Vérrel írt krónikák XXII.

Fantasy / Novellák (734 katt) bel corma
  2015.08.18.

A napkorong felét is elnyelte már a feketén lángoló, idegen planéta, amikor megérkeztünk a város főterére. Tizenkét, obszidiánból faragott, kitárt szárnyú angyalt ábrázoló szobor ölelte körbe a központi részt. Épp úgy néztek ki, ahogy álmaim alapján emlékeztem rájuk, én pedig megborzongtam a húsomat szaggató jeges karmok fájdalmas emlékétől.

A centrumban egy tíz yard sugarú, penészes kövekből összerótt falú, öreg medence állt. Közepén egy gránitból faragott, szögletes talapzat, azon pedig egy fehér márványból készült szobor magasodott. Testalkata és arcvonásai alapján nehéz lett volna megállapítani, hogy nőről, vagy férfiról formázták az alkotást; de nem is nagyon volt időnk ezen tűnődni.

Elkínzott sóhajok és nyögések éteri visszhangjai borzolták túlfeszített érzékeinket, egy tébolyult kacaj lidérces zöngéi hallatán pedig összerezzentem. Harmadik szemem majd szétrobbant a körülöttünk tomboló energiáktól, ám én egyelőre óvakodtam attól, hogy kaput nyissak az asztrálsíkra. Azután rádöbbentem, hogy fölösleges odaát kutakodnom...

Szabad szemmel is tisztán látszott, hogy lelkek százai tolonganak a kút körül. A tér szélén csak a sűrű levegő fodrozódása tűnt fel a gyakorlott szem számára, ám ahogy befelé hullámzott ez az energiamassza, úgy váltak egyre kivehetőbbé az áttetsző testek. Kifejezéstelen arcuk és bőrük is piszkosszürke árnyalatot öltött, ahogy a kút közvetlen közelébe értek.

Egymást taposva tolongtak és a legerősebbeknek sikerült belemászniuk a medencében fortyogó kátrányszerű, fekete lébe. Azok a szerencsések, amelyek legközelebb kerültek a szoborhoz, megpróbáltak felkapaszkodni rá, ám a sötét ragacs mocskos, pókhálószerű szálakat növesztve körbeölelte testüket és visszarángatta őket a fortyogó katlanba. Kilátástalan küzdelmük látványa egyszerre volt hátborzongató és szomorú.

Már épp arra készültem, hogy figyelmeztetem a többieket a medencében tomboló, veszélyes energiákra, amikor az erdőjáró hirtelen nekiiramodott. Egyetlen tízyardos ugrással hidalta át a medencéig hátralévő távolságot, majd fejjel előre belecsobbant a szurokszerű anyagba.

Oly gyorsan történt minden, hogy nem volt időm közbeavatkozni. Láttam, ahogy a mocsok körbeöleli őt, ezzel egy időben pedig érzékeltem, amint a tomboló, nyers mana elkezdi szaggatni a húsát. Biztosra vettem, hogy a tünde teste pillanatok alatt fekete korommá omlik szét; ám legnagyobb megdöbbenésemre nem ez történt!

Láttam, hogy lelke magjában felébredt valami, ami sokkal hatalmasabb és idegenebb volt annál, mint amit valaha is megtapasztaltunk. Fehér ragyogás tört elő hullámokban a sötéten fortyogó massza mélyéről, azután...

Narmiraent is megpillantottuk végre. Teste lassan, lebegve emelkedett fel a levegőbe, annak az aranyló energiaoszlopnak a mentén, amely a medence aljától egészen az alkonyi homályba fúló égboltig feszült. Azok a lidércek, amelyek megérintették az aranyló örvényt, sikítva foszlottak semmivé és hamarosan a szurok is tisztes távolságba húzódott az emberfeletti jelenség közeléből.

A szobor magasságában azután megállt, és ránk emelte ezüstös színű íriszét. Amikor megszólalt, olybá tűnt számunkra, mintha egy öreg ércharang hangját hallanánk.

- Hogy is jegyezték le a krónikáitok?

„Az égi háború idején, a kristályvilágok fátylai felhasadtak. Idegen istenek veszítették el erejüket, vagy rekedtek végleg ebben a dimenzióban...”

