Vérrel írt krónikák XXI.

Fantasy / Novellák (1092 katt) bel corma
  2015.08.05.

Fekete romok közé érkeztünk meg. Egykoron virágzó, élettel teli város állhatott itt, mostanra azonban csak magukba roskadt házak, széttört szökőkutak és burjánzó gazzal borított, törött járólapok hirdették egy rég letűnt civilizáció egykori dicsőségét.

Az épületek nagy része már az enyészet martalékává vált; csupán a legerősebb hidak és néhány, védettebb helyen álló szobor maradt meg viszonylagos épségben. Az egyik ilyen, fedett alkóvban megbúvó alkotás láttán hirtelen megtorpantam.

A szobor egy magas termetű, erőteljes testalkatú és jellegzetes, szögletes arcvonásokkal rendelkező nőt ábrázolt. A hasonlóság oly szembetűnő volt, hogy meglepetésemben hangosan mondtam ki a nevet, amely eszembe jutott.

- Elinor!

Ariel kíváncsian kapta fel a fejét.

- Honnan tudod...
- Onnan, hogy találkoztam vele – mondtam megadóan, majd a rám szegeződő, kíváncsi tekintetek láttán felsóhajtottam és elkezdtem beszélni. Elmeséltem a többieknek, hogy mi történt velem odaát és ügyeltem rá, hogy egyetlen apró részletet se hagyjak ki a történetből.

Mikor végeztem, egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Narmiraen törte meg a csendet.

- Azt mondod, hogy ez itt Elinor szobra?
- Nem tudom, de egy dolog biztos: ezt a várost egy olyan faj építette, amely a mi bolygónkat is lakta az emberek születése előtt. Talán, ők voltak az őseink...
- Lehet, hogy hazatértünk a saját világunkba? Mi van, ha ez a múlt és...
- Szerintem másról van szó! – suttogta Ariel, miközben csodálkozva bámulta az égbolt egy pontját. Szemünkkel követtük a tekintetét és akkor megláttuk végre!

Hatalmas, vörös színben ragyogó nap tündökölt az égen, melynek tiszta fénye elütött a Gash-Gar aprócska csillagának beteges kiáradásától.

- Ez egy másik naprendszer! – mondta Amelia gyermeki lelkesedéssel a hangjában. - Erről a helyről származhattak az óidők emberei is!
- Talán elfelejtetted, honnan érkeztünk? – mondtam halkan, mert nem szívesen lomboztam volna le a lány jókedvét, de hazudni sem akartam neki. – Ez a dimenzió egy börtön, amit a rabjai álmodtak meg ilyennek. Talán a léleknek is könnyebb, ha egy olyan helyen időzik, amely a szülőbolygójára emlékezteti őt!
- Most hogyan tovább? – kérdezte a kapitány és tanácstalanul tárta szét a karját. - Azt sem tudjuk, merre induljunk!

Hirtelen egy halk sóhaj kísérteties visszhangja simított végig elmém felszínén, én pedig a pillanat tört részéig újra látni véltem a titokzatos, jégkék tekintetet, melyben távoli galaxisok visszfénye csillogott. Újfent hallottam azt a finomságában is erőt sugárzó hangot, és amikor kinyitottam a szemem, már nem voltak kétségeim.

- Arra kell mennünk! Ott van az óváros, ahol...

Oly váratlanul hallgattam el, hogy engem is megdöbbentett a hirtelen beálló, néma csend. Keserűen elmosolyodtam, mert rádöbbentem, hogy a legendás hősnő csak annyit árult el nekem, ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy megbízzak benne és fenntartások nélkül kövessem az utasításait.

Ariel közelebb húzódott hozzám és kíváncsian fürkészte a tekintetemet. Mikor megszólalt, hangja komoly volt és aggodalomtól terhes.

- Mondd, mi vár ránk ott!

Egy szokatlanul hűvös légáramlat hatására megremegtem és a hirtelen elmélyülő félhomályban, újra az égre emeltem a tekintetemet. Láttam, hogy sötét korong kúszik lassan a nap széles tányérja elé és jókora darabot harap ki a csillag vérszínű testéből.

- Napfogyatkozás... Épp most? – suttogta Amelia remegő hangon. – Ez nem lehet véletlen!

Válasz helyett kedvenc megidéző varázslatom igéire összpontosítottam, három szívdobbanásnyi idő után pedig éreztem, hogy az árny hideg érintéssel tapad rá étertestemre. Várakozással telve nyújtottam ki a kezem a többiek felé.

- Egyszerre kell odaérnünk, ezért együtt fogunk utazni. Fogjátok meg a kezem!
- Hogyan akarsz oda teleportálni, amikor nem is láttad még azt a helyet? – Ariel hangjában most kétséggel vegyes indulat remegett. – Nem akarok egy ház falában kikötni!
- Elinor megmutatta nekem, hogy hová kell mennünk – mondtam és esdeklő tekintetem láttán, a társam végre beadta a derekát. Megfogta a kezem, a többiek pedig követték a példáját.
- Remélem, jobban bízol benne, mint én! – suttogta a vámpír a fülembe. Tekintetünk most találkozott, én pedig válasz helyett elővettem legkedvesebb mosolyomat. Még láttam a szemében felizzó indulatot, azután hagytam, hogy az árny elragadjon minket...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)