Menekülés

Szépirodalom / Novellák (443 katt) dryka
  2015.08.05.

Ahogy kilépett az émelyítő illatot árasztó lilaakác zuhatag alól, a napfény olyan erővel tűzött a szemébe, mintha ezernyi apró tűvel szurkálnák a szemgolyóját. Akár a lámpa. Minden áldott éjjel az az átkozott éjjeli lámpa! Képtelen volt megérteni, miért kell minden éjszaka olvasni, amikor nappal is megtehetné. Akkor az áram sem fogyna, és ő is nyugodtan alhatna. De hiába kérte már vagy százszor, a fény azóta sem hagyja aludni. Szüntelenül belemarkol a szemébe. Esküdni merne, hogy amikor hátat fordít neki és lehunyja a szemét, akkor a fal változik tükörré, hogy aztán onnan is elvakíthassa.

Nem bírta már tovább. Először a nappaliba költözött, de a világosság oda is vele tartott. Asszonyának minduntalan kellett valami a hűtőből vagy a szükségét ment végezni. Végül a fészer lett az otthona. Második éjszaka aludt a kényelmes szalmaágyon. Kényelmes? Az istenit! Ugyanolyan szúrós, mint az imént a szemébe tűző napfény. A szalmaszálak nem mások, mint az aranyló napsugarak fizikai kivetülései, amelyekbe a forró nyarakon beleköltöznek a legerősebb, legtűzőbb sugarak, hogy aztán az év hátralévő részében se hagyják nyugton az embert. Akár egy szöges ágy. És a fény most már nappal is bántja a retináját. Éjjelente a ragyogó szalmaszálak, ilyenkor pedig a vakító napsugarak. Elege volt. Sötétséget akart. Nyugalmat.

Izzadó tenyere rátapadt a puska átlangyosodott markolatára. Mutatóujja hol megérintette a ravaszt, hol eltávolodott tőle, mintha tétovázna. De tudta, mit akar. Tudta, mit kell tennie. Akkor ébredt rá, amikor a hajnal első napsugara megcsillant egy pókhálón megülő vízcseppen. Azonnal döntött.

Öreg puskája a fészer egyik sarkába támasztva pihent. Kitisztította, megtöltötte, keresztülvágott a fészert a házzal összekötő akáclugas alatt, és most itt állt.

Eddig nem tétovázott, ám most mintha keresztülsuhant volna az agyán egy kósza gondolat, egy halovány kétely, hogy talán mégsem ez a helyes út, hogy talán mégis jó az a napfény, talán még a lámpa is. Akár a kis akácvirágokat megmozgató fuvallat, a gondolat is csak tovasuhant, nem állt meg, nem időzött. Ahogyan ő sem próbálta maradásra bírni.

A kilincs hűvösen simult nyirkos tenyerébe. Könnyen engedett. Az ajtó némán nyílt, a befüggönyözött ablakú nappali szinte csalogatta. Belépett. Úgy érezte, a nyugalom már visszaköltözött, csak neki kell rátalálnia.

Egyenesen a hálószobába ment. Felesége a virágmintás takaró alatt aludt. Mellette, az éjjeliszekrényen lefordított könyv feküdt, balra tőle az éjjeli lámpa nyújtogatta a nyakát. Odasétált, torkon ragadta, és dühösen a földhöz vágta.

Asszonya rémülten kapta fel a fejét a csörömpölésre. Még látta, ahogy elkerekedik a szeme és szólásra nyíló szájjal felé nyújtja a kezét. Utána már nem látott semmit. Csak a sötétséget, csak a nyugalmat.

Előző oldal dryka