Vérrel írt krónikák XXIII.
A démonúr volt az! Nem tudom, hogyan volt képes ilyen észrevétlenül követni minket, ám azt láttam, hogy az út viszontagságai őt is megviselték. Egykoron makulátlan, fekete bársonyruhája most szakadtan lógott a testén, arcának jobb felén, a járomcsontja magasságában pedig ronda zúzódás éktelenkedett.
Türelmetlenül pislogott körbe és beleszimatolt a levegőbe, majd felnézett az égre és egy lépést tett a medence irányába. Gyanítottam, hogy őt is szorítja az idő, így kénytelen lesz kockáztatni, amit azután kihasználhatunk majd.
Újabb lépést tett előre, amikor kékes energiaszálak anyagiasultak a háta mögött. Valamiféle vad, emberfeletti ösztöntől hajtva megérezte a veszélyt és villámgyorsan megpördült, hogy szembenézzen támadójával. Ez volt a szerencséje, mert Amelia asztrálszárnyainak így a teste helyett csak a bal csuklóját sikerült megragadniuk. Éreztem az égett hús szagát, ahogy a nyers energia felfelé kúszott a karján, hogy végül teljesen gúzsba kösse őt. Majdnem sikerrel is járt, ám a lény jobb keze még szabad volt, és ő ki is használta utolsó esélyét a szabadulásra.
Megérezhette a mágikus ereklye rezdüléseit, mert intésére a tőr kifordult a lány ujjai közül és a tenyerébe röppent. Az mágikus szárnyak szinte azonnal semmivé foszlottak, a dög kiszabadult a szorításból, ezzel egy időben pedig a lány álcája is megszűnt létezni. A lény újra mozdult volna, hogy egyetlen intésével szétmorzsolja a tünde törékeny testét, én pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy közbeavatkozzak.
Állítottam kicsit testem belső óráján és a bestia felé iramodtam. Érzékeltem, ahogy környezetem mozgása lelassult és tudtam, hogy most nem vagyok más a többiek számára, mint egy szürkén száguldó folt.
„Még három lépés!”
Láttam a démonúr lassan felemelkedő kezét és éreztem a manaháló haragos háborgását, ahogy belemarkolt ebbe a pusztító erőbe. Amelia tekintete nyugodt volt, mintha csak ősei emlékezete ébredt volna fel a lelkében és tudtam, hogy szíve mélyén már elfogadta a sorsát, bármi legyen is az.
„NEM!”
Kardom megvillant, ám az elsietett mozdulat miatt csak két ujját sikerült lemetszenem a szörnyetegnek. Szerencsére ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megakasszam a varázslatát, a tenyeréből kiszabaduló, vakítóan fehér energialöket pedig mindkettőnket messzire repített. Olyan érzés volt, mintha egy óriás kalapácsa sújtott volna le rám, ám kardom szerencsére elnyelte az erő nagy részét.
Remegő térdekkel, nyögve tápászkodtam fel és láttam, hogy fegyverem pengéje eltörött. Gondolatban köszönetet mondtam a kard szellemének és körülnéztem.
A démonúrnak és Goarmnak is nyoma veszett. Abbéli hitem, hogy társam végre jó útra tért, most végleg semmivé foszlott. Felsegítettem a lányt a földről és újra az égre emeltem tekintetemet.
A napfogyatkozás már majdnem teljes volt, csupán egy keskeny, sarló alakú sáv parázslott még vörösen a csillag testéből.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalomtól terhes hangon Ameliától.
- Igen, csak... Menj és mentsd meg őt!
Némán bólintottam és szemeimet lehunyva utoljára szólítottam az árnyat. Életenergiám egy részével és némi fájdalommal fizettem a szolgálataiért, és bár hasznos társam volt kalandjaim során, tudtam, hogy ha élni szeretnék, akkor hamarosan szabadon kell engednem őt. Hagytam, hogy vállam felett szürke füstpamacsok bomoljanak ki, én pedig lassan felemelkedtem a földről.
Asztrálszárnyaim segítségével puhán landoltam a szobor tövében. A bágyadt nap még egy utolsó fénysugarat küldött a földre, azután a fekete bolygó elnyelte őt.
Épp szóra nyitottam ajkamat, amikor két alak halvány körvonalai bontakoztak ki a hullámzó levegőben. Egy magasságban lebegtek velem, nagyjából, négyyardnyi távolságra a szobortól. Testük anyaga egyre sűrűbbé vált, én pedig éreztem, hogy elszorul a szívem...
