Rejtelmes Bongo, avagy mi történik az eltűnt expedíciókkal?

Fantasy / Novellák (658 katt) dryka
  2015.08.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

Egy ág reccsent a talpa alatt. Legalábbis remélte, hogy csak egy ág az. Kevéssel ezelőtt a recsegés egy jókora bogár kitinpáncéljától eredt. Tenyérnyi méretű levélre taposott, a bogár az alatt bújt meg. Nem láthatta. De talán jobb is, hogy elpusztult. Nem tudhatja, nem valami mérgező rovarpopuláció tagja volt-e, amely előszeretettel támad mozgó, testmeleggel bíró célpontokra.

Félrehajtotta az arca előtt lógó liánokat. Akár a fákról lecsüngő kígyók – kirázta a hideg. Találkoztak már éppen eléggel, mióta az expedíció elkezdődött. Akkor még hatan voltak, mostanra egyedül járta a bongói őserdő mélyét.

Két nappal ezelőtt valami rátámadt a táborukra. Nem tudja, mi lehetett az. Nagy volt, szürke és elképesztően szőrös. Talán egy gorilla, egy szürke gorilla. Bár ilyen árnyalatúról még nem hallott, de elképzelhetőnek tartotta, hogy egy mutálódott példányhoz volt szerencséje, vagy egy másik állattal való kereszteződésből jött létre. Megeshet, hogy a jetivel. Igen, ha a gorillát kereszteznénk a jetivel, minden bizonnyal szürke lényt kapnánk. Egy gotit.

Miután ezt végiggondolta, megállt. A kezében lévő madzag elfogyott. A felszerelésükből mindössze ez maradt nála. A goti támadásakor valamennyien más-más irányba széledtek szét, és a fejvesztett menekülés után úgy gondolta, a zsineg végét egy fához kötözi, hogy a többiek rátaláljanak, vagy ha netán nem a megfelelő irányba indult volna el, visszataláljon a kiindulópontba, hogy aztán más merre próbálkozzon ismét. Csakhogy már két napja bolyongott víz nélkül, és tudta, hogy azon az úton, amelyiken idáig eljutott, nem is talál. Letekintett a kezében tartott madzag végére, és nehéz szívvel, de elengedte. Ezzel teljes egészében átadta magát a bolyongásnak, de ami még inkább megrémítette, hogy a bizonytalanságnak is.

Tudta, hogy az őserdőben van egy folyó, de a feljegyzéseik és az iránytű a táborban maradtak, azok nélkül pedig nem talál oda. Csak a szerencséjében bízott, de az erejével együtt azt is mind inkább maga mögött hagyta. Gyötörte a szomjúság. Utoljára hajnalban jutott némi harmathoz, amit a levelekről nyalogatott le.

Ahogy haladt, a növényzet is megváltozott. Egyre több színpompás virág csábította mézédes illatával, de ellenállt nekik. Tisztában volt azzal, hogy ezek a növények mérgezőek és így próbálják magukhoz csalni az áldozataikat. A szomjúság, az éhség és a fáradság már olyannyira elgyötörték, hogy térdével a zöld levelekre rogyott, majd tompa puffanással leterített vadként terült el.

Nem tudta, mennyi ideig lehetett öntudatlan, de amikor magához tért, szájából eltűnt a szárazság, és a testét is könnyűnek, kipihentnek érezte, mintha lebegne. Először azt hitte, meghalt.

Felnyitotta a szemét. Egy ágakból és levelekből tákolt kunyhóban találta magát. Elveszettnek hitt társai körülötte álltak, és fába vájt edényben illatos folyadékkal kínálták. Élvezettel itta meg, miközben hallgatta beszámolójukat, hogyan találtak egymásra és erre a helyre.

Mikor kikísérték, odakint egy kis mező fogadta. Egy mező valahol a dzsungel rejtekében – akaratlanul is elmosolyodott a gondolaton. A mezőn több kunyhót is látott, középen pedig egy csapat embert, akik tüzet raktak és fáklyákat szúrtak több helyre is. Mint megtudta, ezek az emberek is egy-egy expedíció tagjai voltak, amíg meg nem támadta őket is a goti, és azóta sem találják a kiutat.

Amint teljesen leszállt az éj, és már csak a tűz lobogó fénye világította be a tisztást, mindenki az illatos italt kortyolgatta. Azt mondták, a helyet körülölelő fák termése: nagy, szürkészöld, puha gyümölcs. Némelyikük már évek óta ezen él: oltja a szomjat, az éhséget és csökkenti a kilátástalanságot.

A gyümölcs leve valóban jókedvre derítette őket. Csakhamar éneklésbe és táncba fogtak. Ő gyorsan kimerült. A kétnapi bolyongás nyomait még nem tüntette el teljesen az ital. A kunyhóhoz ment, amelyikben felébredt, és leült az ajtajába.

Az ital és a kántálásba fordult ének most az elméjét hívta táncba. Egy szédült, őrjítő táncba. A tűz adta félhomályban mindent egyre szürkébbnek látott. Már nem tudta, hogy vajon csak a képzelete játszik vele, vagy pedig valóban meghalt, és lelke az őserdő fogságában ragadt többi sorstársáéval együtt. Esetleg még mindig öntudatlanul fekszik valahol, és mindezt csak álmodja.

A kunyhókkal és fákkal körülvett mezőn gotik csoportja lejtette őrjöngő táncát a szeme előtt.

Előző oldal dryka
Vélemények a műről (eddig 6 db)