Nincs menekvés

Horror / Novellák (1177 katt) Wingy
  2015.07.16.

Igyekeztem halkan közlekedni az erdőben, habár szinte biztosra vettem, hogy nincs a közelben senki. Nem is tudtam, miért megyek oda megint. Talán csak válaszokat kerestem ott, ahol mindez elkezdődött.

Előttem egyre ritkult a farengeteg, ami meggyőzött, hogy nagy valószínűséggel jó irányba haladok. Miközben teleszívtam a tüdőmet friss, hűvös levegővel, könnyedén kerülgettem az utamba kerülő bokrokat és sziklákat. Igyekeztem a semmire gondolni út közben, úgy döntöttem, a zaklatottság még várhat. Áthaladva egy dombon, megpillantottam az úti célomat: egy hatalmas tölgyfa tűnt elő szinte a semmiből a tisztás közepén. Látszott azonban, hogy már tisztes kort megélt, a törzse fakó és repedezett, lombja terebélyes, ugyanakkor az egész mintha csak egy élettelen díszlet lenne. Egy díszlet abban a groteszk játékban, amit az élet űz velem. A réten nemigen lehetett füvön és néhány bokron kívül egyebet látni, mintha valaki szándékosan tépkedte volna ki a virágokat és pusztított volna el minden neki nem tetsző életet.

Hiába küzdöttem ellene, a szememben könnycseppek gyülekeztek és csak arra tudtam gondolni, miért én? Természetesen tudtam a választ: az egész puszta véletlen. Hacsak egyetlen egy dolog is másképp történik aznap, talán már itt sem lennék. Vagy talán megmenekülhettek volna azok, akiket szerettem és azok is, akiknek a nevét sem tudtam.

Leültem a fa tövébe és megpróbáltam még egyszer összeszedni az emlékeimet…

A legtöbb korunkbeli a szombat estéjét bulizással töltötte, ez alól én sem voltam kivétel. Az a szombat sem indult másként, mint bármelyik másik. Jules-szal, a legjobb barátnőmmel és néhány haverjával éppen az aktuális bulihelyszínt mértük fel. A tölgyfa akkor mintha még teljesen rendben lett volna. Bár nehéz lenne megmondani, mivel már akkor sem voltam teljesen józan. Jules és én azonnal célba vettük az italpultot és megkóstoltuk szinte az összes nevenincs koktélt, amit csak találtunk. Úgy éreztem, meg is érdemlem a kikapcsolódást az aznapi veszekedés után anyával.

Felejteni akartam. Ironikus, hogy az a nap örökre belevésődött az agyamba.

Belekortyoltam egy zöldes italba és kellemeset sóhajtottam, mikor a torkomban éreztem az alkohol kissé mardosó, kesernyés ízét.

- Még egy ebből? – nyújtotta szinte automatikusan a következő pohárral Jules és közben beletúrt rövid, mogyoróbarna hajába. Világosbarna szeme huncutul csillogott.

Itt szünetet kellett tartanom, hogy elgondolkozzak, mi is történt ezután. Akárhogy igyekeztem, a fejemben csak homályos képek táncoltak arról, hogy Jules bemutat pár embernek, egy srác a kezembe nyom valami színtelen löttyöt és egy ismeretlen férfi arca, aki szemmel láthatóan nagyon dühös volt. Valami miatt félek attól az embertől, legalábbis ez volt a benyomásom. Mikor rájöttem a félelem okára, szinte sokként ért a dolog, hogy eddig nem emlékeztem.

Jules-szal leültünk egy kicsit a tölgyfa alá, mert mindketten szörnyen szédültünk, ami az elfogyasztott alkoholmennyiséget figyelembe véve teljesen normális volt. A lány elkezdte fonni a hajamat arra hivatkozva, hogy úgysincs jobb dolgunk. Egy fekete tincs kiszabadult a fonásból, ami egyenesen a szemem előtt állapodott meg. Mikor végül sikerült elsepernem onnan, valaki sikított. Lövések dördültek, méghozzá nagyon közelről. Az előbb még részegen dülöngélő fiatalok hirtelen össze-vissza kezdtek futkosni. Úgy tűnik, mindenki, még Jules is hamarabb rájött, mi is történik, mint én.

