelőtt a műhelye megengedte neki. Gwen-t természetesen simán felvették az Akadémiára, de szerencsére ez nem akadályozza meg abban, hogy legalább a hét felében otthon legyen velünk. Újból megejtjük azokat az éjszakába nyúló beszélgetéseket, és én is egyre nyitottabb vagyok a természettel kapcsolatos tanulmányaira, tapasztalataira. Anyu továbbra is a lenti boltot viszi, én pedig segítek, ahol tudok. Bár igencsak vonakodva engednek el beszerző körutakra, de néha-néha azért sikerül kilopóznom.

Az elektro-pisztolyomat, ahogy apu azt megjósolta, felterjesztették az Ezoriai őrség számára, és hatékonyan vetik be a portyázó bűnözők ellen. Visszaszorították a dokkok körüli rendbontókat is, és már az idegenek is vigyázva tesznek a törvény ellen. Sokat javult a város, egészen élhető kis hely lett, bár én mindig is szerettem, és szeretni fogom. Zach, amikor csak tud, mellettem van, mindenhová elkísér, és az, hogy szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, sok mindent megváltoztatott köztünk. És bizony egy kora nyári estén végre az első csók is elcsattant. Már felavatott őrségi tag, és ráadásul az én külön személyi testőröm is egyben. Nem hittem volna, hogy ennyire szeretni tudok valakit, és nagyon örülök neki, hogy ő is így érez! Sammie-t pedig eszi a sárga irigység, amiért ilyen jóképű fiúval szőttem össze az életemet; ezt a legtöbb találkozásunk alkalmával igyekszik elrejteni, nem sok sikerrel. Persze ettől függetlenül mit sem változott, ugyan az a kedves, megértő barát, mint azelőtt – képzeld, az is előfordult, hogy nem kritizálta az öltözetemet! Egyszer.

Én pedig sikerrel felturbóztam a suhanómat, és nagyon élvezem, ha süvíthetek vele. Több új szerkezetbe belekezdtem, és sokat tanulok aputól is, meglátjuk, legközelebb mit ötlök ki.
Látod, megint itt hadarok mindent össze-vissza, miközben a legfontosabbat, a legmeghatározóbbat kihagytam az egészből.

Miután felgyógyultam, újra hallottam az erdő, és ha odáig merészkedtem, az ingovány suttogását; láttam az el-elszálló apró szellemfoszlányokat, akik vigyáznak rám, beszélnek hozzám, és esetenként a segítségemet kérik. Bármilyen hihetetlen is, a rám ruházott hatalmukkal csodálatos dolgokra vagyok képes. Nem akarok dicsekedni, de több bálnavadászt is megfékeztem a partoktól nem messze. Nem bántok én senkit, csak kicsit móresre tanítom őket, hogy a fene nagy mechanista tudásukat más területeken hasznosítsák. Szerencsére emellett amúgy is visszaszorult a bálnák ilyen jellegű gusztustalan felhasználása, hála az akadémikusok kitartásának és ténykedéseinek – aminek, nem kis büszkeséggel mondhatom, a nővérem is aktív részese. Sőt, egyes értelmesebb mechanisták igyekeznek a természetesebb erőforrásokat kihasználni, mint a szél, vagy a napenergia. Talán még is van remény arra, hogy megőrizzem, megőrizzük az egyensúlyt.

A valóságban ugyan nem láthatom, de álmomban időnként újra találkozhatok a Vörös Folyó Hercegével, hogy eljárjuk néma táncunkat a természet, az ingovány mélyén. Az ilyen álmokból virradó reggeleken mindig jókedvűen szökkenek ki az ágyból – anyuék szerint hozzám képest szokatlanul korán –, csak hogy kilépjek a reggeli napfényre, és jól megsüttessem magam vele.

Már ennyi az idő? Azt hiszem, éppen elég ideig tartottalak fel, és nekem is találkozóm lesz Zach-el a parton, úgyhogy elköszönök. Még biztos összefutunk valamikor, de tényleg rohannom kell. Este Gwen hazajön az akadémiáról, és biztos rengeteg megbeszélnivalónk lesz. Elhatároztam, hogy végre beavatom a titkomba, a természet titkába, mert hát, ha valaki, ő biztos meg fogja érteni. Szerinted hinni fog nekem?

Előző oldal Nathandriel