- Először azt sem tudtam, mi történt velem, azután... Lassan elfogadtam a sorsomat és vártam. Tizenháromezer év hosszú idő; de most végre újra erőm teljében vagyok!

Ariel halkan felszisszent. Fekete szemei résnyire szűkültek az indulattól és már majdnem nekiiramodott, amikor szerencséjére sikerült elkapnom a karját.

Úgy tűnt, hogy az idegen entitás távozni készül, ám utoljára még rám emelte a tekintetét, és az egykori kapitányra oly jellemző módon elmosolyodott.

- Igaza volt a vérszívó szukának, amikor nem bízott meg bennem... Hallgatnod kellett volna rá!

Ezek voltak az utolsó szavai, azután végleg feloldódott az éterben.

A hirtelen beálló, döbbent csendben, csak a lidércek elkínzott nyögései hallatszottak. Bár a medence és környéke megtisztult tőlük egy időre, most, hogy a veszély elmúlt, lassan újra közelebb óvakodtak. Futó pillantást vetettem a lassan fogyatkozó napkorongra, majd megragadtam Amelia vállát, hogy magához térítsem őt a döbbenet szülte kábulatból.

- Mi volt ez? – nyögte fásult hangon. - Én...
- Erre most nincs időnk! Tudod használni az asztrálszárnyaidat?

Tekintete megrebbent, majd sietve bólintott. Ariel és Goarm is közelebb húzódott.

- Mit kell tennünk? – a vámpír hangja most szokatlanul komoly volt, a bérgyilkos pedig kapkodva ellenőrizte csizmaszárába rejtett pengéit.
- Ez itt az élet kútja, amely tizenháromezer évente egyszer nyílik csak meg, hogy visszahozzon egy halott lelket az élők birodalmába. Most, hogy a vörös és a fekete nap együtt ragyog...
- Visszakaphatod Aleysiát! – mondta Ariel csendesen.
- Hogyan csináljuk? – morogta egykori testőröm és hegyeset sercintett a földre.
- Amikor a napfogyatkozás teljes lesz, akkor kell megérinteni a medencében álló, fehér szobrot és ki kell mondani annak a nevét, akit vissza akarunk hozni az életbe.

Láttam, ahogy Ariel szemében újra felizzott a tettvágy feketén lángoló tüze, sápadt ajkai pedig vérszomjas vigyorra húzódtak.

- Mire várunk még?

Rögvest neki is rugaszkodott és megcélozta a szobor talapzatát. Hatalmas teret ölelt át az ugrása, mégis egy szemvillanásnyi idő alatt tette meg ezt a távolságot. Szemmel szinte követhetetlen volt a mozgása, így csak sejtettem, hogy az az elmosódott folt, ami a vámpír volt, egy minutummal később puhán landol majd a szobor tövében.

Ezzel egy időben újabb mozgást érzékeltem látómezőm peremén. A sűrű levegő fodrozódásának tűnt csupán, melyet furcsa, mély tónusú hang követett.

Abban a pillanatban sújtott le a nőre, ahogy az földet ért. Már nem volt ideje megkapaszkodni a szoborban, mert a lökéshullám magával ragadta és pörögve messzire repítette őt. Egy leomlott ház épen maradt falrésze állította csak meg a zuhanását. Tehetetlen súlyként csapódott a romos kőrakásba, a leomló törmelék pedig félig maga alá temette magatehetetlen testét. A szitáló por áttetsző felhőjén át is láttam, hogy mozdulatlanul fekszik a törött kőkockák között.

Gyorsan reagáltam és hagytam, hogy testem hasonuljon az árnyéhoz, majd egy pillanat alatt felszívódtam, a szobrok között megsűrűsödő sötétségben. Ebben a furcsa, árnyék dimenzióban másképp viselkedett az anyag és olyan érzésem támadt, mintha szürke víz alól szemlélném az eseményeket. Láttam, hogy Amelia megragadta Goarm kezét és a gyűrűje segítségével mindketten köddé váltak. Az újabb energialöket szilánkokra zúzta a járólapokat ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még álltunk, azután hívatlan látogatónk lassan kilépett az egyik szobor árnyékából...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)