Gyilkosok kora I/7.

Fantasy / Novellák (560 katt) anonim88
  2015.08.04.

A járatokban végig fémajtók helyezkedtek el. Valószínűleg ezek lehettek a Halálosztag katonáinak egykori szálláshelyei. A folyosó egy másikba nyílt, újabb fémajtókat és még több járatot tárva eléjük.

Ez a hely egy kész labirintus! – döbbent rá Castiel.

- Egyesével kell átnéznünk mindet? – sóhajtott Numéral.
- Nincs más választásunk! – felelte, ahogy berúgta az első ajtót.

Szálláshelyeken kívül csak egy újabb folyosóra vezető ajtót fedeztek fel, ahol az egyik szoba érdekes nyomokat rejtett. Üres ketrecek. Numéral alaposan szemügyre vette.

- Vizelet, néhány textildarab, talán ruha foszlány és... hm... alighanem emberi hajszálak. Sötét színű.
- Elkéstünk volna? – Castiel megborzongott. Bele se mert gondolni, min mehettek át az itt fogvatartott emberek.
- Még nem biztos - felelte reménnyel a hangjában a templáris lovag.
- Folytassuk a keresést! – tanácsolta Devera.
- Amíg nem találjuk meg a holttestét, él a remény! – Castiel biztatása inkább saját magának szólt, mint társainak. Mégis hogyan állhatna Sarolt elé azzal a tudattal, nem tudta megmenteni az asszony férjét, ráadásul még csak nem is egy erős harcos ellenében maradt alul, hanem egyszerűen késve érkezett.

Hosszas keresés után végül rátaláltak a helyre, amit kerestek. Amint beléptek az ajtón, orrukat émelyítően édes szag csapta meg.

Mi ez az iszonyatos bűz? – Castiel elfintorodott.

Az asztalokon kémcsövek, a falnál ketrecek, jóval kisebbek a korábban találtaknál, benne emberek feküdtek összekuporodva, mozdulatlanul. A terem sarkában három vörös köpenyes. A hívatlan vendégek láttán meglepetten ráncolták homlokukat.

- Ti csaptátok ezt az eszeveszett lármát, jól gondolom? - kérdezte a szemüveges.
- A nevem Castiel Reid, és a Teremtőre mondom, bármi is folyik itt, most vége! - felelte kardot rántva. – Ha megadjátok magatokat, az egyházi bíróság dönt a sorsotok felől! Erre szavamat adom!
- Ku-ku-ku-ku! Ez működött már korábban?
- Az előcsarnokban nem, így most tíz halottal több van, mint egy órája volt! – felelte Numéral szórakozottan. – Szeretnéd ezt a számot tizenháromra emelni?
- Egy mókamester a különleges erőknél? Azt hittem, oda humorérzék nélküli izomagyúakat vesznek fel, akik csak zúznak, aztán se kérdeznek. Ku-ku-ku-ku! A társaitok merre járnak? Szétváltatok, igaz?

Castiel hátán végigfutott a hideg, úgy érezte, mintha egész idáig figyelte volna őket. Talán így történt?

- Ezt meg honnan tudod? – kiáltotta.
- A barátod vállpáncélja nem ezüst, mint a hagyományos templáris lovagoknak, hanem arany, ami azt jelenti, ő a különleges erőktől van, ami pedig két templáris lovagból, továbbá két mágusból áll. Általában egyikük gyógyító – tekintete megakadt Castielen. Mutatóujjával rábökött. – Egyedül te nem illesz a képbe, barátom!
- Rólunk mindent tudsz, de az ő páncélját még csak fel sem ismered? – Numéral rámutatott Castiel könnyű páncéljára, mellkasán családja címerével, egy sárga rombuszban suhanó fekete fecske.
- Félreértettél, vigyori! – komor ábrázattal feltolta szemüvegét. – Természetesen tudom, hogy valami nemes fattya! Csak azt nem értem, miért van itt? – ez jól láthatóan bosszantotta. – Ennek semmi értelme... – motyogott alig hallhatóan. – A templárisok nem dolgoznak együtt csak úgy bárkivel, erre most mégis itt van egy kívülálló. De miért? Nem is! Ami fontosabb, többen is vannak? Ha igen, akkor a terv zátonyra futott! Biztosan többen vannak. Mindig a legrosszabbat kell feltételezni!
- Ez a beszédstílus, az a szemüveg... Te! Te a Toronyban éltél korábban! – hasított bele a felismerés Deveraba. Amióta megpillantotta a mágust, nem hagyta nyugodni a gondolat, ismeri valahonnan.
- Ku-ku-ku-ku! Egy évvel ezelőttig. A nevem Vorell – biccentett.
- Azt hittem, kivégeztek.
- Akartak. Ezért menekültem el.
- Kivégezni? Miért? – érdeklődött Numéral.
- Mert egy őrült!