- Abby, gyere már, siess! – ordítozta, miközben minden erejét bevetette, hogy felrángasson a földről. Nagy nehezen felálltam és talán megkérdeztem Jules-t, hogy mi történt, de ő nem válaszolt, a szeme idegesen pásztázta a rohanó embertömeget, mintha keresne valakit.
- Ott van a nővérem, kocsival van, talán el tud minket vinni innen! - hadarta, majd még hozzátette. - Rögtön jövök!

Akkor láttam őt utoljára. Kábán vánszorogtam a futkosó emberek között, akik jó párszor fellöktek és talán csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem tiportak agyon. Akkor azonban ez eszembe sem jutott. A sikítozás, ordítozás megtette a hatását nálam: teljesen felidegesített ez a sok minden és az a tudat, hogy nem értek semmit, ezért visszafutottam a fához és leültem a tövébe ismét.

Meg kellett állnom, mert egyre nehezebben vettem a levegőt, a torkomat pedig sírógörcs fojtogatta.

Néhány pillanat telt csak el úgy, hogy ott ültem a tölgyfa alatt, mert hirtelen rám esett valaki. Azt hiszem, akkor tértem észhez, amikor rájöttem, hogy az a gusztustalan dolog, ami összemocskolta a felsőmet, nem valami egzotikus turmix volt, hanem vér. Innestől nem emlékszem semmire. Hiába küzdöttem, az emlékezőképességem cserbenhagyott.

- Abby, Abby! – valakinek a hangja fátyolosan csengett a fülemben, majd hirtelen felébredtem.

A redőny le volt húzva, de két dolgot egészen biztosan tudtam. Az egyik az, hogy nappal van, a másik pedig, hogy a szobámban vagyok. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Tehát az egész csak egy szörnyű álom volt.

- Abby! – csak ekkor vettem észre anyát, aki valami miatt az ágyam melletti fotelben ült.
- Kicsim, hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel.
- Jól, sőt soha jobban! – mondtam, miközben szinte kipattantam az ágyból. Most, hogy kiderült, csak álmodtam, a világ sokkal szebbnek tűnt, mint azelőtt, mielőtt lefeküdtem volna. – Felhívom Julest!
Anya arckifejezése egyszerre megváltozott, lefagyott arcáról a mosoly és helyére valami rémülettel keveredett szomorúság került.
- Abigail… - kezdte és hallottam a hangján, hogy legszívesebben kifutna a szobából, de végül felsóhajtott és folytatta. – Jules meghalt.
- Tessék!?

Válaszképpen egy újságcikket adott a kezembe. Időbe telt, míg a könnyeimen keresztül képes voltam elolvasni a főcímet: „A sorozatgyilkos fiatalokat mészárolt szombat éjszaka!”

A cikk kísértetiesen hasonlított az álmomra. Még a szóhasználat is szinte ugyanaz volt, mint amit én használtam, mikor magamban összegeztem a történteket.

- Ez hazugság! – ordítottam magamból kikelve és elhajítottam az újságdarabot.
- Kérlek, nyugodj meg! Az orvos azt mondta, szépen javulsz. Hiszen tegnap nyilatkoztál ennek az újságírónak, mint a túlélők egyike! – csillapított anya, miközben felvette a cikket a földről.
- Semmit sem értek! – sikoltoztam a bézs színű padlószőnyegnek.
- Azok az átkozott gyógyszerek! Már megint többet vettél be, igaz? – lépett közelebb hozzám, hogy aztán a vállamnál fogva megrázzon. – Megpróbálod elfelejteni, de így nem lehet!
- Mégis miről beszélsz?
- Minden egyes nap ezt kell játszanom veled. Minden egyes nap – suttogta anya magára erőltetett nyugalommal. – Mikor felkelsz, jobb esetben nem is emlékszel semmire. Ha mégis, azt hiszed, álmodtad. Értsd meg végre, nem tehetünk semmit! Jules meghalt, ahogyan rengeteg más fiatal is azon az éjszakán! Te is csak a szerencsének köszönheted az életed!
Leroskadt az ágyam szélére és sírni kezdett.

Valóban ezt csinálom? – kérdeztem magamtól. Bármennyire is tiltakoztam, belül tudtam, hogy igazat mond. És azt is tudtam, hogy innen nincs menekvés…

Előző oldal Wingy
Vélemények a műről (eddig 1 db)