Az egyikük Aleysia volt. Tekintete szomorúan csillogott, én pedig önkéntelen is felé nyújtottam a kezem. Szerettem volna megérinteni és megnyugtatni őt. Meg akartam mondani neki, hogy nem lesz semmi baj, hiszen...
Karom lehanyatlott, ahogy észrevettem, hogy a másik szellem feketén lángoló pengéjű tőrt szorít kedvesem torkához. Azután felismertem őt...
Elinor volt az! Tekintete elszántan csillogott, arcvonásai megkeményedtek és már nyoma sem volt annak a jóindulatú nőnek, aki oly sokat segített nekem abban, hogy ideáig eljussak. Hangja most keményen, parancsolóan csattant.
- Mióta álmodom erről a percről! Csak ez tartott engem életben az időtlenség őrjítő katlanjában! Láttam, hogy ő képes rá, hogy elvezessen téged hozzám!
- Idecsaltad őt...
- ...Azután pedig bélyeget tettem rá, így már én rendelkezem felette. Egyetlen mozdulattal kitörölhetem őt a létezés körforgásából; de te megmentheted a lelkét. Nem kell mást tenned, mint kimondanod a nevemet jó hangosan!
Érzékelte tétovázásomat, mert közelebb tolta a pengét kedvesem nyakához. Szemében jéghideg, kék tűz lobbant, hangja pedig olyan volt, akár az égzengés, amikor felcsattant.
- Mondd ki, MOST!!!
Éreztem, hogy valami megváltozik. Olyan volt, mintha a víz alól hallanám Elinor hangját. Láttam, hogy ajkai mozognak, de szavai már nemigen jutottak el hozzám. Végtelen nyugalom szállt meg, és újra láttam magam előtt a sötét angyal arcát, majd a hangját is meghallottam. Most egyáltalán nem tűnt gúnyosnak számomra, sokkal inkább békésnek és szánakozónak.
- Elinor, soha nem hagyhatja el ezt a börtönt. Már tudod, hogy mi következik...
Amint kimondta e szavakat, láttam, hogy kitárt, fekete szárnyaival fölébük magasodik, én pedig elsuttogtam Aleysia nevét épp abban a pillanatban, ahogy az angyal széttépte az őket egymáshoz kötő varázslatot.
A medence alján tértem magamhoz. Az eleven, fekete massza és a lidércek is eltűntek már; csak az égből szitáló, szürke hamu emlékeztetett arra, hogy valaha is léteztek. Amelia megfogta a karomat és felsegített. Láttam, hogy a nap ismerős, piros sarlója újra ragyogni kezd az égen, ezzel egy időben pedig megéreztem az idegen, mégis oly ismerős jelenlétet. Reménnyel vegyes izgalommal a szívemben fordultam meg és akkor megláttam!
Aleysia volt az, de mégsem teljesen ő. Édesen fájó érzés ébredt a lelkemben, ahogy tétován felé nyújtottam a kezem, ő pedig nem húzódott el. Remegő ujjakkal érintettem meg az arcát és kurta mozdulattal végigsimítottam a puha, ébenfekete bőrön. Egy gyermek ártatlanságával viszonozta a gesztusomat, a szememben megcsillanó könnycsepp láttán pedig kíváncsian oldalra billentette a fejét. Egy hosszú pillanatra belefeledkeztem az érintésébe, és amikor felnéztem, tekintetünk találkozott. A szívemnek oly kedves, szomorú vágású szemek most tiszta, ezüstös fénnyel csillogtak. Hangja tele volt szeretettel, amikor megszólalt.
- Kedves, az én szerelmem immár a világ...
Egyszerre volt fájó és édes az, amit mondott, én pedig rádöbbentem, hogy a lelkem mélyén mindig is sejtettem, hogy egyszer eljön ez a pillanat.
- ...a nyíló, illatos rózsaszál, a feketerigó éneke, vagy a tó tükrén táncoló, hajnali napfény...
Lassan megértettem azt, hogy sokkal többet adhat így a világnak, mint nekem, és oly hosszú idő után végre újra megnyugvást éreztem.
- ...és ennek a világnak te is része vagy!
- Szeretném, ha velem maradnál.
- Ezentúl mindig veled leszek majd. Tudod, ez az őrangyalok dolga!
Könnyű szívvel hunytam le a szemem és hagytam, hogy ezt az érzést testem minden sejtje magába igya. Ez a bizonyosság most édes volt számomra, és miután megéreztem, hogy angyalom eltűnt, lassan kinyitottam a szemem.