Időközben Castiel tekintete az egyik ketrecre tévedt, az összekuporodott, élettelen testben felismerte barátját, Ramseyt. Elméjét elborította a harag.

- Te rohadék! – kardot rántva a mágusra támadt, de az egyik nehéz vasasztal felemelkedett és földre terítette, mielőtt a közelébe érhetett volna.
- Köszönöm, Frey! – biccentett Vorell. – Most, lássuk, melyik is a valódi arcod, Castiel! – gonoszul elvigyorodott. – Két lehetőség áll előttetek: a) elfogtok engem, ezzel “igazságot” szolgáltattok, vagy b) hagytok elmenekülni, de megmentitek ezeknek az életét – a ketrecben fekvőkre mutatott. - Persze semmi sem garantálja, nem folytatom a kísérleteimet egy másik helyen egy másik időben. Vagyis, ha erről az oldalról nézzük; ha most egérutat adtok, jövőbeni emberek életét sodorjátok veszélybe! Ku-ku-ku-ku!

Kezével intett, mire az egyik vörös köpenyes egy villámot lőtt a kémcsövekre, felrobbantva valamennyit. Castiel alig lökte le magáról a nehéz fémasztalt, ami kis híján feltrancsírozta, máris ismét földre kellett vetnie magát.

A lángok futótűzként terjedtek, egyre közelebb érve a ketrecekhez. Vorell Castiel felé dobta a kulcsokat.
- Ó, és egy tipp, a barátod már halott! Ku-ku-ku-ku! Danton, most! – Danton megfordult, megkocogtatta kétszer a falat, ami egy titkos alagutat rejtett. - A döntés a te kezedben, Castiel!
- Átkozott! Ezért még megfizetsz! – átkozódott Castiel. A mágus után akart rohanni, de egy erős kéz megragadta a vállát.
- Mit művelsz? – döbbent meg Numéral.
- Nem hallottad? Ramsey halott! Menekítsétek ki a másik két áldozatot, én utánuk megyek!
- Hallottam, mit mondott, a kérdés az: hiszek-e neki?
- Igazad van! Nem bízhatunk benne! – Castiel az egyik kulcsot Deveranak, a másikat Numéralnak adta.

Mire a ketrecekhez értek, a szélsőt már elborította a tűz, azonban a benne fekvő alak egy mukkanást sem hallatott, hiába mardosták testét a lángok. Ebből arra következtettek, a férfi halott.

Castiel Ramseyhez sietett, azonnal felkapta, és rohanni kezdett az ajtó felé, mögötte Numéral a hátán egy fiatal lánnyal.

A rozsdás fémajtó hangos nyikorgással csapódott be mögöttük, a két testet a folyosó padlójára fektették.

- A lány lélegzik, de eszméletlen – jelentette ki Devera. – Külső sérüléseket nem látok rajtuk, vagyis valamit beadhattak nekik, azonban a barátod... Sajnálom, Cass!

Castiel lehajtotta a fejét.

- Bocsáss meg, Ramsey! Nem tudtalak megmenteni! – keze ökölbe szorult. – De bosszút állok érted, ígérem!

Előző oldal anonim88